XI.

Délelőtt féltizenegykor hangosan kopogtak a Géza ajtaján. Géza kimerülten riadt fel nehéz álmából.

– Szabad! – mondta kábultan.

Az ajtó kinyilott és a világos folyosóról Berecz lépett be a sötét szobába. Bizonytalan tekintettel kereste Gézát a sötétben.

– Százados ur, – mondta azután a jelentést tevő katona halkan pattogó hangján – jelentem alássan, tessék lejönni: Zoltán ur meghalt. Eőry felügyelő ur kéreti a százados urat.

Géza megdermedten ült fel az ágyában.

– Mi… mi történt? – kérdezte dadogva.

Berecz korrekt rendőrhangon válaszolt:

– Zoltán urat tiz óra előtt tiz perccel az inas halva találta a szobájában. Minthogy a halál gyanus körülmények között állott be, nekem kötelességem volt rögtön jelentést tenni a központban. Tiz perccel ezelőtt megérkezett Eőry felügyelő ur, most veszi fel Bunzel rendőrorvos urral a tényállást és kéreti a százados urat, sziveskedjék hozzá lefáradni.

– Igen, Berecz, – mondta elhaló lélekzettel Géza – rögtön lent leszek.

Berecz kinyitotta az ablaktáblákat és komoly elégedettségü arccal kiment. Géza akadozó szivveréssel ugrott fel az ágyból és dideregve öltözködni kezdett. Egy irtózatos hidegség fojtogatta a szivét és lihegve és kapkodva kellett védekeznie az öntudatának az ájuldozó elborulása ellen. Két perc alatt készen volt és tántorgó lépésekkel indult kifelé. A lépcsőn még rátámaszkodott a márvány korlátra, de az első emeleten összeszedte magát és biztos lépésekkel ment a Zoltán szobája felé. A Zoltán szobája előtt ott álldogáltak az inasok, a szakács, a Czárán-házaspár és Bereczné. Berecz jött ki közéjük és közölte velük a rendőrtisztviselő parancsát:

– Most mindenki mehet a dolga után. A házat senki sem hagyhatja el. A két kaput detektivek fogják őrizni. Ha valakire szükség lesz, a felügyelő ur majd hivatja.

Az emberek lassan indultak lefelé és megilletődött arcokkal köszöntek Gézának. Géza szórakozottan fogadta a köszönést és visszafojtott lélekzettel nyitott be a szobába. A tágas, nagy szobában három ember volt, de Géza nem látta meg őket. A tekintete odaszegeződött a szoba tulsó oldalára, ahol a puha perzsaszőnyegen végignyulva, arccal a föld felé a Zoltán holtteste feküdt. Háziruha volt rajta – sárga szegélyü lila pyjama – tiszta metszésü fehér arca élesen rárajzolódott a barna perzsaszőnyegre, a feje mellett egy fekete folt volt a barna szőnyegen és a fekete folt közepén néhány biborszinü vércsepp. Géza kinzottan bámult rá a mozdulatlan fejre és érezte, hogy sápadt arca még sápadtabb lesz. Valaki megindult és jött feléje; szeretett volna ránézni, de nem tudta elforditani a fejét a halottól. Egyszerre elsötétedett előtte az ablak felől beáradó világosság. Valaki eléje állott. Hunyorgó, káprázó szemmel, nagy erőfeszitéssel felnézett rá.

– Szervusz, – mondta egy mély férfihang. Nem ismersz meg? Zlocsovban együtt voltunk, – azok is rut idők voltak. – Eőry Kálmán.

Géza borzasztó erőfeszitéseket tett, hogy gondolkozni tudjon és hogy lerázza magáról ezt a tompán derengő ködöt, amely az öntudatát elhomolyásitotta s fojtogatta. Kezet fogott a rendőrtisztviselővel és nagy erőlködéssel, kutatva nézett az arcába. Ugy rémlett, hogy megismeri.

– Engem az átlőtt karom miatt felmentettek. – mondta halkan a rendőrtisztviselő. Te, hallom, félévi betegszabadságot kaptál.

Géza szórakozott udvariassággal intett igent. Igen, régi bajtársak, ha találkoztak, ezt a kérdést minden más kérdés előtt elintézik. De ott fekszik a halott. A rendőrtisztviselő követte a tekintetét és halkan mondta:

– Szomoru alkalom hozott össze bennünket megint. Fogadd részvétemet. A haláleset körülményei mindenesetre különösek. Nekünk kötelességünk a leggondosabb nyomozást meginditani. Most a doktor ur állapitja meg a halál okát.

Géza káprázó szemmel nézte meg a két urat, aki a rendőrtisztviselőn kivül bent volt a szobában. Az egyik Noszlopy kapitány volt, sápadt arccal, vörösen gyuladt szemekkel. A másik egy jól táplált, őszhaju, értelmes arcu ur: ez nyilván a rendőrorvos. A rendőrorvos lehajolt a holttestre, jegyezgetett a noteszébe, közben Eőry felé fordulva, lassan és higgadtan mondott egy-egy mondatot. A boncolás, – mondta, – nem lesz mellőzhető, de a halál okát igy is szinte teljes bizonyossággal meg lehet állapitani, bár a holttesthez egyelőre hozzá se akar nyulni. A halált a halántékcsontra intézett erőteljes ütés idézte elő. Az ütés a halántékcsontot darabokra zuzta, az agylebenyt sulyosan megsértette. A törés azonban kis repedések formájában szétsugárzik az egész koponyára és nyilván hatott speciálisan a nyult agyra is, ugy, hogy rögtöni halált okozott. Maga az ütés azért válhatott ilyen katasztrofálissá, mert – mint az eddigi felszines vizsgálat is mutatja – a halott csontrendszere rendkivül érdekes abnormitást mutat. A csontszövet, különösen azonban a porcogó csontállomány rendkivül vékony, sok helyen egyenesen papirosvékonyságu volt. A csontszövet sóban nyilván igen gazdag, – mindebből következőleg szokatlan mértékben törékeny. A halált előidézett ütés másnál talán csak egyszerü zuzódást okozott volna; itt a koponya teljes szétroncsolását idézte elő.

Az orvos befejezte a vizsgálódását és becsukta a jegyzőkönyvét. A rendőrtisztviselő odalépett hozzá:

– Kérem doktor ur, – mondta udvariasan – a halált tehát kétségtelenül külső erőszak idézte elő.

– Külső erőszak, – felelte az orvos óvatosan, – az bizonyos. Ütődés. Egy szegletes tárgy behatolása a halántékcsonton át az agylebenybe.

– Azt a szegletes tárgyat meg kell találnunk. Annak itt kell lennie a házban.

– Szegletes tárgy, – mondta a doktor lassan. Nem lehet azonban kizárni azt a feltevést, – sőt határozottan van bizonyos valószinüsége, – hogy a halál ugy állott be, hogy Molitor ur megszédült, – – elesett vagy csak megtántorodott, – beleütötte a fejét valamelyik butor éles szegletébe és ez az ütődés okozta a koponya szétroncsolódását. Ott az iróasztalon nyitott likőrös palackokat látok. Ha nem csalódom, kitünő hollandi likőrök.

A rendőrtisztviselő elgondolkozott.

– Hm… ezt az eshetőséget természetesen épen ugy számba vesszük, mint a másikat.

Noszlopy kapitány megszólalt:

– Soha nem szédült, – mondta reszketve és rekedten. Soha nem tántorgott. Soha az italt meg se érezte.

– Ez természetesen ellene szól a második feltevésnek – mondotta a rendőrtisztviselő.

Az orvoshoz fordult:

– Nem feltünő az, hogy ilyen kevés vér látható itt?

– Nem. Az agyvelő befelé vérzik. Az a halálos. Az itt látható vércseppek a felhámból – a bőrből – erednek.

– Mi ez a sötét folt a szőnyegen?

– Nem vér. Valami folyadék. Talán valami szeszes ital. Majd megállapitjuk.

– De a halált előidéző szegletes tárgyon – mondjuk egy fakalapácson – vérnyomoknak kell lenniök.

– Az valószinü, bár nem okvetlenül szükséges.

– De valószinü. – És feltéve, hogy büncselekmény történt: a bünös ruháján is lehetnek vércseppek.

– Lehetnek.

– Valószinü, hogy vannak?

A doktor vállat vont.

– Lehetnek. Itt a vér nem szökelt ki olyan bőségben, mint amikor arteriák metszetnek át.

