X.

Reggel nyolc órakor kopogtattak Géza ajtaján. Géza felébredt. Péter félig felöltözötten feküdt a diványon; a kopogtatásra felugrott és kinyitotta az ajtót. Kint egy inas állott.

– Noszlopy kapitány ur kéreti a százados urat, – mondta – kegyeskedjék lefáradni hozzá.

– Mindjárt megyek, – felelte Géza.

Fáradtan felült az ágyban. Péter kinyitotta az ablaktáblát.

– Menj le Péter, – mondotta Géza – kérdezd meg a kapitány urat, mi történt.

Péter gyorsan felrántotta zubbonyát és kiment. Géza ekkor lehajtott fejjel, félénken felemelt tekintettel végignézett a szobán. Egyetlen tekintettel meglátott mindent és a hideg borzadás futott végig a testén. Az éjjel a szekrény előtt állott egy szék. Most nem áll ott, hanem be van tolva a szekrény mögé. A szekrény ajtaja be volt csukva. Most nyitva van. Egy zubbony és egy nadrág, amely bent volt a szekrényben, a földön hever. A jeges veder félre van tolva az éjjeli szekrény mögé. A pisztoly ott fekszik az éjjeli szekrényen, a rendes helyén, a zárja sincs nyitva, de mellette ott van egy élesre kifent bajonett, amely hetek óta a szekrényben hevert. Hogy került az most ide?

Géza borzongva bámulta némán pihenő szobáját. Mi történik itt ebben a szobában? Péter visszajött.

– Mi az, Péter?

– Az éjszaka történt már megint valami. Noszlopy kapitány ur nyomoz.

Péter halk megvetéssel beszélt Noszlopy kapitányról. Géza nehéz sóhajtással megmozdult és rettentő fáradtsággal öltözködni kezdett.

– Te… nem vettél észre… semmit, Péter?

– Semmit, százados ur.

– Semmi különöset?

– Semmi különöset.

Géza borzongott. Mi történik itt? Mi történhetik itt?

– Az előbb… nem járkáltál itt… a szobában? Nem rendezkedtél?

– Nem, százados ur. A diványon fekve félig felöltözködtem, azután vártam, mert nem akartam százados urat fölkelteni.

– Szóval… bizonyos vagy benne, hogy itt a szobában nem járt senki.

Péter csodálkozó arccal felelte:

– Hogyne volnék benne bizonyos… hiszen én nyitottam ki az imént az ajtót.

Géza hozzájárulóan intett. Nem akarta, hogy Péter észrevegye a fájó borzongását. Persze, ő nyitotta ki előbb az ajtót. És semmi különös dolgot nem vett észre. De hátha a bezárt ajtóval nem törődve, itt mégis olyan különös és csodálatos dolgok történnek, amelyeket egy ilyen mélyen és egészségesen alvó nagy test észre se vesz, de amelyektől egy finomabb, egy betegebb szervezet minden vércseppe dideregni kezd?

Géza lement Noszlopy kapitányhoz. Noszlopy kapitány elmondotta neki, hogy az egyik embere reggel öt órakor sötéten találta az első emeleti folyosót. Amint a villamos lámpa felé tapogatózott, érezte és hallotta, hogy a sötétben elsuhan mellette valaki. Utána kapott. A kezébe került valami sima ruhadarab, de rögtön utána rendkivüli erővel mellbe vágták. Az ember azt állitja, hogy két olyan óriási ököl csapódott neki a mellének, hogy azok nem is lehettek emberi öklök. Az ütéstől megtántorodott és félig ájultan felbukott. Mire feltápászkodott, már csend volt. Mire Noszlopy kapitányt felköltötte, a merénylőnek már semmi nyoma nem volt. Öt óra óta mostanig tartott a nyomozás, de fájdalom, eredménytelenül.

– Téged azért bátorkodtalak most kéretni, hogy méltóztassál megmondani, tapasztaltál-e te valami különöset.

Géza végtelen fáradtságot érzett.

– Nem, – felelte habozva, – én semmi különöset se tapasztaltam.

Ugy érezte, lehetetlen elmondania azt, amit tapasztalt.

– Nem, – folytatta lassan, – semmi különöset. A legényemet is felrendeltem a szobámba… ott aludt egész éjjel… de semmi különöset nem tapasztalt.

Noszlopy kapitány tudomásul vette ezt a felvilágositást, azután közölte Gézával az uj rendelkezéseit. A ház két kapuja ezentul egész nap zárva lesz. Idegen embert csak az ő engedelmével szabad a házba bebocsátani. A souterrainből este tiz óra után a személyzetnek se szabad az ő engedelme nélkül feljönnie. Az első emeletre vezető lépcsőt a napokban vasrácscsal záratja el éjszakára. Addig is: az emberei – még pedig most már villamos kézilámpákkal felszerelve – kettes őrjáratokban fogják az első és a második emeleti folyosót bejárni és egyébként is éjszakánként a lépcsőházban tanyáznak majd. Este tiz óra és reggel hat óra között a házból kimenni csak az ő engedelmével lehet. Van-e Gézának ez ellen valami észrevétele?

