IX.

Másnap délelőtt tizenegy órakor felébredt. A sötétben felcsavarta az éjjeli szekrényen levő villamoslámpát, megnézte, hány óra, megnyomta a villamos csengő gombját és fáradtan várta, mikor kell felkelnie az ágyból, hogy kinyissa a reggelit hozó Péternek az ajtót. Néhány perc mulva hallotta, hogy Péter megáll az ajtó előtt, hallotta, amint a kezében halkan csörög a megrakott tálca és készült kiugrani az ágyból, hogy az ajtóhoz menjen. Ekkor Péter kint rátette a kezét a kilincsre és benyitott a szobába. Géza elámulva nézte. Péter letette a tálcát az asztalra, jó reggelt kivánt és ment az ablakhoz, hogy kinyissa az ablaktáblákat.

– Te nem voltál még idebent, Péter? – kérdezte Géza megdöbbenve.

– Nem, százados ur. Csak most tetszett csengetni.

Géza előrehajoltan ült az ágyában és sápadtan nézett az ajtóra. Hogy lehet ez? Hogy történhetett ez? Ő az utóbbi időben mindig gondosan bezárta – kulcsra – az ajtaját. Tegnap éjjel, amikor a jeget hozatta volt, még a jégtömlővel a fején felkelt, tántorogva odament az ajtóhoz és – pontosan emlékszik rá – kétszer megforditotta a zárban a kulcsot. Rosszul lett volna az ajtó becsukva? A kulcs nyelve nem a zárba csattant volna bele, hanem melléje csattant volna?

Felugrott és odament az ajtóhoz. Az ajtó most is rendesen és szabályosan be volt téve, de a kulcs nem volt benne. Mi történt a kulccsal? Kivülről kitolta volna valaki a zárból? Akkor itt kellene lennie a közelben. Keresni kezdte a kulcsot. Péter segitett neki, bár nem értette, mire való a buzgó kutatás ilyen értéktelen holmi után. Végre megtalálták a kulcsot az asztal és az ágy között a szőnyegen. Géza felvette, rábámult és szórakozottan mondta Péternek, hogy tegye vissza a kulcslyukba. Mialatt Péter az ajtóhoz ment, rémülten és lopva körülnézett a szobában. Ki járt itt az éjjel? Hogyan jutott be? Mit akart itt?

Borzongva vette szemügyre a butorokat és riadtan körülsikló szeme az éjjeliszekrényen pihent meg. Egyetlen pillantással megállapitotta, hogy pisztolyának a zárja ismét nyitva van. De az éjjel, mikor a zsebéből kirakta, még zárva volt. A tüzszerszám – nikkelezett kis ércdoboz – amelyet a pisztoly mellé tett, nincs mellette. Hol van? Leesett a földre. Ez lehet véletlen is. De a szék az ágya mellől – a tegnap este levetett ruháival – messze be van tolva az ágy lába mögé és a ruháinak egy része lehullott róla. Ez nem lehet véletlen. Ezt eltolta valaki. Vagy valami. Ki? Mi?

Hideg félelem ült rá a szivére. Reszkető tagokkal ült le az asztal mellé és étvágytalanul elkezdett enni. Kétségbeesetten gyötörte magát valami magyarázatért és egyre értelmetlenebb, homályosabb és ijesztőbb lett számára minden.

Péter szorgalmasan tett-vett körülötte és azután halkan megszólalt:

– Százados urnak jelentem alássan, holnapután esküszöm.

– Ugy? Jól van, Péter.

– Pár napi szabadságot kérnék alássan.

– Egy hetet, Péter.

– Köszönöm alássan. Azután majd csak megjön a felmentésem.

Géza nem felelt. Szédülve öltözködött. Ingerült izgatottság zakatolt benne; – menni akart valahová, tenni akart valamit. Amikor kifelé indult, eszébe jutott, hogy Péternek mondania kellene valamit.