– No jó. Köszönöm szépen. Most kérem az urakat, hagyjuk el ezt a szobát. Itt most az én fotografusom fog dolgozni. Én mindig gondos fotografálással dolgozom. Az emlékezet csal, a fotografia pontosan emlékszik. Addig ide senki be nem lép. Azután pedig majd megejtjük a részletes kutatást.

Kimentek a szobából. A rendőrtisztviselő kulccsal bezárta az ajtót és Bereczet odaállitotta az ajtó elé őrködni. Bementek a könyvtárba. A rendőrtisztviselő leült és Gézához fordult:

– Ez egyelőre nem hivatalos kihallgatás, – mondta barátságosan. Én téged mint régi bajtársamat baráti módon kérdezlek: mi a te véleményed erről a szomoru esetről?

– Én véleményt nem tudok mondani, – felelte Géza akadozó lélegzettel. De attól tartok, hogy itt több olyan körülmény található, amely… ezt a halálesetet… legalább is feltünővé és különössé teszi.

Noszlopy kapitány ekkor előlépett. Kiegyenesedett, szikáran megnyult, a derekát roppanóan egyenesre feszitette és szélesre nyilt állkapcsokkal, tajtékzó haraggal kiáltotta:

– Én pedig ismeretlen tettes ellen orgyilkosság miatt vádat emelek. Senkire nem akarok rámutatni, de én itt hetek óta viaskodom egy készülő gyilkos merénylet ellen. Hetek óta ostromlott vár parancsnoka vagyok. A gyanus jelek légiója merült fel. Őrködésemet kijátszotta a gyilkos, engem letiport, de én most vádat emelek ellene; és elhunyt barátom emlékére fogadom: vérpadra juttatom, akárki is.

A rendőrtisztviselő elcsodálkozva és kissé idegenkedve nézett Noszlopy kapitányra.

– Ezt a közlést mindenesetre tudomásul veszem, – mondta halkan. Később majd kérem a hivatalos megismétlését. Ami a gyanus jeleket illeti, azokról hallottam. Azokról megvan a magam véleménye.

Gézához fordult.

– Volnál olyan szives, nekem megmondani, tudsz-e róla, kinek volt érdekében az, hogy Molitor Zoltán ur meghaljon. Pontosan: kinek használt a halála? Tudsz erre felelni?

– Igen, – mondta Géza, – sajnos: nagyon is könnyen. A haláleset bizonyos értelemben hasznot – tetemes anyagi hasznot – jelentett a ház valamennyi lakójának, illetőleg a család valamennyi tagjának.

– Hogyan?

– Molitor Árpád végrendelete szerint a Molitor-vagyont, ha Zoltán törvényes örökös nélkül hal el, egyenlő részben mi örököljük.

– Tehát mindenki, aki – mondjuk igy – az első és második emeleten lakott.

– Igen… kivéve talán Noszlopy kapitány urat…

Ránézett Noszlopy kapitányra. Noszlopy kapitány sápadt arcából két véres szem reszketett feléje. Géza vállat vont:

– Ámbár… én nem tudom, a végrendelet nem magyarázható-e ugy, hogy ő ebben a tekintetben is a család tagjai közé számitódik. Én mindenesetre hajlandó vagyok igy magyarázni.

Noszlopy kapitány megingott. A feje előrecsuklott, hangosan kapott levegő után és az arca egy másodpercre kipirult. Azután ismét elsápadt. A rendőrtisztviselő figyelmesen ránézett, azután megint Gézához fordult:

– Molitor Zoltán ur igen nagy összegekben kártyázott. Nem tudsz róla, hogy valami nagy kártyakövetelése lett volna?

– Nem tudok róla. Talán Noszlopy kapitány ur…

– Őt majd később leszek bátor. – Nem tudsz róla, hogy tegnap nagyösszegü pénz lett volna nála?

– Nem tudok róla.

– Nem gondolod, hogy a szobájából pénz tünhetett el… vagy valami más értékes holmi?

– Lehet… nem tudok róla.

– Nem tudsz róla, hogy az elhunyt különös haragban lett volna valakivel?

Géza habozott.

– Nem tudok róla, – mondta aztán lassan.

– Ugy. Hm. Hát egyelőre köszönöm. Ugy hallom, a folyosón itt vannak már az én embereim. Szabad-e téged is megkérnem rá, hogy egyelőre ne hagyd el a házat? A hölgyeket már megkértem. Ugy tudom, csak a családnak egy fiatal tagja ment el délelőtt… iskolába.

– Molitor György. Tizennégy éves gimnazista.

– Tudom. Hát majd később kérni foglak.

Géza átment a zeneszobába, onnan a szalonba és az ebédlőbe és kinzottan révedezve botorkált ide-oda. Noszlopy kapitány lángoló elszántsággal követte a rendőrtisztviselőt, aki kiment a folyosóra és maga köré gyüjtötte az időközben megérkezett detektiveket. Noszlopy kapitány elkeseredett harciassággal várt az utasitásokra, amelyeknek a végrehajtásában segiteni akart. Eőry Kálmán azonban kelletlen tekintettel végignézte, azután megkérte rá, engedje meg, hogy ő bizalmasan beszélhessen az embereivel. Noszlopy kapitány megsebzetten elvonult. A rendőrtisztviselő erre elmondta a detektiveknek, miről van szó, megmutatta nekik a halottas szobát a halottal, azután két utasitást adott nekik. Az első az volt, hogy kutassák át az egész házat és keressenek valami szegletes tárgyat – fakalapácsot, esetleg csak egy fahasábot – amellyel a gyilkosságot talán elkövették; másodszor: kutassák át az egész házat, a ház minden lakójának minden ruháját, nem találnak-e valami bevérzett ruhadarabot. Egyébként pedig érdeklődjenek az iránt, nem volt-e a halottnak valami haragosa, nem volt-e valaki, aki rajta boszut akart állni, esetleg nem volt-e valaki, aki tartozott neki, talán nagy kártyaveszteséggel például. A detektivek szétmentek és munkához láttak, a rendőrtisztviselő pedig hozzáfogott a kihallgatásokhoz.

Elsőnek az öreg Molitornét hallgatta ki. Az öreg Molitorné elmondta, hogy ő tegnap este tizenegy órakor Ágnes leányával együtt felment lefeküdni. Reggel hét óráig aludt. Akkor György fiát felköltötte és iskolába küldte; tiz óra tájban nagy megdöbbenéssel hallotta, hogy milyen szerencsétlenség történt az éjjel. Egyebet nem tud. Se arról, hogy volt-e Zoltánnak valami haragosa, se arról, hogy tartozik-e neki valaki, nem tud semmit.

A kihallgatás ezzel véget ért és Ágnesre került a sor. Ágnes halálsápadt volt; aranybarna, megtört szemét sötét karikák gyürüzték körül; finom ajka lilán reszketett. A rendőrtisztviselő kérdésére elmondotta, hogy tizenegy órakor az anyjával együtt felment lefeküdni; reggel kilencig aludt az anyja szobájában; tiz óra tájban hallotta a szerencsétlenség hirét. Egyebet semmit se tud. Ez a kihallgatás is gyorsan véget ért, azután Mariennere került a sor. Marianne az első kérdésre fájdalmas, heves zokogásban tört ki. A lázas zokogás mindig ujra kifakadt az ajkán, amikor beszélni kezdett. Végre elmondta, hogy ő tiz órakor lefeküdt, nyolc óra tájban felkelt, nem tud semmit, csak azt az egyet tudja, – mondta azután sirva a rendőrtisztviselő kérdésére, – hogy Zoltán volt a legkedvesebb és legdrágább ember a világon és ő soha, soha, soha nem fogja elfelejteni. A rendőrtisztviselő elgondolkozva nézett Mariannera és néhány óvatos kérdést intézett hozzá. Nem gondolja-e, hogy Zoltánnak haragosai voltak… ellenségei… esetleg nők? Marianne rábámult a rendőrtisztviselőre, abbahagyta a sirást és azt felelte, hogy ezt lehetetlennek tartja, Zoltánnak nem lehettek ellenségei, mert őt nem lehetett gyülölni, őt csak szeretni lehetett. A kihallgatás ezzel véget ért és Marianne elmehetett. Miközben kiment, lassan, panaszosan, ellenállhatatlanul ujra sirni kezdett.

A rendőrtisztviselő azután az inasokat hallgatta ki, azután a szakácsot, a két konyhalányt és a Berecz-házaspárt. Amikor Berecznétől azt kérdezte, nem tud-e róla, hogy elhunyt gazdájuknak valami ellensége volt, akkor az alacsony, gömbölyü, de agyondolgozott asszony habozva forgatta ide-oda a fejét.

