XII.

Másnap délelőtt félkilenckor Eöry Kálmán ismét megjelent a Molitor-házban. Gézát hivatta.

– Kedves bajtársam, – mondta neki, – a zubbonyodat még ma délelőtt visszakapod. Tedd el; ez a rongyos és piszkos ruhadarab tiszta és nemes emlék. A vegyi vizsgálatot megejtették és természetesen csak azt konstatálták, amit én ugyis tudtam, hogy azok a vérnyomok legalább félesztendősek.

Géza köszönettel tudomásul vette ezt a közlést, Eöry Kálmán pedig igy szólt:

– Egy szenzációhajhászó reggeli lap hosszabb tudósitást közöl a Molitor-palota titkáról. Valaki indiszkréciót követett el. Meg fogjuk állapitani, ki volt a bünös és meg fogjuk büntetni. A rendőrségnek azonban az a véleménye, hogy egy előkelő család belső életét nem szabad átengedni ok nélkül az alacsony szenzációhajhászatnak; és ezért mindent meg fogunk tenni, hogy a nyomozást siettessük és ha lehet, még ma befejezéshez juttassuk.

Géza kérdő mozdulatot tett. Eöry rejtelmesen mosolygott és igy szólt:

– Egy kis türelmet kérek. Hamarosan némi meglepetéssel fogok szolgálni.

Egyelőre elhagyta Gézát, a detektivekkel tanácskozott, azután a detektivekkel együtt megint bejárta a házat pincétől padlásig. Tizenegy óra tájban egy magasrangu rendőrtisztviselő érkezett meg, ekkor ismét hivatták Gézát. Géza bemutatkozott a magasrangu rendőrtisztviselőnek, aki erre Eőryhez fordult és azt mondta, hogy most hozzá lehet fogni a dologhoz. Eőry odaállott elébük; az arca komoly volt, de az elégedettség szinte mosolygott rajta. Nyugodtan mozgott és tartózkodóan beszélt, de a következő percekben Gézára ugy hatott, mintha valami büvészmutatványt végzett volna.

Benyult a jobbik nadrágzsebébe és kivett belőle egy tojásalaku és kétszeres ludtojás nagyságu arany szelence-félét.

– Ismered ezt? – kérdezte Gézától.

Géza kezébe vette az arany tárgyat és megnézte:

– Azt hiszem, – mondta – ugy tetszik nekem… mindenesetre a Molitor-cimer van belevésve.

– Ki az, akiről feltehető, hogy a házban szanaszét heverő értéktárgyakat ismeri.

– Talán… nyilván… Noszlopy kapitány.

Eőry elfintoritotta az orrát, de azután mégis hivatta Noszlopy kapitányt. Megmutatta neki az arany szelencét. Ismeri-e.

Noszlopy kapitány felindultan kapta a kezébe az aranytárgyat.

– Hogyne. Ez öreg barátom szobájában volt. A toalett-asztal egyik disze. Ő mindent aranyból csináltatott. Ez szappantartó volt.

– Hogyan tünt el ez az arany szappantartó abból a szobából?

– Mi… nem is tudtuk, hogy eltünt.

A rendőrtisztviselő bólintott, azután a bal nadrágzsebébe nyult.

– De erről, – mondta nyugodtan, – tudták, hogy eltünt.

Almaalaku, antik órát tartott a tenyerén. Noszlopy kapitány lázasan kapott az óra után.

– Ezt akkor éjjel lopták el, amikor én konstatáltam a hanyag őr hibája következtében lehetségessé vált betörést. Öreg barátom gyüjteményének egyik értékes darabja. A földszinti fogadóteremben állott egy polcon.

A rendőrtisztviselő bólintott:

– Akkor is fel kellene tételezni, hogy a két lopást ugyanaz az ember követte el, ha nem volna rá bizonyitékunk, hogy a tettes mind a két esetben ugyanaz volt.

– Ki volt? – kérdezte Géza.

– Ott még nem tartunk. A bizonyiték egyelőre csak arra vonatkozik, hogy mind a két esetben ugyanazzal az emberrel van dolgunk. Ez a bizonyiték a zálogház tulajdonosának a vallomása, aki jól emlékszik rá, hogy az aranyórát pár nappal ezelőtt ugyanaz az ember zálogositotta el nála, aki pár hónappal ezelőtt az arany szelencét vagy mondjuk szappantartót. – De tartsunk rendet. Most nézzük meg mindenekelőtt azt a két szobát, amelyből az arany szelence tünt el.