– Igaz, Péter, hát esküszöl?

– Igenis, százados ur.

– Hm… hát meglesz?…

Péter lehajtotta egészséges, vörös nagy fejét és halkan mondta:

– Meg kell lenni, százados ur.

– Hát sok szerencsét, Péter, – hiszen holnap még itt vagy?

– Itt, százados ur.

Géza lement Noszlopy kapitányhoz.

– Bocsáss meg, – mondta – én nem szeretek neked alkalmatlankodni; de most mégis meg kell kérdeznem, nem járt-e az elmult éjjel megint valaki itt a folyosókon?

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Én azt hiszem: igen.

Elmondta az észleleteinek egy részét Noszlopy kapitánynak és arra kérte, hallgassa ki az őrtállóit, nem tapasztaltak-e az éjjel valamit. Noszlopy kapitány lázasan intézkedett. Hálás felindulást érzett, megtisztelt izgatottságot azon, hogy Géza is ő hozzá fordul és hogy védelmi berendezkedését ilyen komolyan veszik. A Noszlopy kapitány emberei hamarosan előkerültek; négyen nem tudtak semmit, az ötödik azonban némi habozás után bevallotta, hogy hajnaltájban, amikor feljött az első emeletre, itt igenis el voltak oltva a lámpák a folyosón. Ő sietve felcsavarta a lámpákat, de minthogy azután semmi gyanus jelet nem látott, azt gondolta, hogy talán ő oltotta el álmosságában egy órával azelőtt a lámpákat. Most azonban bizonyosan emlékszik rá, hogy nem ő oltotta el, sőt azt hiszi, hogy amikor a lámpákat ujra felcsavarta, hallott is valami neszt a második emeletről.

Noszlopy kapitány nagyon leszidta ezt az őrét a hanyagságáért, azután azt az utasitást adta neki is és a többi emberének is, hogy mihelyt bármilyen gyanus jelet látnak, azonnal értesitsék őt a dologról, ha pedig idegen embert pillantanának meg éjszaka a házon belül, kérdezés nélkül lőjjenek rá. Géza nem volt megelégedve ezekkel az utasitásokkal, de a halk megszólalását és szerény tanácsait Noszlopy kapitány olyan sértő beavatkozásként fogadta, hogy jónak látta a dolgot abbahagyni. Lement a hallba és töprengve bolyongott ide-oda.

Tizenkét óra után lejött a hallba Marianne. Nemsokára azután megérkezett Gyuri, aki ma korábban jött haza az iskolából. Sétálni akartak menni. Indulóban voltak, amikor bejött Zoltán.

– Hová mentek? – kérdezte tőlük.

– Sétálni, – felelte jókedvüen Marianne. – Nem járok iskolába; még el találok hizni.

– Tudod mit, – mondta Zoltán mosolyogva – halaszd el a termeted gondozását egy nappal. Elviszlek benneteket automobilon… gyönyörü idő van… ki akarok menni a budai hegyekbe. Jöttök?

Marianne elpirult az örömtől.

– Igen, – felelte – köszönöm. De szeretném… ha a Belvároson keresztül mennénk.

– Ahol parancsolod, – mondta Zoltán udvariasan.

Gyuri összeráncolta az orrát és félhangon számolni kezdett:

– Óránként százhusz kilométer. Ők mennek nyolcvannal. Győr táján nyomukban vagyunk.

Zoltán nevetett. Gyuri különböző mérőeszközöket szedett ki a zsebéből és azt a kegyet kérte, hogy a soffőr mellett ülhessen: a rablókkal ő akar elsőnek szembeszállni. Zoltán nevetve megadta a beleegyezését és mind a hárman elindultak lefelé.