– No mi az, – kérdezte a rendőrtisztviselő, – tud-e valamit? Ki vele. Egy-kettő. Semmit se szabad elhallgatni.

– Én csak azt tudom, – mondta akadozva az asszony, – hogy a Czárán egyre azt kiabálta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a felesége megcsalta.

– Mi? Mi ez? Mindenekelőtt: ki az a Czárán?

– Czárán András. A nagyságos ur soffőrje. Három évig orosz fogságban volt.

– Ah, igen, – mindjárt sorra kerül itt. Az a bozontos bajuszu, akit már láttam.

– Az, felügyelő ur. Nagyon kegyetlen, durva rossz ember.

– Az azt igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta.

– Igenis.

– No és… Molitor Zoltán ur ezek között volt?

– Igenis, ő volt az első, akivel ez az asszony… vétkezett.

– Ugy? És hogy mondta Czárán azt, hogy mindenkit ki fog irtani…? Szóról-szóra!

Az asszony nem akarta ismételni a Czárán szavait, végre azonban kiderült, hogy Czárán durva kifejezésekkel azt fogadta meg, hogy sorra leöl mindenkit, akivel az asszony bár csak egyszer is megcsalta.

– Mikor mondta ezt?

– Sokszor. Mindig, amikor ivott.

– Ki hallotta?

– Mindenki… az inasok, a szakács.

Berecz megerősitette a felesége vallomását. Az inasok és a szakács, akiket a rendőrtisztviselő visszahivott, szintén emlékeztek rá, hogy Czárán még csak a mult héten is igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta volt, és arra is vissza tudtak emlékezni, hogy az asszonynak ugy egy évvel ezelőtt igenis viszonya volt a szegény megboldogult nagyságos urral. A rendőrtisztviselő Czáránt hivatta. Czárán nyugodtan, szélesen állott meg előtte és nyugodtan várta a kérdéseit.

– Maga, – mondta a rendőrtisztviselő lassan – nagyon ragaszkodott a gazdájához. Nagyon szerette a gazdáját.

– Hát… a gazdám volt.

– Magának az nagy kára, hogy most ilyen váratlanul meghalt.

– Hát károm… De vagy megtartanak itt, vagy kapok másutt helyet. Automobilhoz soffőr kell.

– Ugy? Hát… akkor értem, miért fogadkozott maga, hogy a gazdáját kiirtja.

– Én?

– Maga. Még a mult héten is.

– Soha én. Az már nem igaz.

– A szemébe fogják mondani.

– Hazudnak.

– Bereczék.

– Ellenségeim. Hazudnak.

– Az inasok. A szakács.

– Az… nem lehet. Soha én olyat nem mondtam. Ez hazugság.

– Azt mondta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a feleségének viszonya volt.

Czárán András elkomorodott. A nyugalma eltünt, borus homloka alatt villámlani kezdtek a szemei. Küzködve szólalt meg:

– Az igaz, hogy ezt mondtam. De ez csak az én dolgom, senki másé. Senki másnak ehhez semmi köze sincsen.

– Ugy? Ahhoz senkinek nincsen köze, hogy maga átkozódva igérgeti, hogy mindenkit kiirt, akivel a feleségének dolga volt, és most egyszerre meggyilkolva találjuk Molitor Zoltán urat.

Czárán nagy szemmel nézett a rendőrtisztviselőre.

– Hiszen vele, – mondotta nagyon halkan – nem volt az én feleségemnek semmi dolga.

– Dehogy nem volt. Maga nagyon jól tudta.

– Én nem tudtam. A feleségem nekem bevallotta… egyéb dolgokat bevallott, de erről én nem tudtam semmit.

– Ez nem igaz.

– Olyan igaz, mint hogy itt állok.

A rendőrtisztviselő behivatta Czáránnét. Czáránné sápadtan, lefogyva, megnyult és szenvedő arccal odaállott a rendőrtisztviselő elé. Az első kérdéseire dideregni kezdett, azután vonakodva, sirva, rettegő kutyatekintettel néha az urára nézve, rettenetes félelemmel elmondott mindent, amit kérdeztek tőle. Igaz, neki erkölcstelen viszonya volt Molitor Zoltán urral. Ezt az urának nem vallotta be. Egyébként töredelmes vallomást tett neki… minden más megtévelyedését bevallotta… ezt az egyet nem. Hogy miért nem, azt ő maga se tudja megmondani. Talán azért, mert attól félt, hogy a többit az ura meg tudja bocsátani, de ezt nem. Az ura azután mindenkinek megmondta a házban, hogy ő magától töredelmes vallomást tett, aki tehát erről a dologról bármilyen formában még beszélni mer, annak minden csontját összetöri. Igy történt, hogy ezt az egy dolgot – amelyről különben többen tudtak – senki az urának el nem mondta.

Czárán András elborult arccal hallgatta a felesége vallomását és hideg, sötét tekintettel nézegette az asszonyt. Az asszonynak az elbeszélése végén megint rátévedt a tekintete és akkor félelemtől reszkető, hangos felsikoltás tört ki a száján. Czárán András azután igazolta, hogy tegnap este tiz óráig gazdája parancsára várt, azután lefeküdt és reggelig aludt. Ha éjjel felkelt volna, akkor az inasok láthatták volna a souterrain folyosóján, de az őrök bizonyosan látták volna a lépcsőházban, ha az első emeletre fel akart volna jönni. A rendőrtisztviselő elbocsátotta. Mielőtt elment volna, Czárán András még egyszer visszafordult.

– Ha már erről van szó, – mondotta komoran, – inkább azt tessék megkérdezni, ki fogadkozott mindig, hogy nemsokára ugy vágjuk az urak fejét darabokra, mint a répát, és ki volt az, aki azt mondta, hogy a nagyságos ur is olyan ember, aki azt érdemli meg, hogy a nyakát tekerjék ki, mint a csirkének.

– Ki volt az? – kérdezte a rendőrtisztviselő.

– Berecz József. És ha már itt tartunk, inkább azt is tessék kinyomozni, hogy miből vásárolnak az utóbbi időben mindennap hust Bereczék, amikor azelőtt a szemük kopogott az éhségtől.

A rendőrtisztviselő elbocsátotta Czáránt. Czárán szótlanul és komoran ment el. A felesége vacogó foggal lopózkodott utána. A rendőrtisztviselő felhivott két detektivet és megbizta őket, hogy mindenekelőtt a Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakását kutassák át. Azután kihallgatta a Noszlopy kapitány őrtálló embereit és végül néhány kérdést intézett az időközben hazaérkezett Gyurihoz. Gyuri nem tudott semmi érdekes felvilágositást adni, de rövid kihallgatása után addig settenkedett a folyosón, amig egyszer besurranhatott a Zoltán szobájába és megnézhette a Zoltán holttestét. A szobából sápadtan és remegve jött ki, azután bágyadtan felballagott a második emeletre és hosszabb ideig nem mutatkozott. Félháromkor az ebédlőben tálaltak. Géza meghivta ebédre Eőry Kálmánt. Eőry elfogadta a meghivást. Rajtuk kivül az ebédben csak Noszlopy kapitány vett részt, a többiek a szobájukban ebédeltek.

Ebéd után a detektivek jelentették, hogy a Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakásában semmi gyanus dolgot nem találtak. Három óra tájban Rappaport telefonozott Gézának. A déli lapokban olvasta a halálhirt. Géza megkérte rá, jöjjön el estefelé hozzá és ha lehet, aludjon nála. Rappaport ezt megigérte. Géza felkereste Eőryt és engedelmet kért rá, hogy Rappaport eljöhessen és itt tölthesse az éjszakát.

– Rappaport, – mondta a rendőrtisztviselő elgondolkozva – nem ismerem én azt? Nem volt az zászlós a hatvanheteseknél?

– Főorvos. A mi zászlóaljunk orvosa volt. Ott volt Zlocsovban.

– Ah, emlékszem rá. Lányos formáju kis zsidó.

– Igen. Nekem jó barátom.

– Kérlek, én nagyon örülök neki. Viszontlátok egy kedves bajtársat. Különben is: meg kell jegyeznem, hogy a ti cselekvéstek szabadsága semmiképen sincs korlátozva. Azt teszitek, amit akartok. Én csak a nyomozás érdekében kértem, hogy senki se hagyja el a házat.

