VII.

A május tizedikéről tizenegyedikére virradó éjszakán Noszlopy kapitány hajnaltájban végigjárt a csendesen alvó házon és hangos kiáltással állott meg a földszinti kártyateremben. A kártyaterem három nagy ablaka közül kettő be volt csukva, a harmadik azonban csak be volt hajtva. Az alsó üvegtábla darabokra törten hevert a földön. Valaki az ablakon át bejött a kertből, azután az ablakon és a kerten át elmenekült.

Noszlopy kapitány felrántotta az ablakot és bőszült orditással hitta azt az őrt, akit ő a kert felől való bejárathoz állitott. Az őr nem jött. A haragos kiáltozásra azonban az utca felől bejött Berecz, aki itt a környéken posztolt. Noszlopy kapitány nagynehezen megérttette vele, miről van szó. Bereczczel együtt azután megállapitották, hogy az őr elhagyta az őrhelyét, mert a szomszéd házban egy szobalánynyal barátkozott és hogy az őr távollétében valaki a kert felől – a nyitott kapun és a benyomott üvegü ablakon át – bejött a kártyaterembe. Hamarosan megállapitották azt is, hogy a kártyateremből eltünt egy almanagyságu, régi arany óra, az öreg Molitor Árpád óragyüjteményének egyik szép darabja. Az őrt, aki idővel előkerült, Noszlopy kapitány rögtön elcsapta, a tolvajnak azonban semmi nyoma se volt. Noszlopy kapitány az esetet korán reggel bejelentette a rendőrségen, délben pedig közölte Zoltánnal. Zoltán figyelmesen végighallgatta, azután igy szólt:

– Ez a felfedezés voltaképen nagyon megnyugtató. Ha csak egyszerü tolvajlásokról van szó, – Istenem, hadd mulassanak.

– Nem ugy van, – szólt hevesen Noszlopy kapitány, – az én házam az én váram.

Zoltán elmosolyodott és udvariasan felelte:

– Hiszen hogy ha te szives lennél védelmi szervezetünket tökéletesiteni –?

Noszlopy kapitány ezt megigérte és jelezte, hogy két megmaradt emberén kivül még három embert szerződtet a védekezés céljaira. Géza ekkor ránézett Zoltánra és halkan igy szólt:

– Azt hiszed, az elég lesz?

Zoltán helyett Noszlopy kapitány felelt nagy hevességgel:

– Ha öt nem elég, szerződtetek tizet.

– Az elég lesz? – kérdezte halkan Géza.

– Ha tiz nem elég, huszat, ha husz nem elég, ötvenet, – kiáltotta Noszlopy kapitány.

– Azt hiszed, az elég lesz? – kérdezte Géza konokul.

Noszlopy kapitány hevesen akart válaszolni, de Zoltán egy mozdulattal elébe vágott:

– Géza azt akarja mondani, hogy ez is a társadalmunk felbomlásának a tünete – mondta nyugodtan.

– Vakok vagytok ti, hogy ezt nem látjátok? – szólt Géza a keserüségtől reszkető hangon. – Berlinben naponta háromszáz betörést állapitanak meg hivatalosan. Azt hiszitek ti, hogy azt a folyamatot, amelynek a külső jelei ezek a dolgok, őrökkel meg lehet állitani?

– Kedves Géza, – mondta Zoltán nyugodtan, – mi már csak könyvekben olvastuk, de az apád gyermekkorából még emlékszik arra az időre, amikor a nagy magyar alföldön egészen más fajtáju statárium volt kihirdetve, mint amilyenek a mostaniak. – Ti, amikor a háboru utáni időkkel rémitgettek bennünket, azt szoktátok mondani, hogy akkor a háborus rend megszoritásai nem lesznek meg többé; lehull a kezekről a haditörvények ércbilincse, egyszóval nem lesz statárium. – Hát én mondok neked valamit: sokkal kérlelhetetlenebb rendcsináló uralom lesz az, amely a háboru után jön, mint a mostani. A mostani: enyhe, habozó, lágyszivü, inkonzekvens, egyszóval demokratikus. De mi meg fogjuk érni azt, hogy az Andrássy-uton állnak az akasztófák és azokra huzzák fel azt, aki egy skatulya gyufát ellopott.

Géza sápadtan hallgatott.