Marianne ebédnél boldogan beszélte el a kirándulás részleteit. Kiderült, hogy az autót az ő kérésére a Váci-utcában megállitották; ők kiszálltak, végigsétáltak a Váci-utcán, azután ismét beültek az automobilba és ugy mentek át Budára. Gyönyörü volt! Géza szórakozottan hallgatta a Marianne ábrándozását. Állandó nyomás volt a szivén; ismeretlen szorongás kinozta; időről-időre ijedten maga köré kellett néznie és akárhogy iparkodott a gondolatait foglalkoztatni, nem tudott másra gondolni, mint erre a megnevezhetetlen félelemre és érthetetlen szorongásra.

Hét óra tájban, amikor a nappali világosság már elbágyadt, a félelme és a szorongása olyan kinzó lett, hogy becsengette magához Pétert.

– Péter fiam, – mondta lesütött szemmel – tudod, hogy én… nagyon mélyen alszom…

– Igenis, százados ur.

– Attól tartok, hogy éjszakánként valaki járkál itt a folyosón… és a szobámba is bejön. Te ma éjjel fent alszol nálam a diványon… és ha valami gyanusat tapasztalsz, rögtön felkeltesz engem.

– Igenis, százados ur.

Géza megnyugodott egy kissé. Elment sétálni, azután hazajött vacsorázni. A vacsoránál megjelent Zoltán is. Frakkban volt, vacsora után még készült valahová. Amikor a vacsorának vége volt és lementek a hallba, benyult a mellényzsebébe és igy szólt:

– Igaz, Marianne, neked hoztam valamit.

Gyöngysort huzott ki a zsebéből. A gyöngyök nem voltak nagyok, de szépek voltak, tiszta tüzüek, tompa fényben ragyogók. A gyöngysor egyszerü ékszer volt, fiatal lánynak való, – egy sok milliós vagyonu apa lányának. Marianne elsápadt, amikor a gyöngysort meglátta. A keze megremegett, de nem mert a gyöngysor után nyulni.

– Nem akarod? – kérdezte Zoltán. – Neked hoztam. Délelőtt ugy tetszett neked.

– Nekem… adod? – kérdezte Marianne dadogva és remegve. – Örökre? Csak ugy? igazán?

Zoltán egy-egy mosolygó fejbólintással válaszolt a kérdéseire és odanyujtotta neki a gyöngysort. Marianne a két kezébe vette, mintha valami gyöngéd élőlényt tartana a kezében, azután felemelte, mintha meg akarná csókolni, de nem csókolta meg, hanem pirosan égő arcához szoritotta.

– Nagyon, nagyon köszönöm, – mondta lázas, olvadó hálával. Te vagy a legkedvesebb ember a világon.

– No, – mondta Zoltán – nagyon örülök, hogy igy tetszik neked. Nem próbálod fel?

Marianne sietve kapta a kezébe a gyöngysort, azután megállott. Részegen tétovázó, ragyogó szemmel ránézett Zoltánra, azután kissé félrehajtotta a fejét és kinyitotta nedvesen csillogó száját.

– Erre a ruhára? – kérdezte habozva. – Nem, inkább egy másikra… amelyiknek nincs nyaka? Majd holnap olyant veszek fel és megmutatom neked.

– Nagyon jó, – mondta Zoltán. – Viszontlátásra.

– Viszontlátásra, – felelte Marianne mámoros mosolygással.

Zoltán elment. Marianne elbüvölt mosolygással nézte a tenyerén fekvő gyöngysort. A többiek az egész idő alatt megdermedve ültek és most szótlanul néztek Zoltán után. Gyuri azonban odasettenkedett Mariannehoz, nagyitó üveggel hirtelen megvizsgálta a gyöngysort és pedánsan mondta:

– A gyöngysor valódi keleti gyöngyökből áll. Ma délután vásárolták a Reutlinger és Társa cégtől a Váci-utcában. Eladási ára volt ötvenezer korona, valódi értéke valamivel kisebb.