A rendőrtisztviselő ezután arra kérte Gézát, vezesse végig a házon. Végigmentek előbb az első emeleten, azután a másodikon, azután a földszinten. A rendőrtisztviselő nagyon gondosan megnézett mindent, különös gonddal a földszinti termeket. A kártyaszobában kétszer is elmondatta magának – másodszor a lehivatott Noszlopy kapitánnyal – az itt történt betörés részleteit, azután odafordult Gézához:

– Az egész palotában feltünően sok arany- és ezüsttárgy hever szanaszét. Például hamutartók ezüstből és aranyból.

– Igen, – mondta Géza – ez az öreg ur izlése volt…

– Minden ilyen tárgyon ott látok egy bevésett cimert.

– A gótikus homlokzatot az oromfalon ülő koronás sólyommal. – Ez a Molitor-cimer.

– Ki tartja számon ezeket az értéktárgyakat?

Géza csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Ki tartja számon? Neki ez soha még eszébe se jutott. Tanácsot kérve nézett Noszlopy kapitányra, azután habozva mondta:

– Gondolom, Czáránné, ámbár ő csak néhány éve van itt. Vagy még inkább Berecz, aki vagy tizenöt éve házmesterkedik itt.

– Szóval, ha itt valami eltünnék, azt voltaképen senki észre nem venné.

Géza nem tudott felelni. Noszlopy kapitány azonban felduzzasztott, vékony tokával megszólalt:

– Én észrevenném.

A rendőrtisztviselő ránézett és nem szólt semmit. Azután felment megint az első emeletre és két detektivnek azt a megbizást adta, járják be a zálogházakat és az ékszerkereskedőket és kutassanak olyan arany vagy ezüst tárgyak után, amelyeken a Molitor-cimer van. Gótikus homlokzat, az oromfalon ülő koronás sólyommal. A detektivek elmentek és a rendőrtisztviselő Bereczet hivatta. A kihallgatás első perceiben kiderült, hogy Berecz reggel elfelejtett jelenteni valamit. Elfelejtette, hogy hat és hét óra között kibocsátotta a kapun Lindwurm Pétert, a Géza legényét. A rendőrtisztviselő ezen a feledékenységen nagyon boszankodott, keményen megrótta Bereczet azért, hogy rendőr létére ilyen feledékeny, egy detektivet hivatott és kiküldte Lindwurm Péter után Erzsébetfalvára. A detektiv azt a megbizást kapta, figyelje meg egyelőre Lindwurm Pétert, holnap pedig mindenesetre idézze be ide, hogy tanuként ki lehessen hallgatni. A rendőrtisztviselő azután tovább foglalkozott Bereczczel. A hangja sötét volt és a kérdései ridegek. A rideg kérdések mindig ujra visszatértek egy pontra: honnan telt Bereczéknek az utóbbi időben minden nap husételre. Berecz azt mondta, hogy Gézától kaptak kétszer egymásután háromszáz-háromszáz korona segitséget. Géza ezt megerősitette és a rendőrtisztviselő kérdésére elmondta, hogy nem tudta nézni, hogy a Berecz gyerekek hidegben és sárban mezitláb és rongyosan jártak. A rendőrtisztviselő melegen és barátságosan megköszönte Gézának ezt a felvilágositást, azután ujra Bereczhez fordult:

– Maga tehát kapott kétszer háromszáz korona segitséget. Ha feltételezem, hogy ruhára és cipőre nem is költötte el az egészet, legfeljebb száz-kétszáz koronája maradhatott meg. Megmaradt ennyi?

– Meg.

– Majd ki fogjuk deriteni. Nem hiszem. De fogadjuk el egyelőre igaznak. Tegyük fel, hogy maradt kétszáz koronája. Az elég arra, hogy hat-hét kilogramm hust vásároljon belőle az ember. Igaz?

– Igaz.

– De a maga felesége két-három hónap óta mindennap egy kilogramm hust vásárol. Igaz?

– Igaz, – felelte sápadtan Berecz.

– Honnan? Miből?

– Felügyelő ur, én azt akartam, hogy a gyerekeim jól táplálkozzanak…

– Azt elhiszem. Azt megértem. De miből?

Berecz hallgatott.

– No! – mondta a rendőrtisztviselő.

Berecz összeszedte magát.

– Inkább ételre adtam ki a pénzt, – mondta sápadtan, – mint ruhára. Inkább hagytam, hogy a gyerekeim rongyosan járjanak, mert azt tartottam fontosnak, hogy jól táplálkozzanak.

– Hallja-e, Berecz, – mondta a rendőrtisztviselő. – Amit itt maga beszél, az össze-vissza fecsegés. Maga nagyon jól tudja, hogy tisztességes embernek manapság se arra nem jut pénze, hogy a gyerekeit felöltöztesse, se arra, hogy a gyerekeit hussal jóllakassa. Maga a gyerekeit felöltöztette, mert egy jószivü, derék katonatiszt segitett magán. De honnan lakatta jól őket? Honnan vett maga havonkint hét-nyolc-kilencszáz koronát husra?

Berecz sápadt elszántsággal felelte, hogy beosztotta a jövedelmeit. Borravalót is kapott, mint házmester.

– Kitől? Mennyit? Ebben a házban nem volt olyan nagy forgalom.

– Rappaport doktor ur mindig négy koronát adott. És ő majd mindennap itt volt.

– Mondjuk mindennap. Az százhusz korona.

– Zoltán ur is adott…

– Mennyit?

Berecz habozott. A rendőrtisztviselő rákiáltott:

– Mennyit?

– Néha ötven koronát is.

– Mondjuk: egy hónapban százat.

– Igenis.

Az kétszázhusz korona.

– A vendég urak is adtak. A hölgyek is. Mikor Zoltán urnál kártyaesték voltak.

– Mennyit?

– Ki egy koronát, ki tizet, ki ötvenet.

– Mennyit egy hónapban?

– Kitesz az ötszázat is.

– Nem igaz. De ez még mindig csak hétszázhusz. Pedig legalább ezret kell összehozni.

– Akkor… ötszáznál is több volt az…

A rendőrtisztviselő kiküldte és őrizet alá tétette Bereczet és behivta a feleségét. A gömbölyü, ijedt kis asszony elmondta, hogy ők az utóbbi időben csakugyan minden nap hust ettek. Hogy egy hónapban mennyit adtak ki husra, azt ő soha össze nem számolta. De egy kiló hus bizony harminc korona és ők majd egy kilót minden nap megettek. Heten voltak hozzá. A pénzt az urától kapta. Az ura azt mondta, hogy a pénzt borravalóban kapta.

– A kaput néha maga nyitotta ki?

– Igenis.

– Rappaport doktor ur mennyit szokott ilyenkor adni?

– Mindig négy koronát. Két darab papirforintot.

– A nagyságos ur kártyavendégei mennyit szoktak adni?

– Ki egy hatost, ki egy koronát, ki tiz koronát.

– Mennyit tehetett ez ki egy hónapban?

– Kitett vagy háromszáz koronát. Talán négyszázat is.

A rendőrtisztviselő az asszonyt azután elbocsátotta és ismét Bereczet hivatta. Bereczet sokáig kegyetlenül faggatta. Többszörösen bebizonyitotta neki, hogy borravalóból nem kereshetett annyit, mint amennyit husra kiadott, de Berecz megmaradt amellett, hogy azt a pénzt, amelyet élelmiszerekre kiadtak, borravalóként kapta. A rendőrtisztviselő végre elbocsátotta, mert a detektivjei jöttek egy fontos jelentéssel. A jelentés ugy szólt, hogy átkutatták az egész házat és sehol semmi gyanus dolgot nem találtak. A Géza szobájában a szekrényben azonban találtak egy meglehetősen rongyos katonazubbonyt, amelyen elhalványodott barna foltak, – nyilván vérnyomok – vannak. A rendőrtisztviselő meghökkenve vette kezébe a zubbonyt, elgondolkozva nézegette az elhalványodott sötét foltokat, azután a zubbonyt félretette és Gézát hivatta. Közölte Gézával, hogy most ki fogja hallgatni és előbb kissé halkan és lassan, azután hangosabban és felderültebben kérdéseket intézett hozzá. Géza a kérdésekre válaszul elmondta, hogy ő január vége óta lakik a Molitor-házban; Zoltánnal – ezt nincs oka tagadni – nem volt bizalmas jó viszonyban, mert a nézeteik mindenféleképen eltértek egymástól; a Molitor-házban hetek óta mindenféle gyanus jelek mutatkoztak; azt kellett feltételezni, hogy rejtelmes módon és ismeretlen szándékkal, valaki ujra meg ujra behatol ide a házba; őt ez a helyzet arra birta, hogy a legutóbbi éjszakákra a legényét – aki negyedfél évet töltött vele együtt kint a fronton – berendelje éjszakára a szobájába.