– Megérjük? – kérdezte azután halkan és rekedten. Megéri, aki megéri.

– Ebben látod, neked van igazad, – felelte Zoltán derülten és filozófusan.

Az ebéd azután véget ért és Géza keserü kedvben ment el hazulról a Palota-szállóba. Néhány asztalt kitettek már az épület elé a Dunapartra. Géza kiült az enyhe napsütésbe és beteg fáradtsággal melengettette magát. Rappaportra várt, Rappaport azonban nagyot késett. Négy óra régen elmult, mire lelógó keskeny vállal, szürke arccal megjelent.

– Hol késtél, öregem? – kérdezte Géza. Mi bajod?

Rappaport ferdén és fájdalmasan elhuzta keskeny száját és kimerülten felelte:

– Azonnal… egy percre elmegyek… egy kis hideg vizzel felfrissitem az arcomat.

Bement a hotel épületébe. Pár perc mulva visszajött. A vállát most már egyenesen hordta és az arca megint rózsás volt.

– Mi van te veled? – kérdezte Géza csodálkozva. Időről-Időre összeroppansz… és egy kis hideg viz azután csodákat művel nálad. Autoszuggesztio. Azt hiszem, inkább neked lenne idegorvosi kezelésre szükséged, mint nekem.

– Egyikünk idegrendszere se valami tökéletes egészségü szerkezet, – mondta tartózkodó mosolygással Rappaport.

Elhallgatott és elsötétedő arccal nézett maga elé.

– Mi bajod? – kérdezte Géza.

Rappaport a nyelvével megnedvesitette a felső ajkát, félrehajtotta a fejét és bizonytalan mozdulatot tett maga elé.

– Én már előtted itt voltam, – szólt habozva.

– És mért mentél el?

– Idejött hozzám ez a Kovács Jani. Van, mondja, egy nagy kérése. Tessék, mondom én. Hogy az ő felesége nem érzi jól magát… köhög… megengedném-e, hogy eljöjjön hozzám, – most olyan nehéz orvoshoz jutni. Ne jöjjön el hozzám, mondom én, hanem majd én megyek el hozzá és megvizsgálom; akár rögtön is mehetünk. Kovács Jani szabadkozott, de azután mindjárt elindultunk. A Szondy-utca végén laknak, két szobában. Ők ketten, meg a négy gyerek. Az asszonyt kikopogtatom… de hiszen ugyis tudtam előre… teljesen leromlott szervezet, negyedfél évig a kemény munka, a négy gyerek… a köpetét, igaz, nem vizsgálhattam meg… de a tébécé csak ugy orgonál már a bordái között… sokkal gyorsabban fog dolgozni, mint a férjén, akitől megkapta… félév mulva a bal tüdejéből már csak rongyok lesznek meg.

– És nem lehet rajta segiteni? – kérdezte Géza elakadó lélegzettel.

– Dehogy nem. A tuberkulózis nem betegség, – szegénység. Azonnal a hegyek közé. Bő táplálkozás. Pihenés. És persze szigoru elkülönités, – mondta Rappaport a tanácsot adó orvos kenetes üzleti hangján.

– Ezt mondtad nekik? – kiáltotta Géza iszonyodó undorral.

Rappaport kinosan elmosolyodott. A felső ajkát magasra felhuzta ugy, hogy a mosolygása fájdalmas vigyorgás lett.

– Persze, hogy ezt mondtam, – felelte kissé keserüen. És azonkivül azt, hogy a gyerekeikhez nurse-öket szerződtessenek és a francia pezsgő élvezetét ne hajtsák tul, továbbá a tengerparton is épitsenek egy villát és siessenek hadikölcsönt jegyezni.

– Bocsáss meg, – mondta Géza. – De az orvosi tanácsaidat ugy mondtad el…

– Mint ahogy az orvostudomány elmondja annak a százezer meg százezer betegnek, akit rászabaditottak most embertársaikra. A háboru után egy olyan tuberkulózis járvány jön, amilyen a középkor nagy járványai óta nem volt.

Géza szótlanul nézett Rappaportra.

– Mennyi pénzed van? – kérdezte szórakozottan.

– Ötszáz koronát tudnék adni, – felelte Rappaport – és minden hónapban százat.