Ekkor Ágnes végre megszólalt. A felindulásával harcolva, halvány mosolygással mondta:

– Azt hiszem, Gyuri, ezuttal tévedsz. Csak nem képzeled, hogy ezek valódi gyöngyök?

Marianne izgatottan fordult feléje:

– Csak nem képzeled, – kérdezte hideg haraggal, – hogy Zoltán hamis gyöngyöket ajándékoz nekem?

Gyuri a lehető legsürübb ráncokba szedte az orrát, rejtelmesen odalopódzkodott Ágneshez és halk grimasszal igy szólt:

– A nagy detektiv munkáját ezuttal megkönnyitette az, hogy a gyöngysort ma délelőtt még látta a Reutlinger-féle kirakatban.

– Ah, mikor Zoltánnal voltatok?

Gyuri igent intett és nevetve folytatta:

– Rá volt irva, hogy alkalmi vétel, a tulajdonosa sürgősen el akarja adni, az ára ötvenezer korona. Hogy valamivel kevesebbet ér, azt abból következtetem, hogy az ékszerészek nem siettek megvásárolni.

– Igen, Gyuri. És Mariannenak nagyon megtetszett?

– El voltam tőle ragadtatva, – felelte Marianne.

– Igen…

Ágnes másról kezdett beszélgetni. Nemsokára megjött feketekávéra Rappaport; tiz óra tájban Noszlopy kapitány visszavonult, nemsokára utána elment lefeküdni Marianne és Gyuri is. Az öreg Molitorné felkisérte őket, azután visszajött a hallba.

– Anyám, – mondta ekkor Ágnes nyugodtan, – azt hiszi, hogy mi beleegyezhetünk abba, hogy Marianne elfogadja ezt az ajándékot?

– Milyen ajándékot?

– A gyöngysort. Zoltántól.

– Én… azt hiszem, fiam, – nem tudom, miért ne…

– Hát mit gondol, miért ajándékozta ezt neki Zoltán?

– Én nem tudom, te mire gondolsz…

– Minden rosszra.

– De miért kell mindjárt rosszra gondolni? Tisztességes szándékai is lehetnek.

Ágnes rekedten fölnevetett. Az öreg Molitorné ijedt és kinzott pillantást vetett rá.

– És miért kell – mondta habozva – mindjárt ilyen szándékokra gondolni? Hiszen az apja lehetne. Hátha rokoni szeretetből tette? Marianne végre az ő nevét viseli, az ő családjának a tagja, – akárki büszke lehetne Mariannera.

Ágnes halkan és keserüen nevetett. Az öreg Molitorné kissé emeltebb hangon folytatta:

– És akárhogyan történt is, én itt vagyok. És Mariannera én vigyázok.

Ágnes tudta, hogy ez a mondat azt is jelenti: „nem ugy, mint te rád, akire nem tudtam vigyázni.“ Nem felelt. Elsötétedett arccal hallgatott. Az öreg Molitorné halkabban, de teljes biztossággal folytatta:

– És nem értem, fiam, hogy kivánod te, amit kivánsz. Én elvegyem Mariannetól az ajándékot, amelyet ő kapott és adjam vissza. Jó. Mit mondjak? Miért adom vissza? Hogy sérthetek én meg ilyen módon valakit, akitől én csak jót és kedveset tapasztaltam és akinek a házában lakom?

Ágnes szórakozottan, fájdalmas arccal hallgatta és csendesen igy szólt:

– El fogunk innen költözni.

Az anyja felcsattanó hangon válaszolt:

– Nem!

Ágnes meglepetve nézett rá. Molitorné elpirult és zavart mozdulatot tett Géza és Rappaport felé.

– Sajnálom, fiam, – mondta – hogy itt az urak előtt – hogy az urakat kell untatnunk ezekkel a dolgokkal, de ha már szóba hoztad, meg kell mondanom, hogy én egyelőre nem szándékozom innen elköltözni. Ha szükséges találna lenni, majd én állapitom meg az idejét. Egyébként azonban nekünk jogunk van itt lakni, ez a ház bizonyos tekintetben a miénk is és én el nem megyek innen… még a ház tulajdonosának sincs rá joga, hogy innen bennünket el akarjon távolitani.