Odamentek a Molitor Árpád két szobájához; egy detektiv kinyitotta a kulcscsal bezárt ajtót és ők megálltak a benyilóban. Eőry Kálmán udvariasan magyarázta feljebbvalójának:

– Ez az a szoba, ahol a rejtelmes éjszakai látogatót egyszer tetten csipték és majdnem elfogták. A tettesnek kulcsa kellett, hogy legyen a szobához, mert a lakosztály Molitor Árpád ur halála óta be volt zárva. A tettes a vékony porrétegben akkor itt hagyta a lába nyomát és ez a lábnyom nem egyezett meg senkinek a lábával, aki ekkor a házban tartózkodott. Én a detektivjeinknek meghagytam, hogy a két szobában óvatosan mozogjanak és ha az időközben lerakódott porréteg alatt a régi lábnyomok közül mégis sikerülne egyet felfedezniök, arra különösen ügyeljenek. Csakugyan sikerült egy ilyen meglehetős épségben maradt lábnyomot a toalettasztal mellett találniok. Ott van.

Bement a szobába. A toalettasztal mellett gombostüre erősitett kis piros zászlócska volt a padló fájába tüzve. A piros zászlócska mellett a vastag porréteg alatt elég világosan látszott egy széles lábnyom.

– Ha ennek a lábnyomnak a gazdáját megtaláltuk, akkor megvan a tolvaj.

Ránézett feljebbvalójára, aki egy fejbólintással felelt. Eőry kiment a benyilóban álló detektivhez és halkan mondott neki valamit. Géza elsápadt és dobogni kezdett a szive. Az ajtóra nézett. Még nem tudta, ki lép be mindjárt, vesztére, azon az ajtón, de rettenetesnek érezte ezt a biztosságot, amelylyel egy ember köré kérlelhetetlenül szorul már a hurok. Eőry csendes elégedettséggel magyarázta felebbvalójának az eljárása részleteit:

– Az első percben kétségtelen volt, hogy itt házi tolvaj dolgozott. Két eklatáns eset történt; – az egyiknél épen távol volt, a másiknál mindjárt épen kéznél volt. Ha semmi más gyanuok nem lett volna, ez magában elég lett volna rá, hogy gyanussá tegye.

– Itt van!

Az ajtón Berecz lépett be. Elszántan, merev arccal állott meg az ajtó közelében és szabályosan tisztelgett és hangosan jelentkezett feljebbvalóinak.

– Jöjjön közelebb Berecz, – mondta Eőry elkomolyodva. – Vesse le a bal lábáról a csizmáját.

Berecz megingott, mintha el akarna esni, egy másodpercig rángatódzott az arca, azután – összeszoritotta a fogát, lehajolt és lehuzta a bal lábáról a csizmáját. Durva szövésü, vastag harisnya volt a lábán.

– Jöjjön ide és tegye a lábát ebbe a lábnyomba, – oh, hohó, öregem, – nézze meg az ember, még ilyen kis mókákra gondol… nem széttaposni azt a lábnyomot. Lépjen bele ide előbb a vastag porrétegbe.

Hátralóditotta Bereczet. Berecz elsápadva eresztette le a lábát, azután megbüvölt, tehetetlen engedelmességgel lépett oda, ahová feljebbvalójának parancsoló keze mutatott. Eőry eltolta és föléje hajolt a lábnyomnak.

– Tessék, – mondta nyugodtan. Nem lehet kétség.

A két lábnyom tökéletesen egyezett. Eőry benyult a zsebébe és kivette a két aranytárgyat.

– Nézze meg ezeket is, Berecz, és ne kivánja, hogy a Rákóczi-uti zálogházassal szembesitsem. Végezzünk gyorsan. Maga volt.

Berecz halálsápadtan mozgatta az alsó ajkát, mintha levegő után, vagy valami védekező szó után kapkodna.

– Maga volt, – kiáltott rá a rendőrtisztviselő. Most ne próbáljon hazudni is még.

Berecz kinzottan erőlködött. Védekezésre, tagadásra próbálta összeszedni magát, de a hangos kiáltásra lecsuklott a feje, mintha ráütöttek volna. Felnézett még egyszer és körülnézett mégegyszer, egy megsebzett állat segitséget kereső, menekülést kutató tekintetével, azután lehajtotta a fejét. Megadta magát.

– Én voltam, – mondta halkan.

Gézának a szivét égette a megadása előtt körülhordozott, állati rettegéssel telt tekintete. Nem tudta nézni a megsemmisülő embert a csizmával a jobb lábán és a harisnyával a bal lábán és szerette volna a fülét bedugni, hogy ne halljon semmit abból, amit még mondani fog.