– Ugy biztál ebben a legényedben?

– Igen. Mintha a testvérem lett volna. Bizonyos tekintetben jobban biztam benne, mint magamban… mert ő is kétszer sebesült ugyan meg… a karja béna… de az idegrendszere inkább épségben maradt, mint az enyém.

– Szóval, becsületes embernek tartod.

– Minden kezességet el merek érte vállalni.

– És a tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán nem tapasztaltatok semmi különöset?

– Nem. Sem ő, sem én.

A rendőrtisztviselő elgondolkozott, azután a háta mögé nyult és elővette a zubbonyt.

– Ismered ezt a zubbonyt?

Géza figyelmesen megnézte a bluzt.

– Ez, azt hiszem, az enyém, – mondta habozva. Ha a kezembe vehetném, pontosan meg tudnám mondani.

A rendőrtisztviselő átadta neki.

– Az enyém, – mondta Géza.

A rendőrtisztviselő rámutatott a zubbonyon lévő elhalványodott foltokra.

– Mi ez itt rajta? – kérdezte nyugodtan. Géza megütődve nézett fel, megzavarodott egy kissé, azután összeszedte magát.

– Ez vér, – mondta csendesen.

Megállt. A rendőrtisztviselő csillogó, várakozó szemmel nézett rá.

– Részben az én vérem, – folytatta Géza halkan, – részben… olasz vér.

Fájdalmas kis undor borzongatta meg a szájaszélét.

– Még a tizedik Isonzó-csata nyoma, – mondta halkan. – Azt hiszem, nem lehet kétség benne, hogy ezek a nyomok legalább egy esztendősek.

A rendőrtisztviselő felállott és meghatva tette rá a vállára a kezét.

– Nem bajtárs, – mondta melegen, – az nem kétséges. Nekem kötelességem volt, hogy téged kihallgassalak. Az is kötelességem, hogy ezt a zubbonyt rögtön elküldjem, hogy vegyi vizsgálatnak vessék alá. De nem kétséges, hogy egy becsületes katonazubbonyon csak harctéren becsülettel kiontott vér nyoma látható. – Nekem is van otthon egy ilyen rongyos zubbonyom.

Géza kihallgatása ezzel befejeződött. A rendőrtisztviselő azután a detektivekkel tanácskozott: még egyszer végigjárta velük a házat, azután ismét Gézát kérette.

– A ház lakói, – mondta neki – teljesen szabadok. De én szeretném, ha holnapig és esetleg még a holnapi nap folyamán senki se hagyná el a házat.

– Majd közlöm ezt a kivánságot a többiekkel. Természetes, hogy teljesiteni fogják.

– A ház őrzését éjszakára az én detektivjeim veszik át. Bizonyosra merem venni, hogy ennek következtében semmiféle rejtelmes dolog a Molitor-házban nem történik.

Nyugodtan és felsőbbségesen mosolygott.

– Van neked valami határozott gyanud? – kérdezte Géza meglepetve.

– Hm… egyelőre talán nincs. De annyit mondhatok, hogy régi rendőri tapasztalat, hogy amely házban rejtelmes dolgok történnek, ott a rendőrség, – ha végre hivják – soha kisértetet nem talál, mindig talál ellenben valakit, akinek nagy érdeke volt, hogy a szegény kisértetekre terelje a gyanut. Házi tolvajt például; esetleg nem is egyet, hanem mindjárt kettőt.

Géza csodálkozva hallgatott.

– Légy olyan szives azonban, – mondta a rendőrtisztviselő – ezt a feltevést egyelőre senkivel ne közöld. Nekem még különböző adatokra van szükségem. – Igen: és holnap délelőtt majd közlöm, hogy a boncolás mellőzhető-e. És a cselédek holnapig senkivel se érintkezhetnek. Ha ti kapnátok látogatót, kegyeskedjetek a látogató nacionaléját pontosan bemondani.

A rendőrtisztviselő azután elment. Utközben találkozott még Rappaporttal, akivel melegen kezet szoritott és akit barátságosan emlékeztetett rá, hogy Zlocsovban együtt voltak. Rappaport tartózkodó mosolygással mondta, hogy nagyon jól emlékszik a zlocsovi napokra; azok valóban nehéz és rut idők voltak.

Géza felvitte Rappaportot a szobájába és leültette.

– Tudod, mi történt itt? – kérdezte tőle merev arccal és vonagló szájjal.

– Az esti lapokban olvastam. Véletlen szerencsétlenség.

– Azt a rendőrség adta igy ki. Itt – megint – gyilkosság – történt.

– Hogy mondhatod ezt ilyen…?

– Olyan bizonyos vagyok benne, mint… Oh, a lélegzetemmel érzem, a kezemmel tapintom, az egész létem egyetlenegy nagy igenlés. Igen, igen, igen! – ezerszer feleltem ma már magamnak – ebben a házban megint gyilkosság történt. És tudod, ki volt a gyilkos?

Rappaport elhuzott, zavarodott szájjal akart megszólalni, de nem tudott mit mondani és hallgatva, kinos feszültséggel nézett Gézára. Géza halkan lehelve mondta:

– Ágnes.

Rappaport felállott.

– Kedves Gézám, – mondta fáradt bosszusággal, – abszurdumokat beszélsz.

Járkálni kezdett a szobában.

– Ne is kezdd a bizonyitékaidat felsorolni, – mondta szokatlan hangossággal és nyomatékkal. Hogy gyilkosság történt: lehet. De ha te ezt érzed bizonyosnak, én pedig a lelkem minden szegletében és a véremnek minden csepjében benne érzem azt a bizonyosságot, hogy Ágnes nem tette. Oh Istenem, hogy nem ismered te Ágnest. Mennyire sejtelmed sincs még mindig arról, milyen lélek ez, – milyen kedves, milyen gyöngéd, milyen félénken simuló, milyen asszonyi és anyai.

– Azt hiszem, – mondta Géza – ez a legrosszabb alkalom rá, hogy az ember a te bódult nőkultuszodnak beleszólást engedjen az itéletébe. Ez rettenetesen komoly dolog. Én a lelkemre vettem már, hogy ebben a házban egy embert megöltek. Tudtam róla és gyávaságból hallgattam. Most másodszor történt itt gyilkosság. Most nem fogok hallgatni. Ezt én a lelkemre venni többé nem tudom. Én ezzel a vérfolttal a lelkemen többé nyugodtan járni-kelni nem tudok. Itéletet… itéletet én nem fogok mondani. De hallgatni… hallgatni se fogok. Az erkölcsi létem semmisülne meg. Nem tudok – hallgatni. Nem – fogok – hallgatni.

Rappaport ismét leült és elsápadva, izgatottan de csendesen kezdett vele vitatkozni. Mi az, mindenekelőtt, ami a gyanuját megokolja? Géza elmondta. Rappaport azt válaszolta, hogy ez a gyanu igen alaptalan. Ha Ágnes – szorongó kétségbeesésében – azt mondta is Zoltánnak, hogy éjjel egy órakor lemegy hozzá, bizonyosra lehet venni, hogy szándékát nem hajtotta végre. Nem volt lent. Nincs is semmi nyoma, hogy lent lett volna. És hogy lehet azt elképzelni – hogyan gondolhat ilyesmit valaki, aki Ágnest ismeri – hogy Ágnes, akár előre elhatározottan, akár csak a haragja fellobbanásában ölt volna? Nevetséges. Az egész feltevés nevetséges; semmi bizonyiték nem támogatja és minél alaposabban utána jár majd Géza a dolognak, annál inkább kiderül, hogy a feltevése nevetséges.

– Csak járj utána, ahogy tudsz. És ha kiderül, hogy Ágnest alaptalanul gyanusitottad, hagyd abba az egész privát nyomozást.

Géza sötét makacssággal rázta meg a fejét:

– Ágnes fiatal. És szép. És vannak értékes tulajdonságai. És én is érzem néha, hogy… forrón vonz hozzá valami. De nem engedem, hogy a férfinek a nő iránt való érdeklődése elvakitson. Gyülölöm a himnek ezt az elbódulását. Gyülölöm ezt a lányt, aki mindent meghazudtol, amit én szentnek és tiszteletreméltónak tartok és akinek minden mozdulata és az egész lénye azt várja és azt kivánja tőlem, hogy a gyilkosságot is elfelejtsem és megbocsássam neki.