– Csak az ötszáz kell, – mondta Géza. – Nekem is van ötszáz. Ezerrel el tudjuk őket helyezni, – nem?

– Igen… ámbár minden rettentő drága most… de mégis.

– Én azután egy évre átengedem a Kovács-családnak azt a tizenkétezer koronát, amelyet a Molitor-vagyonból kapok. Hiszed, hogy ez elég lesz?

– Igen.

– És egy év alatt meggyógyulhatnak?

– Meg.

– Kovács Janinak nem kell tudnia, honnan jön a pénz. Majd mondunk neki valamit. De te még ma táviratozol valahová… a hová jónak látod… a Tátrába… szóval, hogy elhelyezzük őket.

– Igen.

Géza magába sülyedve ült egy ideig, azután felnézett Rappaportra.

– Látod Rapp, – mondta, – ilyen bünök azok, amelyekkel az ember minden nap megterheli a lelkét; mi hónapokkal ezelőtt tudtuk már, hogy ez a Kovács Jani beteg, – langyos jóindulattal és bágyadt kényelemmel csináltunk is valamit, hogy hegyek közé jusson, – amikor a dolog nem ment, akkor nagyon sajnálkoztunk és elhatároztuk, hogy majd másképen segitünk rajta, – egyik hét eltelt a másik után, – és mert a mi jóságunk olyan kényelmes volt és a szeretetünk olyan bágyatag és mert nem álltunk meg ennél az egy esetnél és mert nem kapaszkodtunk beléje foggal és körömmel és nem orditottuk, de hogy az emberek konok dobhártyája megrepedjen tőle, hogy Kovács Jánoson segiteni kell, – vagyis mert kényelmesek voltunk: azért most már Kovács Jánosné is köhög.

Rappaport szótlanul bólintott igent.

– Azt hiszem – mondta Géza, – hogy egy kissé mégis igaza van Ágnesnek: a jézusi szivhez napoleoni akarat kellene.

– Ugy van – mondta fölélénkülve Rappaport.

– Vagy pedig – mondta Géza – igazán jézusi áldozatkészség. Ha el akarom az erőszak veszedelmeit kerülni, vagy ha nincs bennem elég erő az uralkodásra, akkor legalább azt kellene tudnom, ahhoz kellene értenem, hogy martirrá legyek. – Én most már négy hete járok lapoktól politikusokhoz és miniszterektől grófokhoz. Uram, a társadalmunk fölbomlik. Tegyünk valamit. Én kidolgoztam egy tervet, hogyan kellene a háborunak véget vetni és különböző terveket arra, milyen intézkedésekkel kellene a társadalom feloszlását meggátolni. A vállukat vonogatják. Vagy egy ökör felsőbbségével lemosolyognak vagy baromi butaságu bölcseségekkel válaszolnak. Igazuk van.

Rappaport csodálkozva nézett rá.

– Igazuk van, – mondta Géza hevesen és keserüen. „Kidolgoztam egy memorandumot“. Memorandum! Egy ember, aki mindazt érzi és látja, amit én és memorandumokat dolgoz ki, ahelyett, hogy tenne valamit, az nem érdemel mást. Tenni valamit! Cselekedni! Kigondolni valami lángelméjü és hallatlan cselekedetet, a galamb szelidségével és a kigyó ravaszságával végrehajtani, érte a halált elfogadni, de a cselekedet dördülésére odafigyelő emberiségnek az arcába kiáltani, hogy…

Rappaport elmélázva folytatta:

– … a fejsze a fa tövére tétetett.

– Ezt. Ilyesmit. Elvonulni a pusztába és igérni, hogy utánam jön valaki, aki tüzzel keresztel és akinek én nem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam. – Persze, hogy nem vagyok méltó. Ki vagyok? Senki se vagyok. Egy elfelejtett, középszerü archeologus vagyok, aki már maga is kezdi a kis tudományát elfelejteni. Cselekedet kellene. A fejsze a fa tövére tétetett…

Elgondolkozva ült egy ideig, azután fáradtan és lassan tovább beszélgetett Rappaporttal. Estefelé elindultak a Molitor-ház felé. Rappaport vacsorára volt meghiva. Ágnes már a hallban várta őket; ott leültek és elmondták a délutáni beszélgetésüket. Ágnes figyelmesen hallgatta őket. Az ajtón közben Marianne jött be, az ajtó közelében megállott egy másodpercre, azután könnyü, ringó lépésekkel jött beljebb. Ágnes futó pillantást vetett rá, azután megint figyelt, de később ujra meg ujra, egyre megütődöttebb figyelemmel nézett rá Mariannera. Marianne végre odaért hozzájuk és csendes fejbólintással köszönt nekik. Ágnes ekkor rábámult, gyorsan bocsánatot kért Rappaporttól, hogy félbeszakitja, felállott, kézen fogta Mariannet és pár lépésnyire elvitte az ajtó felé.