– Hogyan jutott be ebbe a szobába? – kérdezte Eőry Kálmán. Ez be volt zárva.

– Kulcsom volt hozzá.

– Gondoltam. Minden szobához kulcsa van, mi?

– Igen.

– Miért nem tudott azokról a kulcsokról senki?

– Tiz esztendővel ezelőtt vettem át az akkori házfelügyelőtől. Az uj személyzet nem is tudta, hogy ezek a kulcsok vannak.

– Hol tartja maga ezeket a kulcsokat?

– A pincében, a szénkamra mögött, elásva.

– Ugy! No, – mikor ebbe a szobába bejött, akkor már este elment itthonról.

– Igen, szolgálatom volt.

– Itt a közelben állt poszton.

– Igenis.

– Azután: éjféltájban…

– Éjféltájban kinyitottam a kerti kaput. A csarnokban levetettem a csizmámat, harisnyában feljöttem ide, itt kinyitottam az ajtót és…

– Ebben a szobában minden értékes tárgyat össze akart szedni, mert remélte, hogy a lopást csak hetek vagy hónapok mulva fedezik fel.

Berecz nem felelt.

– Feleljen.

Berecz mélyebbre hajtotta a fejét és hallgatott.

– Jó. Ez is válasz. Azután megzavarták. Mi történt akkor?

– Amikor zajt hallottam, felkaptam valamit a sötétben… magam se tudtam, mit… és kirohantam vele.

– Ugyanazon az uton vissza, amelyen jött.

– Igen.

– Másnap látta, hogy a lopást nem fedezték fel, akkor civilruhába öltözködött és ezt itt elvitte a zálogházba.

– Harmadnap.

– Hát harmadnap. Ebből azután telt egy darabig mindennap husra. No, azután a pénz elfogyott…

Berecz megrázta a fejét.

– Nem? Nem igy volt?

– Nem.

– Hát hogyan?

– Egy este megint erre cirkáltam és láttam, hogy az az őr, akit Noszlopy kapitány ur kiállitott, nincs a helyén. Bejöttem azzal, hogy… ha jön valaki… megmondom, hogy a kapu nyitva van. Azután bementem a földszinti játékterembe… és nem birtam megállni, hogy azt az órát, amelyik ott feküdt…

– Ez nem igaz. Készülnie kellett az egész dologra, mert ha a kerti kapu nyitva volt is, a csarnokon át csak ugy juthatott be a földszinti termekbe, ha kulcsa volt. A kulcsot tehát már előbb magához kellett vennie. Igy volt?

– I… i… igy volt.

– Tudta, hogy az őr átjár a szomszédba.

– Tudtam.

– Az ablakot belülről kinyitotta és betörte, hogy azt higyjék, kivülről hatolt be valaki.

– Igen.

– Azután a csarnokon át visszament az utcára.

– Igen.

– A zajra azután megint előkerült és segitett nyomozni.

– Igen.

– A lopott óra még a zsebében volt.

– Igen.

Eőry ránézett feljebbvalójára. A rendőrtisztviselő intett, hogy elég volt, azután közelebb lépett Bereczhez, lehajolt hozzá és a foga között, halkan, keserüen ezt mondta neki:

– Elmehet. – Szégyent hozott ránk. – Szégyelje magát.

Berecz eltaposott kinnal nézett fel rá, azután még mélyebben összeomlott. Ájuldozva kereste meg a csizmáját, felhuzta és tántorogva indult ki az ajtón.

– Ez egyelőre el volna intézve, – mondta Eőry fanyarul. – A kulcsokat megkeressük… egyébként pedig… az urakat majd megint kérjük, ha szükségünk lesz valamire.

Géza indult kifelé, azután visszafordult.

– Mi történik most vele? – kérdezte sietve.

– Mi elcsapjuk, – felelte a rendőrtisztviselő. Ha aztán ti feljelentést tesztek, akkor kap egy pár esztendőt.

– És ha mi nem teszünk feljelentést?

– Akkor… szárazon viszi el. A cselekmény magánvádra üldözendő.

– Mi… nem teszünk… feljelentést, – mondta Géza lihegve.

Kisietett a szobából, végigrohant a folyosón és leszáguldott a lépcsőn, előre a Berecz lakásáig. Egy ugrással áthaladt az első szobán és bent volt a másodikban. A második szoba közepén ott állt Berecz József, a kezében volt a szolgálati revolvere és a karjába bele volt kapaszkodva alacsony, gömbölyü, agyondolgozott felesége. Szótlanul harcoltak. Berecz ki akarta szabaditani a karját; azután átvette a revolvert a másik kezébe; az asszony akkor ebbe is belekapaszkodott. Berecz le akarta rázni magáról, az asszony halk, állati jajgatással kapcsolta magát ujra meg ujra rá. Géza lihegve állott meg előttük.

