VI.

A halltól jobbra és balra három-három teremben a Molitor Árpád gyüjteményei voltak: képek, szobrok, porcellánok, fegyverek és sok minden egyéb holmi, amit Molitor Árpád évtizedekkel ezelőtt, a föld körül tett utján összevásárolt. Zoltán a képek és szobrok egy részét megtartotta; néhány képet és szobrot azonban, a porcellánok nagy részével és a többi gyüjteménynyel együtt eladott. A jobboldali három terem igy megüresedett. Ezt a három termet ő azután a maga izlése szerint berendezte fogadó-termeknek. A falakat sötétvörös, majdnem fekete selyemmel behuzatta, néhány képet és szobrot vásárolt, a szobrok és a képek vagy meztelen nőket vagy szerelmi jeleneteket ábrázoltak. A padlón sötétvörös posztószőnyeg volt. Két terem butorzata alig állott másból, mint óriási diványokból és karosszékekből, a harmadik teremben asztalok is állottak. A ház lakói közül csak Noszlopy kapitánynak volt bejárása a termekbe; a nők annál inkább óvakodtak belépni, mert Zoltán nemcsak férfilátogatókat fogadott itt, hanem női látogatókat is, gyakran többet egyszerre. Ezek a látogatók rendszerint a hall elkerülésével, a kert felől jöttek be, de egyre gyakrabban lehetett a főlépcsőn is ismeretlen nőkkel találkozni, akik vagy a Zoltán elsőemeleti szobája felé tartottak, vagy onnan jöttek. Hamarosan kitudódott egyébként, hogy a Zoltán férfivendégei gazdag urak és hogy a harmadik teremben, amelyben asztalok is álltak, nagy éjszakai kártyázások folynak.

Április elején egy délelőtt Péter szórakozott, feldult arccal tett, vett a Géza szobájában.

– Mi bajod, Péter? – kérdezte Géza.

Péter szórakozottan ránézett, azután tisztelettel kihuzta magát és elmélyedten csóválta meg a fejét.

– Hogy egy milliót lehessen nyerni, – mondotta töprengő lelkesedéssel.

– Mit? Micsoda? Ki nyert egy milliót?

– Nem teszik tudni? Az éjszaka. A képviselő ur. Hajnalig kártyáztak. Egy milliót nyert.

– Nem lesz az igaz, Péter.

– Dehogynem, százados ur. Az inasok mind tudják… Ha én egyszer csak negyvenezret…

Péter fájdalmasan töprengve csóválta a fejét és töprengő vágyódásában egészen elbágyadt. Géza jóindulatu szigorral rászólt:

– Ugyan Péter, szedd már össze magad. Hát aztán? Nem olyan nagy dolog az a pénz.

– Dehogynem százados ur, – jajdult fel Péter. Dehogynem. Az a legnagyobb.

Géza elhallgatott. Ennek a derék, szegény fiunak igazán hiába próbálja ő most azt bizonyitani, hogy a pénz nem hatalom. Ez negyvenezer koronáért éppen most készül eladni magát, az otthon hagyott szeretőjét, a szeretőjének otthon hagyott két gyerekét. Elfordult tőle. Péter azonban tovább is ott állott és előtte és egyszerre halkan megszólalt:

– Hát engem már ki is hirdettek. Két hét mulva meglesz az esküvő.

Géza visszafordult hozzá.

– Meglesz Péter? – kérdezte halkan.

– Meg, – felelte Péter sápadtan. Tessék elhinni, nem birom én – nem birok én ellentállni.

Géza elment otthonról. Amikor délben hazajött, Berecz-cel találkozott. A rendőr szalutált neki.

– Tetszett már hallani, százados ur? – kérdezte nyomott és szórakozott alázatossággal.

– Mit Berecz?

– A… milliót.

– Hallottam.

Berecz nézett rá, nem mond-e véleményt. Géza hallgatott. Erre ő gyors ütemben megbiccentette néhányszor széles, nehéz fejét és igy szólt:

– Az egyik a kártyán nyeri a milliót. A másik a börzén. A harmadik a zsiron. A negyedik a buzán. Mink meg, százados ur, ki odakint, mint a százados ur, ki idehaza, mint én, őrködünk, hogy a rabolt milliót el ne rabolja valaki.