– Meg vagy te bolondulva? – kérdezte halkan.

– Miért? – felelte Marianne dacosan.

– Hogy mersz ilyet csinálni!

– Mi közöd neked hozzá, – felelte Marianne szikrázó szemmel. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te se szólj bele az én dolgaimba.

– Most azonnal felmégy a szobádba – mondta Ágnes nyugodtan – és rendbe szeded magadat. Ha még egyszer igy jösz le, akkor mindenki előtt megszégyenitlek.

A Marianne szép, fiatal arca eltorzult a haragtól. A keze begörbült, mintha körömmel akarna nekimenni Ágnesnek.

– No menj, bolondkám, – mondta Ágnes nyugodtan. – Egy kettő.

Marianne könnyes szemmel elment. Géza bámulva nézett Rappaportra.

– Mi ez? – kérdezte. – Mi történt itt?

Rappaport csendesen mosolygott:

– Nem láttad? Nem tudom, szabad-e megmondani?

Ágnes visszajött hozzájuk.

– Szabad megmondani, mi volt a baj? – kérdezte Rappaport. Géza nem vette észre.

– Hogyne – felelte Ágnes vállvonogatva. – Maga nem látta? Marianne ki volt festve.

– Ki volt festve? – mondta Géza eliszonyodva. Rettenetes.

– Rettenetes! – utánozta Rappaport csufolódva. Mindjárt rettenetes. – Én nem bánom: paedagogiai szempontból helyes, hogy Ágnes felküldte a szobájába és lemosatja a festéket az arcáról, – egyébként is vagy husz esztendővel előlegezte magának a dolgot – csacsiság festékre gondolni, mikor valakinek szebb bőre van a rózsa levelénél, – de rettenetes?

– Azt hiszem – mondta Ágnes nyugodtan, – hogy maga pedig egy kissé tulságosan könnyen veszi a dolgot. Én se tudok felháborodni rajta, ha egy öregedő asszony festi magát, csak utálom, bármilyen förtelmesen divatba jött Budapesten az utolsó tiz évben, de itt, ebben az esetben ennek a kifestésnek, hogy ugy mondjam, szimbolikus jelentősége van.

– Hogyan? – kérdezte Rappaport.

– Ezek a kis lányok… nemcsak Marianne… hanem mindazok, akik vele iskolába járnak vagy nála egy-két évvel idősebbek vagy fiatalabbak, tehát a tizennégy-tizenöt-tizenhat évesek tökéletesen különböznek attól a generációtól, amely előttük nőtt fel és amelyhez még én is tartoztam. Mi is voltunk szerelmesek… ki a tanárjába, ki az unokafivérébe, ki egy hires emberbe. Egy barátnőm Napoleon-portrékkal rakta tele a szobáját. De mi arról álmodoztunk, hogy hiresek leszünk, esetleg tudósok leszünk, függetlenek leszünk, ha férjhez megyünk, akkor egyenlő rangu társai leszünk a férjünknek, ha nem megyünk férjhez, mert nem találjuk meg a hozzánk illő férfit, akkor erős és tiszta életet élünk, a magunk erejéből élünk és soha senkivel el nem tartatjuk magunkat; nehányan arról ábrándoztak, hogy anyává lesznek és azután élnek egyedül, mert a gyerek a fontos, nem a férfi – egyszóval ha bolondságokat gondoltunk is, minden bolondság az életünk magasabb értelemben vett tisztaságát akarta szolgálni. Asszonyi szabadságot akartunk. Megtisztult szerelmet.

– És ezek? – kérdezte Géza.

– Ezek? Ezek csipkés alsónadrágokról álmodoznak.

– Na! – mondta Géza.