– Nem ő volt a gyilkos.

– Hát ki volt?

– Nem tudom, – mondta fáradtan Rappaport. És azt ajánlom neked, ne törődj vele. Ha Molitor Zoltánt megölték, akkor egy gyilkos megkapta a büntetését. Nyukodj bele, hogy a sors igazságot szolgáltatott.

– És egy ember haláláért való felelősség helyett két ember haláláért való felelősség terhelje a lelkemet. Nem birom. Nem birom. Nem birom.

Ekkor egy inas kopogtatott be a szobába és a telefonhoz kérte Gézát. Géza lement az első emeletre. A telefonon Baranyay beszélt. A részvétét akarta kifejezni és azt az óhajtását, hogy vacsorára eljöhessen a Molitor-palotába. Egyrészt szükségét érzi annak, hogy elhunyt barátja közelében, a család körében töltsön egy-két órát, másrészt helyesnek találja, hogy a haláleset következtében beállott jogi helyzetről a családot informálja. Géza tudomásul vette ezt a közlést.

– Apádat értesitetted-e már? – kérdezte Baranyay.

– Nem, – felelte Géza. Nem gondoltam még rá.

– Akkor én rögtön küldök neki egy táviratot. Rajtatok kivül ő az egyetlen, aki a Molitor nevet viseli. Most nyilván ideutazik majd.

– Igen, bizonyosan, – felelte Géza.

A beszélgetés ezzel befejeződött. Géza felhivatta a kapuban őrködő detektivet és megmondta neki, hogy Baranyay ide jön vacsorára. A detektiv azt felelte, hogy nagyon jól ismeri a méltóságos urat. Géza azután Gyurit hivatta. Megkérte rá, mondja meg a többieknek, hogy Baranyay eljön vacsorára és beszélni akar velük, azután azt, hogy a rendőrség helyesnek tartaná, ha egyelőre nem hagynák el a házat. Gyuri sápadtan indult felfelé az üzenettel.

– Mi bajod neked voltaképen, Gyuri? – kérdezte Géza.

Gyuri feléje forditotta sápadt arcát és ijedt szemmel hunyorgott rá.

– Tudod, Géza bácsi, – mondta fájdalmasan elfintoritott orral, – az borzasztó, mikor először látja az ember, hogy milyen is voltaképen egy halott, akit talán meggyilkoltak…

– Bizony, Gyuri, az –.

Rátette a kezét a vállára és felment vele a második emeletre. Ott elváltak, Géza visszament Rappaporthoz és folytatta vele abbahagyott beszélgetésüket. Nyolc óra tájban jelentették, hogy megjött Baranyay. Géza lement Rappaporttal az ebédlőbe. Pár perc mulva jöttek a többiek is és hamarosan vacsorához ültek. Megint együtt ültek ugy, mint három hónappal ezelőtt. A közelben holtan fekszik a ház ura; mindenki kényszeredetten mozog, halkan beszélget és vonakodva eszik; csak Baranyay táplálkozik rendkivüli nyugalommal, felsőségesen és bőséggel. Zoltán helyett Rappaport ül az asztalnál és lesütött kék szemének egy-egy ideges tekintetével gyorsan megnézi hol Ágnest, hol Mariannet, hol Gézát, azután ujra lenéz a tányérjára. Ágnes sápadtan és mereven ült a helyén. Marianne szeme héjja alól mindig ujra kiszivárog egy-egy könnycsepp.

Vacsora után lementek a hallba. Rappaport diszkréten elvonult a hall külső részébe, Baranyay pedig nyugodt és felsőbbséges jóindulattal beszélni kezdett. Elmondotta, hogy a jogi helyzet egészen világos: a sajnálatos haláleset következtében a Molitor vagyon egyenlő részben azokra száll, akik a Molitor-nevet viselik. Legfeljebb azt a kérdést lehetne felvetni, hogy özvegy Molitor Györgyné őnagysága ezek közé az öröklésre jogosultak közé tartozik-e. Nem tudja, hogy ez a kérdés felvetődik-e, ha igen, akkor majd bátor lesz tanáccsal szolgálni. Ami a vagyon állását illeti, arról Kunovics ur holnap tájékoztatni fogja az örökösöket. Azért holnap és nem ma, mert ő azt reméli, hogy holnap ilyenkor már kedves barátja, idősebb Molitor Géza is megérkezik. Vele egyetértően lesz helyes Kunovics urnak utasitásokat, esetleges további jogositványokat megadni; általában: minden olyan kérdést, amely felmerülhet, elintézni. Mi van még hátra?

Körülnézett és tekintete ráesett Noszlopy kapitányra, aki véres szemmel és dideregve várakozott.

– Ah igen, – mondta Baranyay – szó lehet még arról, hogyan magyarázandó a végrendeletnek Noszlopy kapitányra vonatkozó része. Megjegyzem, hogy boldogult öreg barátom nemcsak maga fogalmazta végrendeleteit, hanem – bár előzőleg mindig alapos tanácskozást folytatott a dologról – nem is engedett beleszólást a fogalmazásba. Igy ez a pont is homályos egy kissé: „Noszlopy kapitány ugy tekintendő, mintha a Molitor-család tagja volna“. Meddig? Amig a vagyont Zoltán birtokolja és a Molitor név viselői évi tizenkétezer koronát élveznek? Azután megszünik a kötelezettség?

– Természetes, hogy nem szünik meg, – mondta Ágnes olyan halk nyugalommal, amely már megvetőnek tünt fel. Erre nem is gondol senki.

– Vagy ellenkezőleg: Noszlopy kapitány ugy vesz részt a vagyon öröklésében, mintha a Molitor-család tagja volna?

Noszlopy kapitány didergett. Ágnes felhuzta tisztarajzu, hosszu szemöldökét és vállat vont. A közömbösségében megint volt valami megvetés.

– Azt ajánlom, – mondta Baranyay, – hogy ezeknek a kérdéseknek a megbeszélését halasszuk el akkorra, amikor tisztelt és kedves barátom, idősebb Molitor Géza is itt lesz. Addig is: van valakinek még valami kérdése hozzám? Rendelkezzenek velem…

Mindenki hallgatott. Ágnes ráemelte szenvedő, aranybarna szemét Gézára. Gézát egyszerre ingerült nyugtalanság rohanta meg. A lelkében megmozdult valami, ami taszitotta és hajtotta, amitől előbb uttalanul bolyongott az akarata, azután az ő hozzájárulása nélkül engedelmesen indult meg valamely ismeretlen cél felé.

– Nem tudom, – mondta halkan és zavarodottan, – tudod-e, hogy itt a házban… rendőri nyomozás folyik?

Baranyay bólintott.

– Beszéltem a főkapitánnyal. Holnap ő maga veszi kezébe a dolgot. Semmiképen se kivánatos, hogy az egyébként nagyon helyes nyomozást tulságosan elnyujtsák és egy előkelő ház belső életét kiszolgáltassák a botrányt szomjazó nyilvánosságnak.

Mindenki hallgatott. Géza magán érezte az Ágnes aranybarna pillantását és beszélnie kellett.

– Ebben a percben, – mondta akadozva – még mindnyájan egy távoli gyanu terhe alatt vagyunk. Akiről… kiderülne… hogy része van… Zoltán erőszakos halálában… az természetesen… ki lenne zárva az örökösödésből.

Noszlopy kapitány gyulladt, vörös szeme felragyogva fordult Géza felé. Baranyay vállat vont.

– Természetesen, – mondta nyugodtan. – De hát ezzel az elméleti lehetőséggel felesleges foglalkoznunk.

Géza zavarodottan nézett a földre. Nem tudta, miért intézte ezt a kérdést Baranyayhoz, feleslegesnek és kinosnak érezte. Baranyay azonban nyugodtan vitte tovább a beszélgetést; arról beszélt, hogy a temetést majd Kunovics ur intézi, azután a vagyon részeit sorolta fel és azt ajánlotta, hogy a vagyon kezelése maradjon tovább is együttes és egységes, végül kellemesen és megnyugtatóan beszélt a háboruról is. Tiz óra tájban elégedetten felkelt, barátságosan bucsuzott és elment. Ekkor már Rappaport is ott ült a többiek között és csendesen beszélgetett Ágnessel és Mariannenal. Géza hallgatott. Egyszerre valaki rátette a vállára a kezét. Noszlopy kapitány volt.