– Nincs, – felelte Géza. – Ezeket a rendelkezéseket nagyon helyeseknek találom.

Elbucsuzott Noszlopy kapitánytól, megreggelizett és üres agyvelővel ődöngte át az egész délelőttöt. Déltájban fölment a szobájába és becsengette Pétert.

– Péter, mondta neki, – ma éjjel is itt alszol nálam.

– Igenis, százados ur. Csak százados ur engedelmével korán reggel elmegyek.

– Miért?

– Meg tetszett engedni… holnap van az esküvőm.

– Ah, igen… hát holnap van?

Azon gondolkozott, milyen ajándékot adjon Péternek az esküvőjére és egyszerre rátévedt a szeme a Péter elszomorodott, kinlódó arcára.

– Mi bajod, Péter?

Péternek rángatódzott az arca.

– Százados ur, – mondta halkan – szegény Péter nagy gazember.

– Mi az, Péter? Miért?

Péter hatalmas, vörös kezével ügyetlenül és remegve intett. Mintha a háta mögé mutatott volna. Valahová messze. Torontálmegyébe, Rézire és a két gyerekre. Géza rátette a vállára a kezét.

– Hát meg kell ennek lennie, Péter? Nem tudsz ellenállni?

Péter vivódó, kinlódó arccal intett, hogy nem.

– No, szegény, Péter, – mondta biztatva Géza.

– Szegény Péter nagyon nagy gazember, százados ur, – mondta Péter sóhajtva.

Géza lement a hallba. Ott találta Ágnest és Mariannet. Ágnes nem ment el a kórházba. Itthon maradt és most sétálni készült Mariannenal. Géza azt akarta kérdezni, nem mehetne-e velük, ekkor azonban bejött Zoltán. Meglepetés nélkül köszönt Ágnesnek is és megkérdezte, hová készülnek.

– Sétálni akarunk, – felelte Ágnes.

– Nem jönnének el velem? – kérdezte Zoltán szeretetreméltóan. – Kimennénk automobilon a budai hegyekbe… tegnap olyan szép volt.

– Csodaszép volt, – mondta rajongva Marianne.

– Szeretném megismételni ezt a kirándulást. És nagyon örülnék, ha megszereznék nekem azt az örömet, hogy velem jönnek.

Az Ágnes aranybarna szeme égve tüzött az arcára egy-két másodpercig. Azután Ágnes lesütötte a szemét és egyszerüen és nyugodtan felelte:

– Nagyon kedves. Miért ne?

Marianne ujjongott. Zoltán meghivta Gézát is, de Géza köszönettel elháritotta a meghivást. Ebédig egyedül ődöngött egyik szobából a másikba; az agyvelejét kinzóan üresnek és vértelennek érezte. Ez az üresség néha megtéresedett és elhatalmasodott; olyan volt, mintha valami végtelen sivárság közepett az egész léte feloszlóban és megsemmisülőben volna; a gondolatai kezdtek kisiklani a hatalmából és néha ugy érezte, mintha nem lenne eszméleténél és csak rettenetes erőfeszitéssel tudja magát visszazökkenteni a tiszta öntudatba. Kinlódva bolyongott ide-oda; ijedten fordult néha hátra, nem áll-e a háta mögött valaki; szorongva nézett szét a mozdulatlan szobákban; kimondhatatlanul félt.

Két órakor az ebédnél értesült a kirándulás részleteiről. A kirándulás pompásan sikerült. A Marianne kivánságára a Váci-utcában ismét megálltak és sétáltak egy kicsit, azután tovább hajtattak Budára. Gyönyörü volt. Géza ebéd után elsietett a Palota-szállóba. Itt Rappaport elmondta neki, hogy a Kovács-családot pár nap mulva valószinüleg már el tudja helyezni; Kovács Janinak egyelőre nem szólt a dologról; holnapután – amikor bizonyosat tud – majd megmondja neki. A bakteriológiai vizsgálat egyébként megállapitotta az asszonynál a tuberkulozist. Géza szórakozottan hallgatta ezt a közlést, azután szótlanul meredt bele a meleg tavaszi délutánba. Valami nyugtalanság üzte; érezte, hogy fel kellene kelnie és el kellene sietnie, de nem tudta, hová. Nemsokára elbucsuzott Rappaporttól, fáradt rémülettel járkált egy-két céltalan órát, azután hazament.

A Molitor-házban nagy nyugtalanság volt. Noszlopy kapitány nagy és zajos energiával léptette életbe az uj rendszabályait, de a ház lakói most már egyébként is izgatottak voltak. Eddig maguk az őrök se vették komolyan a feladatukat, de az elmult éjjel látták azt a társukat, aki öt órakor az elsőemeleti folyosón járt, sápadtan és hebegve panaszkodni arról, hogy egy emberfeletti nagyságu ököl mellbevágta, és most már megilletődve és borus elszántsággal készültek az éjszakai őrtállásra. A cselédek is izgatottak voltak és nyugtalankodva beszéltek a közeledő estéről és a rákövetkező éjszakáról. Amint lassan leszállt a világos alkony, egyre lázasabb lett a Molitor-ház.