– Ne higyje, hogy tulzok és ne higyje, hogy csak Marianneról beszélek. Ez az egész generáció ilyen. Ezek hires szinésznőkért rajonganak, – de ne gondolja ám, hogy azokért, akik a nagy szerepeket játszák… Kis szinésznőcskékért, akiket csak épen kieresztenek a szinpadra, de akik mámoritóan ötlözködnek. Ezek a kis lányok Budapest minden nagy kokottját ismerik. Kérdezze meg Rappaportot, igaz-e?

– Igaz – mondta Rappaport. A napokban négy kis iskoláslány beállitott egy ilyen hirneves szépséghez. Azt mondták, autogrammért jönnek. Végül azonban kiderült, hogy voltaképen a „művésznő“ garderobját szeretnék látni. Végig is nézték. A fehérnemütől különösen el voltak ragadtatva.

– No látja – mondta Ágnes. Én nem tudom: a háboru tette-e, – ezek a kis lányok… csipkékről és selymekről ábrándoznak… nagyon könnyü szerelmekről, mert a szerelem nem is nagyon fontos nekik… automobilról és kivágott esti ruhákról… egyszóval – akármilyen nehéz kimondani – egy férfiról, aki gazdagon kitartsa őket.

– Rettenetes – mondta Géza.

Felállott, ránézett Rappaportra és csöndesen mondta:

– A fejsze a fa tövére tétetett.

Felindultan járkálni kezdett. Rappaport tartózkodó, kételkedő mozdulattal válaszolt azután Ágneshez fordult:

– Mindezt – mondotta – én nem találom olyan szörnyü dolognak. Ez a természetes reakciója a feminizmus szegény bolondságainak. Az asszony szabadságharca; de nem ugy, mint ahogy még maguk gondolták, hogy az asszony eddigi szolgaságából a természetesen rosszul fizetett, mert másodrangu munka uj szolgaságába meneküljön.

Ágnes szólni akart, Rappaport udvariasan elébe vágott.

– Ami természetesen se bizonyos pályákra, mint például az orvosi, se kiválasztottan tehetséges nőkre nem vonatkozik. Egyébként nem erről akarok beszélni. Én ezt nem tartom szerencsétlenségnek. De minthogy a maguk gondolkozása… mégis egészen más… jó lenne, ha Mariannet nem járatnánk iskolába.

– Miért?

– Egyedül megy oda, egyedül jön haza, – nem neki való ismeretségekre tesz szert.

Ágnes elgondolkozva nézett Rappaportra.

– Ugy? – mondta nyugodtan. Hiszen ha maga ennyit mond, akkor sokkal többet tud. Holnap Marianne már nem megy iskolába. De… miért nem beszél vele maga… maga olyan jóban van vele…

Elmosolyodott.

– Tudja, ugy-e, – kérdezte mosolyogva, – hogy a maga kedvéért festette ki magát.

Rappaport zavart mosolygással bólintott és lesütött szemmel felelte:

– Én… mindent megtettem… és talán nem haszon nélkül. Ha én két héttel ezelőtt közbe nem lépek, Marianne kellemetlen meglepetést szerezhetett volna maguknak.

Ágnes elkomolyodott. Nemsokára lejött az anyja; az anyját félrevonta és halkan beszélgetett vele, a vacsorához leérkező Marianne-nal azután az öreg Molitorné közölte, hogy ezentul nem fog iskolába járni. Ebben az évben – legfeljebb másfél hónapról van szó, – itthon tanul még, jövőre pedig majd azzal próbálják a műveltségét tökéletesiteni, hogy sok zenét hallgat, képtárba és szinházba jár és jó könyveket olvas. Marianne ujongott. Zoltán, aki rövid időre megjelent a vacsoránál, megkérdezte az örömének az okát, azután nagyon figyelmesen, komolyan nézte Mariannet. Vacsora után Marianne lázas jókedvü beszélgetést folytatott Rappaporttal, és ami még sohasem történt meg, tiz óra után jókedvüen ment aludni.

Ágnes nemsokára egyedül maradt Gézával és Rappaporttal. Álmodozva nézett Marianne után és csendesen vonogatni kezdte a vállát.