– Igen, anyám, – mondta Ágnes csüggedten.

Felállt és járkálni kezdett. Az öreg Molitorné beszélgetett még egy kicsit Gézával és Rappaporttal, azután aludni ment. Ágnes utána nézett és a homlokára szoritotta a kezét.

– Tudhattam volna, – mondta kétségbeesve – hogy ezt fogja felelni. Az ő helyében más is ezt felelte volna. Talán én is, ha Marianne a lányom lenne. A szegény anyák vakok és ostobák. Most azzal a reménységgel alszik el, hogy Zoltán el fogja venni Mariannet.

A vonásai meglágyultak és a hangja reszketni kezdett:

– Szegény anyám… igazságtalan vagyok iránta. Mindig elfelejtem, mit jelent az ő nyomoruságban átkinlódott élete után az, hogy most itt lakik, – konyhára nincsen gondja – elsején annyi pénzt kap a kezébe, amennyit azelőtt életében egyszerre nem látott. A megtört alázatossága és a türő türelme soha nem fogy el, – csak akkor, de akkor fel tud csattanni, ha arról van szó, hogy innen elmenjünk. A hátralevő éveinek a nyugalmát védi, – szegény anyuskám.

Az arca ujra kigyuladt.

– És Zoltán ezt tudta. Kiszámitotta és pontosan számon tartotta, hogy tiz óra husz perckor keserü szóváltásom lesz az anyámmal és hogy tiz óra negyven percre megverten itt maradok. És tudja, hogy ha rákerül a sor… nem történhetik olyasmi, amiért az anyám innen elköltözik. És még ha én esetleg elköltözöm is innen, akkor is… megkötözött kézzel kell néznem, hogyan teszi Mariannet a szeretőjévé.

Géza és Rappaport egyszerre akartak megszólalni. Ágnes azonban egy mozdulattal elhallgattatta őket.

– Várjunk csak. Előbb én vetek fel néhány kérdést, amelyet nyilván maguk akartak felvetni. Először: bizonyos-e, hogy a szeretőjévé akarja tenni. Felelet: bizonyos. Az, hogy ez még kislány, félig érett gyerek, az egy okkal több neki rá. Másodszor: igy fel kell-e ezen háborodni és az én felháborodásom… egészen tiszta eredetü-e és nincs-e benne… a mellőzöttségnek, a sértett hiuságnak az érzése. Felelet: ha a közkeletü morállal semmit se törődünk is, ez a szándék mégis aljas és alávaló, mert tönkretesz egy jobb sorsra érdemes, édes, szép kis teremtést, akinek a könnyelmü hajlandóságai ellen becsületesen kellene és lehetne küzdeni, nem pedig nekitaszitani a lejtőnek; – ami pedig engem illet: én ezt az embert… mélységesen gyülölöm és utálom, de teljesen közömbös lenne nekem, ha akár királynőkkel, akár koldusasszonyokkal játszadoznék; az az egy keserit meg és bőszit fel, hogy a testvéremet akarja… hogy azzal akar megsebezni, hogy a testvéremet akarja szeretőjéül. Harmadszor: ha ezt a szándékát bizonyosságnak tekintjük, nem lehetne-e ellene normális módon tenni valamit. Felelet: nem lehet. Mert egy éhes tigrist szépen megkérni rá, hogy a legelésző báránykát hagyja épségben, sokkal reménységesebb dolog, mint megpróbálkozni azzal, hogy Zoltánt könyörületre birjuk.

– De miért veszi olyan bizonyosra, hogy Mariannera se lehet hatni? – kérdezte Rappaport.

Ágnes megállott, meglepetve ránézett Rappaportra, azután leült vele szemben.