Este a vacsoránál Marianne késett egy kicsit.

– Az uj ruháját veszi fel, – mondotta Ágnes.

Géza ránézett, és ő nyugodtan magyarázta meg:

– Ezt a ruhát délelőtt láttuk a Váci-utcában Mariannenak nagyon tetszett. Most estefelé elhozták. Zoltán megvette.

Géza meghökkenve nézett Ágnesre. Ágnes azonban nyugodtan beszélgetett tovább a többiekkel. Nemsokára jött Marianne. Az uj ruha volt rajta. Az uj ruha a nyakánál kis körben – fiatal lányosan – ki volt vágva és a Marianne karcsu, szép nyakán ott volt a gyöngysor. Marianne tüzelő arccal ment oda Zoltán elé.

– Most megnézheted, – mondta reszkető hangon, – hogy áll.

– Nagyszerüen, – felelte Zoltán nyugodtan.

– Neked köszönhetem ezt is… és neked köszönhetem…

– Nincs mit köszönni, – vágott a szavába Zoltán – nekem kell megköszönnöm, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen szép kis rokonom van.

Az öreg Molitorné ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlan arccal ült le az asztalhoz és a teritékével foglalkozott. Vacsora alatt az elmult éjszaka eseményeiről és a Noszlopy kapitány védőintézkedéseiről beszélgettek. Gyuri ismét elektrotechnikai és kémiai védőberendezkedéseket ajánlott. Az öreg Molitorné és Marianne nyugtalanok voltak, Noszlopy kapitány azonban megigérte nekik, hogy egész éjjel ő ügyel fel a ház rendjére. Vacsora után lementek a hallba. Itt Zoltán derülten és hosszasan elbeszélgetett Marianne-nal. Olyan hangon beszélt vele, mint ahogyan egy negyvenkét éves férfi beszél egy tizenöt éves lánnyal; de az egész beszélgetés toalettekről, ékszerekről és utazásokról szólt. Az öreg Molitorné ott ült és csendes elragadtatással hallgatta a beszélgetést. Tiz óra után az öreg Molitorné aludni vitte Mariannet és Gyurit. A hallban ott maradt Ágnes, Géza, Noszlopy kapitány és Zoltán. Ágnes eddig Noszlopy kapitánnyal és Gézával ült egy kis asztal mellett. Most hirtelen mozdulattal felállott és lassu lépésekkel átment Zoltánhoz, aki ekkor már egyedül ült a karosszékében. Nagy csend lett. Noszlopy kapitány buzgón foglalatoskodott a szivarjával. Géza mozdulatlanul ült és mereven nézett maga elé.

Ágnes megállott a Zoltán karosszéke mellett. Zoltán nyugodtan felnézett rá.

– Mondja, – kérdezte Ágnes – mit akar maga tulajdonképen ettől a gyerektől?

Zoltán meglepetve nézett el Géza és Noszlopy kapitány felé, hallották-e ezek Ágnes kérdését, azután nyugodtan, halkan felelte:

– Azt, amiért magának hiába könyörögtem.

– Miért mondja, hogy hiába? – szólt Ágnes lesütött szemmel.

Zoltán felállott.

– Ágnes, – mondta nagyon halkan – felmehetek ma magához?

– Nem, – felelte Ágnes – majd… én jövök le. Ha már mindenki alszik. Egy órakor. Pontosan.

Zoltán a keze után nyult. Ágnes azonban elvonta a kezét és hátraintett a többiek felé. Zoltán rájuk nézett és vállat vont. Noszlopy kapitány kinos igyekezettel forgatta még mindig a szivarját. Géza mereven nézett maga elé. Ágnes lassan sétálni kezdett a hallban, Zoltán odaült Noszlopy kapitányhoz és Gézához. Noszlopy kapitány egy rémült tekintetet vetett Gézára, hallotta-e vajjon az egész beszélgetést ugy, amint ő hallotta? Géza mereven nézett maga elé és Noszlopy kapitány zajosan elkezdett egy érdekes kártyapartiról beszélni, amely a mult hetekben zajlott le.

Nemsokára lejött az öreg Molitorné. Ekkor Ágnes is odaült a társasághoz. Tizenegy óráig beszélgettek, azután mindnyájan mentek aludni. Amikor a második emeletre felértek és Géza elbucsuzott és indult a szobája felé, Ágnes egyszerre utána szólt:

– Géza!

Géza megrázkódott, megfordult és odament hozzá. Ágnes kinyujtotta a kezét, megfogta a Géza remegő kezét, forró kézzel hosszan megszoritotta és dideregve szólalt meg:

– Géza… én…

Összerázkódott, aranybarna szeme elborult, felkapta a bal kezét és eltakarta vele a szemét, megszoritotta a Géza kezét és elsietett. Géza bódultan tántorgott a szobája felé.