– Mit tudom én, – mondta csendes, szkeptikus bánattal, – hátha neki jobb lesz. Azt akarja, hogy szeressék, dédelgessék, elkényeztessék. Ez talán természetesebb és szerencsésebb lelki berendezkedés, mint az enyém volt, aki az ő korában mindennap százszor esküdtem meg rá, hogy soha simogatással és gyöngédséggel én magamat megszéditeni és megalázni nem engedem, mert előbb jön a simogatás, azután a szédülés, azután a rabszolgaság.

Csendesen rámosolygott a két fiatal emberre, akik figyelmesen hallgatták, és halkan és szokatlan lágysággal elkezdett a fiatal leányéveiről beszélni. Tiz éves korától tizenhat éves koráig volt a legboldogtalanabb. Ekkor még semmi se nyujtott neki vigasztalást a szegénységért; ha a jól öltözködő, gazdag lányokat az iskolában megnézte, akkor mindennap tizszer érezte magát megbélyegzettnek és eltiportnak.

Akkor még csinos se volt… nem, oh, nem, nagyon jól emlékszik a tükrével való kétségbeesett beszélgetésekre… és az utcán az emberek tekintetére… minden tizenkét éves kislány pontosan tudja, hogy tetszik-e az embereknek… az ő szivéből cseppenkint hullott ki a kinlódó vér, amikor látta, hogyan fordulnak meg az emberek a társnői után és hogyan siklik el közömbösen ő rajta minden tekintet. És otthon is ez volt a legkinosabb idő. Az apja fájdalmasan kinlódó zsarnoksága ekkor lett mindnyájuk számára sulyos korbácscsá; őt imádta az apja, de minden nap megkinozta, mert nem volt elég szép, mert nem volt elég okos, mert nem tudott eleget és legelsősorban azért, mert ő maga is kinlódott. A legnagyobb esztétikusnak tartotta magát, ragyogó irónak és tudósnak, – igaza is volt, – tehetségtelenek és gazemberek elállották az utját. Ezek miatt a tehetségtelenek és gazemberek miatt otthon az egész családjának a poklot kellett megszenvednie. Amikor ő – Ágnes – tizenhat éves lett, akkor jött a fordulat. Akkor ő először is… csinos lett. Azután tanitványa akadt… egy jóindulatu, mulya kis lány, akinek a gazdag apja a mulya kis lányát is nagyon szerette, de akinek a bőkezüségét talán az is fokozta, hogy a mulya kis lányának az elszánt barátnője, – amint az az évek során egyre inkább kiderült, – nagyon tetszett neki. Ekkor ő – Ágnes – nem érezte többé olyan eltiportnak magát és egy napon szembe mert szállni az apjával. Akkoriban rettenetes jeleneteik voltak. Egyszer felugrott az ablak párkányára – a negyedik emeleten – és azt mondta, ledobja magát onnan… és le is dobta volna magát… ha az apja még egyszer megütötte volna. Az apja elfehéredve vette le az ablakpárkányról és soha többé nem nyult hozzá. De mi minden jött még azután. Amikor az érettségi után megmondta, hogy orvos lesz, – milyen küzdelem. Az apja már halálos beteg volt, de egy őrjöngőnek a makacsságával és a dühével harcolt ez ellen a szándék ellen. Miért? Gyülölte az orvosokat. Lenézte az orvostudományt. Kijelentette, hogy soha bele nem egyezik és ő, Ágnes, három napig nem evett és három napig mozdulatlanul feküdt az ágyában, mig végre kicsikarta az apja beleegyezését. Miért akart tulajdonképen orvos lenni? Ő is utálta az egész mesterséget. Az első boncolások után elájult. De jól meggondolta a dolgot; – ez volt az egyetlen pálya, amely igazán függetlenné és erőssé tehette. A szerelem egész nevetséges mechanizmusát megismerni, hogy meg ne szédülhessen soha. Istenem. A kedves kis mulyát is magával hurcolta az orvosegyetemre. A kedves, kis mulya nagyon képzett gyermekorvos, – nem sebész, mint ő – és csendesen, higgadtan és bölcsen már férjhez is ment egy csendes, derék és higgadt emberhez. Nagyon csinos és nagyon boldog asszony… nem lázas és erőszakos tévelygő…

Elhallgatott és fanyarul mosolygó szomorusággal mélázott maga elé. Rappaport türelmetlenül nézett Gézára és feszülten várakozó tekintettel ostromolta, szólaljon meg és mondja azt, amit az ő véleménye szerint most el kellene mondania. Géza azonban fátyolos szemmel, elmerülten nézte Ágnest és hallgatott. Erre Rappaport akart megszólalni, de Ágnes megelőzte. Odafordult Gézához és ezt kérdezte:

– Hogy történt az, hogy maga archeologus lett?