– Tisztelj meg azzal, – mondta feszesen, de remegve – hogy egy tizperces beszélgetésre módot adsz nekem.

Géza meglepetve állott fel. Felmentek az első emeletre a könyvtárba. Géza itt leült. Noszlopy kapitány olyan feszesre huzta ki a derekát, hogy attól lehetett tartani, eltörik, azután felemelte a kezét és széles mozdulattal Géza felé nyujtotta.

– Ha valamit ellened vétettem, – mondta keményen – megbocsáss. Most látom: tévedtem, hibáztam. Te katona vagy, nemes ember vagy, tiszta gentleman vagy. Én a bün kideritésére felajánlom neked szövetséges jobbomat. Elfogadod?

Géza elkényszeredetten mondta, hogy igen. Noszlopy kapitány erre leült melléje és igy szólt:

– Legjobb hitem és meggyőződésem szerint ez a gőgös, gonosz és romlott nő a gyilkos. Én a családunknak ezt a szomoru titkát a botrányra szomjas nyilvánosság elé kicipelni nem fogom; de azt akarom, hogy a gyilkost itt magunk között leleplezzük és a magunk körében itéljünk felette.

Géza elkényszeredve hallgatott. Noszlopy kapitány pedig egyre jobban felhevülve folytatta a közléseit.

– Mindenekelőtt egyet kell tudnod, – mondta rejtelmes suttogással. – Én három évig figyeltem, hogyan törekszik ez a szirén arra, hogy Zoltánt démoni hatalommal a hálójába fogja. Végre sikerült neki. Eljött egy nap… amikor az éjszaka leple alatt… Zoltán titokban felment a szobájába.

Géza halkan háborgó undorral hallgatta Noszlopy kapitányt. A szavai felbőszitették, a stilusa kétségbeejtette, az a mód, ahogyan elmult eseményeket nézett és előadott, fuldokló megvetésre ingerelte.

– Emlékszem a napra, – mondta Noszlopy kapitány sötéten. – Az a végzetes éjszaka volt ez, amelyen öreg barátom nemes lelkét kilehelte. Én akkor láttam Zoltánt a szobájából kijönni; láttam, amint a lámpát az első emeleten lecsavarja; láttam, amint később indul felfelé a második emeletre; és mire oda felmentem, már ott is sötét volt. De hajnalban láttam lejönni.

Gézában szikrákat szórt a düh.

– Hát miért kellett neked, – kérdezte fanyar megvetéssel – mindennek utána szaglászni?

Noszlopy kapitány megzavarodott kissé.

– Kötelességemnek tartottam… őrködni a ház nyugalma felett… Azonban: hiheted: gentleman vagyok: hallgatás becsületbeli kötelesség. A család hire, becsülete mindenek előtt. Azonban: tudtam, amit tudtam. A démon hatalmába keritette Zoltánt. Zoltán védekezett a rontó varázs ellen és kisiklott a szirén hálójából. Erre, hogy mi történt közöttük tegnap este a hallban, tudod. A beszélgetést te is hallottad.

Géza nem szólt, Noszlopy kapitány folytatta:

– Pont egy órára igérte a látogatását. Én erre sulyos dilemmában voltam. Diszkréció az uriember első kötelessége, bármilyen nővel legyen is dolga. Háromnegyed egykor végigjártam tehát a házat; az őröknek kiadtam azt a rendeletet, hogy csak két órakor jöjjenek fel vizsgálódni, mert most én vizsgáltam meg mindent. Egy óra előtt két perccel bevonultam a szobámba. És egy órakor a gonosz nő bement Zoltánhoz.

– Láttad?

– N… n… nem láttam. Egy óra után talán két perccel kinéztem a folyosóra. A folyosó sötét volt. Az erkölcstelenség a homályt szereti. Mihelyt leért a második emeletről, talán még a lépcsőn állva… előrenyujtott karral eloltotta a folyosói lámpát. Ezt abból következtetem, hogy látni véltem, hogy abban a másodpercben sötétült el a folyosó, amikor kitekintettem. Erre visszavonultam a szobámba. Mi történt ezalatt a gyanutlan férfi és gonosz látogatója között?

– Mi történt?

– Azt nem tudom.

– Akkor…?

– Az eredményt láttuk. Kell itt még bizonyiték? Ő igéri, hogy egy órakor lemegy. Ő előle térek én ki, mert mint uriember, halálomig diszkrét maradok. Két órakor az őröket visszaküldöm a földszintre azzal, hogy én vizsgáltam meg mindent, minden rendben van. Három órakor ugyanigy. Négy órakor végre felcsavarom a lámpát. Várok rá, hogy lássam visszamenni és jó hirnevét esetleg mentsem és fedezzem. Nem jön. Hat óráig nem jön. Hét órakor abbahagyom az őrködést, mert félnyolckor takaritani kezdenek. Mi történt a kegyetlen szándéku éjszakai vendéggel? Kisurrant. Titokban lopózott vissza. Miért? Mert félt a tettenkapástól. Mert reszketett tőle, hogy egy becsületes öreg katona az arcába dörgi: gonoszat cselekedtél.

Géza fanyar méreggel hallgatott. Ebben a fontosságtól dagadozó fecsegésben van-e egyetlen szó, amelyet komolyan lehet venni? Marad továbbra is az az egyetlen gyanuok, hogy Ágnes tegnap este valóban – hallhatóan és érthetően – azt mondta, hogy egy órakor lemegy Zoltánhoz. A folyosó elsötétedése nem bizonyiték. A lámpát más is elolthatta.

– Nem lehetetlen azonban, – folytatta hangosan, de önmagának – hogy lement. Sőt ezt valószinünek kell tartani. Azután… nézeteltérés támadhatott közöttük. Heves szóváltás, – egy heves mozdulat valamely szegletes tárgygyal – gyufatartóval vagy tintatartóval, amelyet azután magával vitt…

– Ugy van! Ugy van! – mondta Noszlopy kapitány.

– Dulakodás…? Az is lehetséges. Eltaszitotta Zoltánt és Zoltán egy butorba ütötte bele a fejét. Vagy pedig: Zoltán egyszerüen megszédült…

– Sohase szédült!

– … és Ágnes, amikor a katasztrófát látta, rémülten elmenekült. De mindez… Ezekre a kérdésekre feleletet kell kapnunk.

Felállt és kifelé indult. Noszlopy kapitány harciasan felszegett fejjel, kérdő tekintettel várakozott és amikor látta, hogy Géza kimegy a folyosóra és indul lefelé a lépcsőn, hosszu ugrással utána vetette magát és feszes derékkal haladt mögötte. Géza lement a hallba. A hallban ott ült Ágnes és Rappaport; épen most ült le hozzájuk az öreg Molitorné. Géza is leült egy székre. Noszlopy kapitány fenséges komorsággal a háta mögé állott. Ágnes lassan végignézte őket és várakozott. Hosszu csend volt.

– Ágnes, – mondotta azután Géza – én ugy érzem, hogy néhány kérdést kell magához intéznem, – itt, mindazok előtt, akik itt jelen vannak – és akármi lesz is ezeknek a kérdéseknek a következménye.

Ágnes lassu fejmozdulattal, nagyon komolyan bólintott és nyugodtan felelte:

– Ha ugy érzi, hogy kérdeznie kell tőlem valamit, igaza van, ha kérdez, – akármi lesz is a következménye.

Megint csend lett. Az Ágnes szenvedő, aranybarna szeme sötéten pihent Gézán. Géza összeszedte magát.

– Tegnap este ilyen tájban… itt lent, tiz lépésnyire ettől az asztaltól, ott a karosszék mellett… maga rövid beszélgetést folytatott Zoltánnal.

– Igen.

– A beszélgetés azzal a… megállapodással végződött, hogy maga… éjjeli egy órakor… meglátogatja Zoltánt.

Ágnes mozdulatlan, sápadt arccal felelte:

– Azzal végződött.

Géza nem tudott megszólalni. Kinozta Ágnes sápadt arca, szenvedő szeme, borzongatóan sötét tekintete. Kinlódva forditotta el a fejét. Ágnes sötét tekintete erre megenyhült egy kissé.

– Minthogy én magamnak ura vagyok, – mondta kissé felhuzott szemöldökkel – és… egyelőre senkinek sincs rá joga, hogy a dolgaimba beleszóljon, azt hiszem…

Géza ránézett.