Géza meg akar szólalni. „Az fontos az, hogy a kötelességünket teljesitsük.“ – „Nem szabad tulozni Berecz; a keserüség ne tegyen bennünket igazságtalanokká.“ – „Azokra a milliókra nem lehet azt mondani, hogy rabolt milliók.“ – Valami effélét akart mondani, de a gondolatát rögtön bágyadt szégyenkezés követte, hogy effélét akart mondani. A kártyán vagy börzén nyert millió és a Berecz József mezitláb járó gyerekei között nincs a kiegyenlitésnek semmiféle bölcsen polgári lehetősége. Hogy tehát mit cselekedjünk Berecz József? Mit tehetnénk mást, – csikorgassuk a fogunkat. A magamét én is csikorgatom, hogy szinte szikrát hány.

Könnyü mozdulattal rátette a kezét a Berecz vállára, ezzel a mozdulattal elbucsuzott tőle és tovább indult. A szobájába felfelé menet azon gondolkozott, mit tehetne még ezért a Berecz-családért. Egy héttel ezelőtt átadott pár száz koronát az asszonynak azzal, hogy vásároljon a gyerekei számára ruhát és ennivalót. Most még pár száz korona kellene, – inkább pár ezer, mint pár száz. Pár ezer koronával talán Lindwurm Pétert is ki lehetne menteni a házasságból. Mennyi kellene hozzá? Tizezer elég lenne. Néhány ezer koronával el lehetne küldeni hegyek közé Kovács Janit is, akit hegyi szanatóriumok csak betegnek akarnak elfogadni, pincérnek nem. Neki azonban pár száz koronája is alig van; a pénzét rögtön elosztogatja; gondolkozás nélkül odaadja a legelső embernek, aki kéri. Lelkifurdalást szokott érezni, ha pénz van a zsebében. – Most egyszerre forró és kinzó vágya támadt nagy vagyon, nagyon sok pénz után.

Vacsorán ott volt Rappaport. És a vacsoránál megjelent Zoltán is, aki az utóbbi időben nem igen evett a közös asztalnál. Nyugodt volt, felsőbbségesen és halkan jókedvü, mint mindig. Amikor az elmult éjszakára terelődött a beszélgetés, elmondta, hogy csakugyan sokat nyert: nem egészen egy milliót, de majdnem annyit. Kilencszázhatvanezer koronát. A tegnapi százezer koronás nyereségével együtt többet egy milliónál.

Ennek az összegnek egyik felét egy régi milliomos veszitette, a másikat egy uj, akit a háboru tett gazdaggá. Azután a részleteket beszélte el, miközben Noszlopy kapitány elbűvölt előkelőséggel állapitotta meg néhányszor, milyen hidegvérrel és milyen uri módon viselte Zoltán a szerencse ingadozásait. Néhány másodpercre csend támadt. Ebbe a csendbe egy reszkető sóhajtás hangzott bele:

– Ha én egyszer már igy játszhatnám, – mondta lehunyt szemmel Marianne.

Zoltán mosolyogva fordult feléje:

– Miért mondod, hogy már, kislány? Olyan régen szeretnél?

Marianne magához tért az álmodozásából és kissé dacosan felelte:

– Igen. Miért ne? Nők is kártyáznak, nem?

– Dehogynem, – felelte Zoltán.

Figyelmesen megnézte Mariannet, azután lassan Ágnes felé fordult.

– Magának nem volna rá kedve? – kérdezte udvariasan. – Egyszer szerencsét próbálhatna.

– Nem, – felelte Ágnes. – Nincs rá kedvem.

Zoltán udvariasan tudomásul vette a választ, azután tovább beszélgetett a többiekkel. Nemsokára elbucsuzott és elment. Ma éjszakára ismét vendégeket várt. Hamarosan Noszlopy kapitány is utána ment és tiz óra tájban Ágnes, Géza és Rappaport egyedül maradtak a könyvtárban. Ágnes magába sülyedve, komor és sötéten lángoló arccal ült, Géza is hallgatott. Rappaport tartózkodó és óvatos arccal nézett egyikükről a másikukra és kereste azt a szót, amelylyel megkezdheti a beszélgetést. Ágnes egyszerre megszólalt. Az ajtóra mutatott, mintha utána mutatna az eltávozott Zoltánnak és gőgtől kinlódó arccal ezt mondta:

– Miért jött ma este haza vacsorázni? Hogy megcsillogtassa a szemem előtt a millióit. „Nem volna-e kedve egyszer szerencsét próbálni?“ Mert tudja, hogy szeretnék, hogy szeretnék gazdag lenni.