– Maga azt hiszi? – kérdezte felindultan. Maga az egyetlen ember, akinek némi joga van rá, hogy Marianneban bizzék. Meri azt remélni… meri azt vállalni, hogy Mariannet visszatartja?

Rappaport zavarodottan huzta fel a vállát és elpirulva mondta:

– Én nem egészen igy gondoltam. Én elsősorban a maga befolyására gondoltam… arra, hogy az egyetlen ember, akinek Marianne engedelmeskedik, maga… és azt hiszem, az egyetlen, akit nagyon szeret.

Ágnes fanyar arccal legyintett. Az ő befolyása Mariannera elég nagy, de jön egy pont, jön egy nap, ahol véget ér majd. Ez az ötvenezer koronás gyöngysor csak a bevezetés volt. Ezentul minden nap bepáváskodik majd valami ajándék. A kislány, aki olyan forrón vágyódik előkelőség után, most lassan belekóstol a gyöngyök és a csipkék örömeibe, – a kitartottság mámorába. Egy-két hét elég és tökéletesen korumpálódik. Egy-két hét elég és a legtermészetesebb módon ő maga ajánlja fel magát, mert meg akarja mutatni a háláját, mert azt hiszi, hogy akkor állandóvá teszi ezt az ajándékozó állapotot és mert tulajdonképen sejtelme sincs róla, hogy mit cselekszik. És ezzel szemben nincs segitség. Ez csalhatatlanul és kérlelhetetlenül jön. És mi itt ülünk és türjük ezt.

– Maga el tudja ezt türni? – kiáltott rá hirtelen Gézára. Ezt is?

Géza megrettenve nézett fel rá. A szive körül egész este ott volt az a szorongás, amely nappal kinozta, a vacsora óta még egy uj nyugtalanság jött hozzá. Gyötrő tehetetlenség érzése volt, mint mikor álmában nem tud az ember megmozdulni. Mivel szemben érzi ezt a rettentő tehetetlenséget? Mi kuszik itt a jövő sötétségéből feléje olyan ijesztően, hogy a karjai tehetetlen büvöletben le vannak kötözve? A Marianne sorsára mered ő rá ilyen káprázó szemmel?

Elvakulva felnézett Ágnesre és tehetetlen mozdulatot tett a két kezével. Ágnes hevesen mondta:

– De én nem türöm el. Már kezdtem elbágyadni, szinte már megbocsátottam mindent és el akartam felejteni mindent. De most – most majd leszámolunk.

Szótlanul járkált egy ideig, azután leült és nyugodtan beszélgetett Gézával és Rappaporttal. Mielőtt indultak lefeküdni, megint odalépett Gézához, a vállára tette a kezét és halkan ezt mondta neki:

– Én mindent meg akarok tenni, hogy magának szolgálatára legyek, de számitok rá, hogy maga se hagy el engem. Én azt szeretném… ha a maga akarata… ha a maga lelke… Engemet… szeretnie kell… és azt kell tennie, amit én akarok.

Géza szédülve nézett fel rá és a szavai megint ugy hullottak le rá, mint egy altatószer nehéz illatu cseppjei. Amikor elvált tőle és bement a szobájába, még érezte a bóditó erejüket. A szobájában azonban ott találta a diványon alvó Pétert és erről eszébe jutott az elmult éjszakája és az egész napja. Ujra kinos szorongást érzett és vetkőzés közben fájni kezdett a feje. Odament az ajtóhoz és gondosan bezárta, a kulcsot kétszer megforditotta a zárban; visszament az ágyához, figyelmesen megnézte a szobát, azután a jeges vederből, amelyet már estefelé felhozatott, jeget tett át a lavórba, amely ott állott az ágya mellett, a jeges vizbe beáztatott egy vászonkendőt, a borogatást a fejére tette, a lámpát eloltotta és lefeküdt.