– De Ágnes, – mondta kétségbeesve – hogy akarhat ilyen mellékességen fennakadni? Senkinek sincs rá joga, hogy a maga dolgaiba beleszóljon. Én… azonkivül… igyekeztem, hogy a maga tegnap esti kétségbeesett elhatározását megértsem. Ha ezt az elhatározást végrehajtotta… mindarra, ami történt, van mentségem és van enyhitő magyarázatom. De a helyzet mégis csak ez: maga két ember füle hallatára azt mondja, hogy éjjel egy órakor lemegy Zoltánhoz; megállapittatik, hogy pontosan egy órakor valaki járt a folyosón, mert a folyosói lámpát lecsavarták; reggel Zoltánt holtan találják a szobájában, olyan halálos sérüléssel a fején, amelyet… valószinüleg… esetleg… talán… idegen kéz ütött. Azt hiszi, Ágnes, hogy ebben a helyzetben lehet mellékességeken fennakadni? Nem érzi, Ágnes, milyen irtóztató ez a helyzet?

Az öreg Molitorné, aki eddig feszült figyelemmel hallgatott, most meg akart szólalni. Ágnes egy mozdulattal elhallgattatta. Szótlanul nézett Géza szemébe és a sötét tekintete ismét megenyhült.

– Kérdezzen – mondta halkan – és én felelni fogok.

– Mi történt maga között és Zoltán között? – Heves szóváltás támadhatott… ő megfogta a maga kezét…

Ágnes megrázta a fejét.

– Ne keressen mentségeket az én számomra, – mondta nyugodtan. Kérdezzen.

– Mi történt maga között és Zoltán között?

– Nem jól kérdez, – mondta Ágnes csendes makacssággal. Előlről kezdje.

– Hát jó, – szólt Géza fájdalmas és boszus csüggedtséggel. Tehát: egy óra lett?

– Igen. Most jól kérdez.

– Egy órakor maga leindult a lépcsőn?

– Nem.

– Hogyan… nem?

– Nem indultam le a lépcsőn. Nem tartottam meg az igéretemet. Nem mentem le Zoltánhoz.

– Ágnes! Hát ez… én elhiszem…

Kinlódva forgatta a fejét, hogy ne kelljen Ágnes szemébe néznie. Noszlopy kapitánynak azonban az egész teste megrándult és mintha feszes derekának is része volna a beszédében, akadozva, de hevesen mondta:

– Én azonban nem hiszem. A folyosó lámpáját éjjel egy órakor eloltotta valaki. Arra én vagyok tanu.

Ágnes csendes, nyugodt, szinte megvető elégedettséggel nézett végig Noszlopy kapitányon, azután Gézához fordult.

– Tizenegy óra után, – mondta csendesen – én innen felmentem. Fél tizenkettőkor lefeküdtem. De nem az ágyamba. Nem is a magam szobájában. Az anyám szobájában. Már tegnapelőtt éjjel is, mert… szükségét éreztem, hogy hozzá bujjak, mint kislány-koromban. Tegnap éjjel is… az ő szobájában… a diványt odatoltam az ágya mellé… a tulsó ágyban Marianne aludt már… én pedig fogtam az anyám kezét… a homlokomra tettem és a szivemre tettem… félkettőig beszélgettünk… és azután is egész éjjel ugy aludtam, hogy fogtam a kezét.

Géza felállott. Nagy lélegzetet vett és felemelte a két karját.

– Ez igy történt? – kérdezte az öreg Molitornétól.

– Ez igy történt, – felelte kissé megbántott méltósággal az öreg Molitorné.

Géza teli tüdővel szitta be a levegőt, azután leült és a kezébe vette az öreg Molitorné jobbkezét.

– Néni, édes néni, – mondta könyörögve, – mondja még egyszer: pontosan emlékszik rá? – mindez igy történt?

– Pontosan emlékszem rá, – mondta az öreg Molitorné hirtelen megindultsággal. A tegnapi és a tegnapelőtti nap nagyon emlékezetes nekem. Tegnapelőtt… Ágnes egyszerre csak bejött hozzám éjjel… behozta az ágynemüjét… odahuzta a diványt… megágyazott magának és ugy aludt el, hogy a kezemet fogta. Tudja azt, fiam, hogy mit jelent ez egy édesanyának? A gyerekek felnőnek… erősebbek lesznek, okosabbak lesznek, mint mink… és egyszerre csak mégis érzik, hogy legközelebb az édes anyához állnak és aki őket a világon legjobban szereti, az az édesanya. Akármi történt is azelőtt és akármi történik is azután. Hát ezért emlékezetes nékem a tegnapelőtti éjszaka. Tegnap pedig, – Ágnes ujra bejött. És ekkor sokáig elbeszélgettünk. Régen elmult dolgokról, az ő gyerekkoráról, a szegény, megboldogult jó uramról, – csendesen nevettünk is, sirtunk is (vigyázni kellett, hogy Mariannet fel ne költsük), olyan szépen elsirdogáltunk mi: egy öreg asszony, meg a nagy lánya, doktorkisasszony, olyan szépen elsirdogáltunk, mint annak a rendje. Aztán megnéztük az órát. Félkettő elmult, – mondta Ágnes. No, akkor igazán aludjunk már, lányom, – mondtam én. Megbeszéltük, hogy reggel engedem, hogy jól kialudja magát, mert a kórházba ugyse megy be, azután eloltottuk a lámpát.

– De a kezét Ágnes tovább is fogta, – mondta Géza féltékenyen.

– Fogta. Előbb a szivére huzta, azután a homlokára. Nehezen aludt el. Én is… a sok emléktől, az örömtől, a szomoruságtól. Volt háromnegyed három, mire elaludt.

– És Ágnes a szobájából nem mehetett ki.

Az öreg Molitorné kissé rosszalóan emelte föl a fejét:

– Hogy mehetett volna. Keresztül kellett volna mennie az én ágyamon is és a Marianneén is. És az ajtót én zártam be kulcsra. És reggel én nyitottam ki.

– Igen, édes néni; és akárki előtt, ha kell, ezt elmondja és megerősiti…

– Én erre, – mondta komolyan az öreg Molitorné, – megesküszöm a feszület előtt.

Géza kezet csókolt neki és megkönnyebbült, felszabadult örömmel fordult Ágneshez és egy kézmozdulattal és egy fejhajtással próbálta megmutatni, mit érez. Ágnes jóindulatu komolysággal nézett rá. Rappaport, aki eddig lázas feszültséggel, mozdulatlanul ült, most rátette a Géza karjára a kezét. Meg akart szólalni, de azután ránézett Noszlopy kapitányra és elhallgatott. Noszlopy kapitány halálsápadtan és gyötrött zavarban feszegette a derekát.

– Ez esetben, – mondta végre kemény igyekezettel, – lovagiasan pardont kell kérnem. Szolgáljon mentségemül az uri diszkréció, amelylyel a család ügyeit a család körén belül tartottam, a körülmények összjátéka és végül az a rejtelmes körülmény, hogy éppen éjjeli egy órakor valaki eloltotta a folyosó villamos lámpáját.

Rappaport ekkor váratlanul megszólalt. Udvariasan, de kinosan felsőbbséges hangon kérdezte:

– Bizonyos ön ebben, kapitány ur?

Mielőtt Noszlopy kapitány felelhetett volna, Ágnes is megszólalt:

– Hátha hibásan emlékszik rá? Hátha elaludt virrasztás közben? Vagy hátha az ön emberei közül oltotta el valaki?

Noszlopy kapitány sápadtan kapkodta a fejét; előbb azt állitotta, hogy bizonyos a dologban, de azután megtörten mondta:

– Lehetséges. Végül is: senki sem csalhatatlan. Tévedni emberi dolog. Igy is lehetséges.

Pár perccel utóbb összetörten jóéjszakát kivánt és aludni indult. A többiek beszélgettek még egy ideig, azután felmentek lefeküdni. Rappaport a Géza szobájában aludt. A Géza ágya mellett ott állott a jeges veder.

– Minek ez? – kérdezte Rappaport.

– Az utóbbi időben annyit fájt a fejem, hogy meghagytam, minden este készitsenek be jeget.

– Én most nem nyugszom addig, mig nem kezelteted magad.

– Dehogy kezeltetem magamat, – felelte Géza. – Látod: ma már nem fáj a fejem.

Lefeküdtek és sokáig beszélgettek még az elmult napokról. Azután elaludtak és csendesen átaludták az éjszakát.