Géza felrezzent és habozva és akadozva válaszolt. A természettudományok mindig csak távoli érdekességként hatottak rá; a közigazgatási pályát, amelyre az apja szánta, általában minden hivatalt lehetetlennek érzett a maga számára; csak a szorosan vett emberi dolgok érdekelték… történelem… mult, jövő.

Elgondolkozva nézett maga elé és halkan folytatta:

– Ha most visszanézek erre az időre, azt kell mondanom, hogy a jövő voltaképen sokkal jobban érdekelt, mint a mult. De ugy visszarettentem attól, amit a jövővel való foglalkozás jelentett… politikától, marakodástól, lármától… hogy elmenekültem a multba. Azzal vigasztaltam magamat, hogy én irom majd meg végre a magyarság igazi őstörténetét… nyolc évig ezzel foglalkoztam: egy ázsiai őskultura nyomainak a kikutatásával… én irom meg ezt is és a hazug magyar történetkönyvek helyett a magyarság igazi történelmét… és ezzel erősebben hatok a jelenre, mint akármilyen más tevékenységgel. Most ugy érzem… megcsaltam magamat. Talán… gyáva voltam. Sok mindent elmulasztottam. Ha egyet és mást elértem volna a háboru előtt… ha például Zoltán helyett én lettem volna otthon képviselő… lehettem volna, az apámtól függött, de én nem akartam… most sokkal többet tehetnék, mint igy… elmaradtan, lemaradtan, tehetetlenül. Azt hiszem… gyáva voltam.

Ágnes bólintott és nagyon szeliden, meleg jóakarattal mondta:

– Azt hiszem, az volt. Maga habozó és kételkedő… de akiben olyan forró vágy van az után, hogy hatni tudjon, annak nem lenne szabad haboznia és kételkednie.

– Igaz. De mit csináljak? Lehet az embernek a lelke és jelleme egy alapvonását megváltoztatni?

– Lehet, – felelte tüzesen Ágnes. – Akarni kell, – olyan izzó akarattal akarni, mint én tizenkét éves koromban.

Erről sokáig elbeszélgettek. Tizenkét óra tájban végre Ágnes felkelt, azzal, hogy most menjenek aludni, mert neki holnap délelőtt korán kell felkelnie. Mielőtt kifelé indult volna, odalépett Géza mellé aki megmozdulásra még lustán ült a karosszékében. Megállott mellette és könnyü mozdulattal rátette a vállára a kezét.

– Akarnia kell, – mondta neki halkan. – Mindent tud az ember, ha akar. És azzal kell kezdenie az akarást, hogy végre teljesen rendbe szedi a fizikumát. Rappaport végre elmondta nekem a maga… fejfájásainak az egész történetét… én azt akarom, hogy gyógyuljon meg… Ha akarná, én foglalkoznám magával… kérem rá, – én nagyon szeretném, – én akarom…

Géza felnézett rá, karcsu, izmos testén végig, egészségtől ragyogó arcába, aranybarna szemébe és érezte, hogy a vére egyszerre megtelik egy nehéz feszültségü érzés füstölgésével. A szavai felülről – két tiszta metszésü ajkáról – ugy hullottak le rá, mint valami kábitószernek a mámoritó cseppjei; – olyan volt, mint egy sulyos, szegfüszagu narkózis, amely elé boldog, nehéz bágyadtsággal hajlik oda minden gondolat. Szótlanul és tévedező öntudattal nézett fel az Ágnes szemébe. Az Ágnes keze egy lehelletnyivel nehezebb lett a vállán.

– Igen? – kérdezte halkan.

– Igen, – felelte Géza öntudatlanul.

Ágnes elindult felfelé. Elbucsuztak, Rappaport haza ment és Géza bement a szobájába lefeküdni. Amikor a szobájába ért, a kábultsága engedni kezdett, de rögtön utána halk fejgörcse támadt. A fájdalom egyre erősebb lett. Géza végre jeget hozatott és jégtömlők alatt aludt el.