Lángoló arca eltorzult a haragtól és a gőgtől.

– A vidáman mosolygó nőcskéit fel és alá járatja itt a lépcsőn, hogy találkozzam velük. Diabolikus kéjtanyát rendeztet be itt a lábam alatt.

Rádobbantott a padlóra és rekedten folytatta:

– Hogy hátha meggondolnám a dolgot. Hogy hátha a kérés után és hátha az arcátlan fenyegetés után ez megszéditene. Hogy hátha igy még egyszer beereszteném magamhoz, vagy lebódulnék hozzá. Csak egyszer még, – azután: kinevetni, kirugni, rámtaposni.

Géza meghökkenve nézett Rappaportra. Rappaport azonban feszült figyelemmel hallgatta Ágnest.

– De azt nem, uram, – mondta a kevély haragtól rekedten Ágnes. – Én nem vagyok rabszolga. És ha kettőnk közül valaki sebet kapott, az te vagy, és aki ebbe belepusztul, az te leszel. Ohó, fenyegetni? Egy ostoba öreg embert el lehetett tenni az utból, amikor szükség volt rá. De engem? Én itt maradok… és ha lassu tüzön sütnének, akkor se…

A hangja megcsuklott; a lélegzete elakadt; és fuldokolni kezdett. Rappaport felugrott és hozzálépett. Ágnes levegő után kapkodott és egy határozott mozdulattal elháritotta magától a Rappaport gondoskodását. Nehezen és gyötrődve vivódott azokkal a szavakkal, amelyek az ajkára tódultak. Egyszerre felállott, Rappaport felé fordult és lázas kézmozdulatot tett Géza irányába.

– És ha végre tudni akarja – szólt görcsben vonagló állkapcsokkal, – hogy mi az, ami őt… én nekem… még mindig idegenné teszi, én most megmondom. – Hogy akkor éjszaka, amikor én olyan irtózatosan tévedtem, ő látta, hogy amaz bejön hozzám. És nemcsak látta. Tudta is, hogy ezt nem volna szabad türnie. Tudta, hogy oda kellene jönnie és ki kellene őt tépnie tőlem. És mégsem tett semmit, hanem gyáván engedte, hogy –. Ezért van, hogy én, ha ránézek… hideg haragot és gyülöletet és lenézést…

A hangja elcsuklott. A két kezét az arcára csapta és nem lehetett tudni, hogy felcsukló hangja a harag hangja-e, vagy a kétségbeesett zokogásé. A két kezével az arcán mozdulatlanul állt egy ideig, azután kisietett. Rappaport utána ment, de nemsokára visszajött azzal, hogy Ágnes bezárkózott a szobájába. Lefekszik; aludni akar.

Hallgattak. Géza a két halántékát szorongatta, mert fejgörcse támadt.

– Te bennünket ki akartál… össze akartál barátkoztatni? – kérdezte Rappaporttól.

– Igen. Van köztetek valami hidegség és idegenség. Magad is mondtad.

– Igen. Ő belőle csak ugy árad valami taszitó megvetés. Furcsa. Inkább nekem volna jogom…

– Óh, nem, – szólt Rappaport élénken.

– Óh, igen, – felelte Géza fanyarul. Ha te nem volnál belébolondulva ebbe az uj morálba, amely ahelyett, hogy erkölcsileg kiseprűzné, amint illik, szentté avatja azt a kisasszonyt, aki egy fiatal urat bocsátott magához, akkor te is…

Homlokára tapasztott kezének az ujjaival intett, mintha azt akarná mondani, hogy nem akarja a régi vitát előlről kezdeni. Rappaport hallgatott egyideig, azután óvatosan, de elszántan megszólalt:

– Bocsáss meg, Géza, őszintén meg kell mondanom, hogy… te vagy a bünös. Te vagy a bünös azért, mert hiszen te… te szerelmes vagy belé.

Géza boszusan legyintett:

– Ah! Ugyan!

– Én három éve látom ezt. Eleinte még kérdeztem, miért élsz te szerzetesi életet, azután lassanként megértettem. Nem akarod bevallani, de a vérednek minden cseppje és minden idegszálad tele van ezzel a vágyódással. Ezt az érzelmet kiszoritod a tudatodból. Meg vagyok róla győződve, hogy a… hm… a betegségedhez is ezen a ponton lehetne hozzáférkőzni.