– Adja ide azt a revolvert, – mondta – Berecznek.

Berecz ránézett és látszott rajta, hogy nem érti, mit mond. Géza megfogta a revolvert és egyetlen rántással kicsavarta a kezéből. Berecz üres szemmel nézett rá.

– Üljön le, – mondta Géza.

Berecz leült. Az asszony leoldódott róla, előbb megállt mellette, azután nehány lépésnyire elvonult és beleolvadt egy reszkető, didergő, halk sirásba.

– Berecz, ide figyeljen, – mondta Géza. – Én nem engedem, hogy maga megölje magát.

Berecz nézett rá és ugy látszott, hogy lassan visszatér az eszmélete.

– Megölöm én magam, százados ur, – mondta csendesen.

– A feleségét nem hagyja özvegységre és a gyerekeit nem hagyja árvaságra.

– Megölöm én magam, százados ur.

– Miért, Berecz? Feleljen. Miért?

– A börtön… százados ur… nekik is jobb…

– Ide figyeljen, Berecz. Maga nem jut börtönbe. Amit… maga tett… az magánvádra üldözendő. Mi pedig nem fogunk feljelentést tenni. Az egész tehát annyi lesz, hogy a rendőrségtől elküldik.

Berecz nyitott szájjal, nagy szemmel nézett rá és lassan dörzsölgetni kezdte a homlokát.

– Mégis… mégis megölöm magam, százados ur.

– Miért, Berecz?

– Enni se tudok nekik adni. És hogy birjam én el azt a szégyent. Megölöm magam.

– Ide figyeljen Berecz. Én magát családostul elküldöm Trakostyánba, a felvidékre. Ott, a Molitor-birtokon majd kap valami állást. Nekem gondom lesz rá, hogy senki arról, ami itt történt, ne tudjon és gondom lesz rá, hogy a gyerekeivel együtt rendesen meg tudjon élni. Jó lesz ez igy?

Csend volt. A csendben hallatszott az asszony egyhangu, halkan csepegő sirása, amelybe mintha az egész léte beleolvadt volna. Berecz nyitott szájjal bámult Gézára, nagyokat lihegett, azután nyitott száján egyszerre kibődült egy orditva felszakadó sirás. Hosszu, üvöltő bőgés volt ez; azután lihegő, szaggatott jajveszékeléssé lett. Berecz térdre vetette magát Géza előtt és a fejét le akarta hajtani Géza lábához. Géza felemelte a fejét, de a térdéről nem tudta felállitani.

– Ejnye Berecz, – mondta, – szedje már össze magát.

Berecz ide-oda rázta a fejét, kapkodó lélegzettel zokogott és meg akart szólalni. Mindig más meg más arccal belefogott valamibe, mintha egyszer hálálkodni, máskor panaszkodni vagy magyarázkodni akart volna, végül a könnyeit nyelve, kapkodva ezt mondta:

– Százados ur… tessék elhinni… és nem vagyok gazember.

– Tudom, Berecz. Maga megtévedt. El volt keseredve. A gyerekeinek nem tudott eleget enni adni. Látta itt ezt a sok értékes holmit, a mely meddőn hever szanaszét, – megtévedt.

Berecz mozgatta az alsó ajkát, mintha szavakat keresne. Folyton változott az arca kifejezése, mintha különböző mondanivalói lennének, azután egyszerre megint sirni kezdett és panaszosan mondta:

– Százados ur… tessék elhinni… én nem vagyok gazember.

– Elhiszem Berecz. Tudom én azt, – azért siettem le ide maga után. És én módot is adok magának rá, hogy megmutassa. Ott fent majd szorgalmasan fog dolgozni… és idővel el is felejti ezt az egészet, – tudja, hogy szokás mondani: mint egy rossz álmot.

– Százados ur, én nem vagyok gazember.

– Jól van Berecz. Most elég volt. Most álljon fel…

Berecz ujra lehajtotta a fejét és elkezdett sirni. A könnyei ömlöttek rá a Géza térdére. Géza engedte, hadd sirja ki magát. Csendesen nézett le rá, nagy fejére, amelyen a barna hajban már fehér szálak látszottak, széles vállára, amely a sirástól most ugy rázkódott, mint egy gyereké. Mély megindultságot érzett. Szegény, boldogtalan teremtés az ember.