– Megint ez az erotomániás téboly!

– És az, amit magad ellen vétettél, annál sulyosabb, mert ugyanakkor ellene is vétettél. Mert csak a vak nem látja, hogy ő épen olyan szerelmes beléd, mint te ő belé.

Géza gunyosan fölnevetett, azután belehajtotta a fejét a két kezébe. Sokáig hallgattak; Géza végre felállott.

– Eredj haza, öreg őrült, – mondta gyöngéden – és álmodjál szép dionizoszi álmokat egy gyökeresen megpszichoanalizált emberiségről. Mit szólnál egy olyan elmélethez, hogy nemcsak a csecsemő cselekedeteit irányitja a szexualitás, mint mestered tanitja, hanem a szexualitás szabályozza az égitestek mozgását is? Hm? – Én is megyek fel… és jeget rakok a fejemre… mert a fájdalom… olyan rohamokat intéz a koponyám ellen… hogy mindjárt darabokra reped tőle…

Tántorogva indult az ajtó felé és vakon tapogatózott ki a folyosóra. Rappaport felkisérte a szobájába, csengetett és megvárta, mig jeget hoznak; habozva állott a Géza ágya mellett egyideig és készült rá, hogy mond valamit; azután halkan elment. Géza behuzódott a jégtömlői mögé, dermedten türte a fájdalmait; az éjszaka haladt előre és a fájdalmai végre szünni kezdtek.

Tizenegy óra tájban felébredt. Fáradtan csengetett. Az ajtó kinyilott és az ajtóban megjelent Péter.

– Parancsol, százados ur? – kérdezte sietve.

– Légy olyan szives, Péter, hozzál nekem valami reggelit.

– Igenis, azonnal küldöm.

– Küldöd? – kérdezte Géza csodálkozva. – Miért nem hozod?

– Azért kérem, mert Noszlopy kapitány ur átkozódik itt az első emeleten. Azt mondja, az éjszaka megint ott járt valaki. Most épen engem hallgat ki. Hadd megyek vissza hozzá, – tessék megengedni – különben azt hiszi, én voltam.

– Hát csak eredj.

Péter elment és Géza bágyadtan nézett utána. Már megint itt járt valaki. Ki lehetett? Amikor az első kutatásnál beléptek a Molitor Árpád szobájába, az ő szive eszeveszetten dobogott. Miért? Azt gondolta egy másodpercre, hogy Zoltánt vitte oda a lelkifurdalás áldozata szobájába? Zoltán azonban nem lehetett. A lábnyom egészen más volt, mint a Zoltáné. Kié volt? Ki van ebben a házban, akit valami vágy vagy fájdalom éjszakánként odahajt a halott szobájába? És hátha nem ebben a házban lakik? Hogyan jutott be akkor? És miért lopta be magát sötét éjszaka?

Géza felkelt és szórakozottan öltözni kezdett. Öltözködés közben az éjjeli szekrényére nézett és szórakozott tekintete ujra meg ujra végigsiklott az éjjeli szekrény üveglapján. Mi az, ami szórakozott tekintetét mindig visszavonzza erre az üveglapra? Figyelemre kényszeritette magát és végignézte az éjjeli szekrényén heverő tárgyakat. Három könyv. Néhány levél. Vizespohár, amelyet Péter este bekészitett. Pénztárca. Szivartárca, Zsebkés, Pisztoly. Mi az, ami ezen a pisztolyon olyan különös? Közelebb hajolt hozzá és egyszerre halkan felkiáltott. A kis ismétlő pisztolynak, amelyet ő mindig magánál szokott hordani és esténkint rátesz az éjjeli szekrényére, a biztositó zárja nyitva van. Hogy lehet ez? Ő a pisztolyt mindig el szokta zárni; éjszaka, ha leteszi az éjjeli szekrényre, még külön is megnézi, el van-e zárva. Tegnap – a fájdalom bódultságában – kinyitotta volna? Lehetetlen. Rappaport nyitotta volna ki? Nem, hiszen az egész idő alatt az ágy másik oldalán állott. Ki nyitotta hát ki? Töprengve bámult a pisztolyra, azután óvatosan körülnézett a szobában. A szive megdobbant. Tegnap este – mint mindig – a szekrény előtt állott egy szék a másnapi fehérnemüjével, amelyet Péter ki szokott késziteni. A szék most be van tolva a szekrény mellé; a fehérnemü egy része lehullott róla. Ki tolta be a szekrény mellé ezt a széket? Valaki, akinek utjában volt?

Egy inas hozta a reggelijét. Étvágytalanul enni kezdett és aggódva vizsgálta végig ujra meg ujra a szobát, nem lát-e rajta más változást. A szoba azonban egyébként olyan volt, mint este. Nemsokára jött Péter. Az arcán becsületes bosszankodás volt.

– Mondd csak Péter, – kérdezte Géza, – te ma délelőtt nem jártál még idebent?

– Nem, százados ur, – felelte Péter. Nem tetszett csengetni. És tudom, hogy százados ur jeget hozatott; fáradt lesz.

– Az éjjel se?

– Az éjjel se. Miért tetszik –?

– Csak kérdezem.

Géza szórakozottan elolvasta a lapokat, kedvetlenül szivarozott, azután lement az ebédlőbe. Nemsokára jött Zoltán és Noszlopy kapitány is. Noszlopy kapitány elmondotta, hogy három óra tájban arra ébredt, hogy valaki jár a folyosón. Minthogy csak két órakor vonult vissza, – Zoltánnal egyidőben – mélyen aludt és pár percbe került, mig az álmosság bilincseit le tudta rázni magáról. Mikor a folyosóra kirohant, a folyosó sötét volt. A sötét folyosón hallgatózott és hallotta, amint a folyosó másik végéről léptek közelednek, egy másodpercre megállnak, azután elmenekülnek. Hogy lefelé a lépcsőn vagy felfelé, azt nem tudja megmondani. Ő a villamos lámpákat rögtön felcsavarta, nyomozást inditott a házban, de mindenütt teljes nyugalmat talált. Géza nemsokára közbeszólt:

– Voltál az én szobámban is?

Noszlopy kapitány habozott, de azután dacosan felelte:

– Benyitottam. Kötelességem volt.

– Nagyon helyes, – mondta Géza. És most legalább nyugodt vagyok. Valaki bent járt az éjjel a szobámban. Most tudom, hogy te voltál.

– Én nem voltam bent, – mondta Noszlopy kapitány feszesen. Csak benyitottam. Lámpát gyujtottam. Benéztem. Aludtál.

– És nem voltál bent?

– Nem.

– Furcsa, – mondta Géza elgondolkozva.

Noszlopy kapitány odafordult Zoltánhoz.

– Ünnepiesen kérlek, – mondta remegő hangon, – tedd meg azokat a biztonsági óvintézkedéseket, amelyeket javasoltam. Az nem elég, hogy a szobád ajtaját most már bezárod éjszakára. Elhunyt barátom emlékére könyörgök, – ne mulassz el semmit, ami drága életed biztonságára szolgál.

Zoltán elmosolyodott és felhatalmazta Noszlopyt, hogy ő rendelje el mindazt, amit szükségesnek lát. Noszlopy kapitány ebéd után – Gyuri társaságában – lázas munkához fogott. Részletes tervet dolgozott ki a ház biztonságának a tökéletessé tételére és rögtön hozzálátott a terv végrehajtásához. Zárakat cseréltetett ki, ajtókat vasaltatott meg, lakatokat rakatott fel és végül szerződtetett három embert a ház őrzésére. Az egyik a kapubejárat alatt tartozott éjjel őrködni, a másik a kerti bejárat felől, a harmadik pedig tartozott a lépcsőházban tanyázni és óránkint végigjárni a két emeletet, nem lát-e valami gyanus dolgot. Az őrjárás pontosságát mindakét emeleten ellenőrző órák bizonyitották.

Gyuri ezenkivül még különböző ravasz védelmi eszközöket ajánlott – elektrotechnikai és kémiai csapdákat a gonosztevő számára – de Noszlopy kapitány ezeket az ajánlatokat elutasitotta. A védelmi rendszer életbe is lépett. Noszlopy kapitány méltósággal kommandirozta és gondosan ellenőrizte három főnyi védőcsapatát; éjszakánként szigoruan portyázott maga is a folyosókon és a következő hetekben nem is történt semmi különös dolog a Molitor-házban.