A Berecz sirása elhalkult.

– No öregem, – mondta Géza biztatva.

Berecz nem mozdult. Géza nézett le rá és végre megtalálta azt a szót, amelyet keresett.

– No, testvér, – mondta neki halkan, könnyedén, melegen, mintha mind a ketten fiatal parasztkatonák volnának.

Berecz megmozdult. Lassan felállott, nehéz öklével törölgette a szemét. Szólni akart, de Géza megelőzte.

– Hát ez rendben van Berecz. Megpróbálom az urakkal megcsinálni, hogy a rendőrségtől magát egyszerüen bocsássák el. Ha valami kell, forduljon hozzám. Egyébként pedig: holnap vagy mondjuk holnapután már utaznak is. No, Isten velük.

Intett nekik. Berecz és az asszony lelkendezve kisérték ki, a szájuk, a felemelkedő karjuk, az egész testük mondani akart valamit. Nem tudtak megszólalni. Géza azonban értette őket.

Felment az emeletre és a két rendőrtisztviselőnek előadta a kérését. Azok haboztak előbb, azután megigérték, hogy közben fognak járni, hogy Bereczet, egyszerüen eltávolitsák a rendőrség kötelékéből. Géza azután felment a 2-ik emeletre és Ágnessel és Rappaporttal beszélgetett. Déltájban sápadtan és ijedten megérkezett Lindwurm Péter. Egy detektiv kisérte. Eőry rögtön kihallgatta. Péter nagyon keveset tudott mondani. Két éjszaka – május tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről tizenharmadikára – a százados ur szobájában aludt, semmi különöset észre nem vett; semmi érdekeset nem tud; tizenharmadikán – tegnap – reggel elment, mert tegnap volt az esküvője. A halálesetről nem is tudott. Ujságot nem olvas. Itt hallotta először. A kihallgatás ezzel véget is ért. Eőry Kálmán ráveregetett Péter vállára és azt mondta neki, hogy mehet haza a feleségéhez. Péter előbb felment Gézához, pár szót beszélt vele, aztán megkérdezte, itt maradhat-e holnapig; nagyon fáradt, ki akarja pihenni magát. Géza ebbe szivesen beleegyezett; Péter erre lement a souterrainbe, ahol azelőtt lakott, lefeküdt az ágyára és bámult a plafonra. Azután felkelt és bágyadtan ténfergett ide-oda a házban.

A két rendőrtisztviselő déltájban elment; délután három órakor azonban ismét visszajöttek. Gézát hivatták. A nyomozást, mondták neki, lezártnak tekintik. Még egy kihallgatás van hátra. Nem várnak tőle különös eredményt, jónak látják azonban, hogy ennél a kihallgatásnál Géza is legyen jelen. Géza csodálkozva kérdezte, kit fognak még kihallgatni, Eőry erre gunyos nyomatékkal felelte:

– Noszlopy urat. A kapitány urat.

Géza kényelmetlenül várakozott és lesütötte a szemét, mikor Noszlopy kapitány férfias méltósággal megjelent. A kihallgatás nyugalmasan kezdődött. A fiatalabb rendőrtisztviselő felszólitotta Noszlopy kapitányt, mondjon el mindent, amit Molitor Zoltán halálával összefüggésben elmondandónak gondol. Noszlopy kapitány feszes fenséggel elbeszélte, hogy a házban rejtelmes események történtek. Ezeknek a rejtelmes eseményeknek a titka most már fel van deritve. Akkor azonban ezek az események őt arra inditották, hogy kis őrséget szervezzen. Az őrség nagyjában meg is tette a kötelességét, azonban, sajnos, nem tudta elháritani a szomoru eseményt, amely bekövetkezett.

– Ugy? – mondta a rendőrtisztviselő. Ön tehát azt hiszi, hogy az őrség ezt a szomoru eseményt bizonyos körülmények között el tudta volna háritani. Például: milyen körülmények között?

– N… n… nem igy értettem, – mondta Noszlopy kapitány. Ugy értettem, hogy ennek a szomoru eseménynek az elháritása nem állott semmiféle jóakaratu őrködésnek módjában.

– Igen. Holott ön voltaképpen ezen egész éjszaka talpon volt. Miért?

– Én… általában… őrködni szoktam éjszakánként – mondta Noszlopy kapitány akadozva, – ekkor pedig… uj őrrendszert léptettem életbe és ezért különösen ügyeltem.

– Igen. De ha ön uj őrrendszert léptetett életbe, akkor miért volt az, hogy éjszaka közepén egyszerre csak azt mondta az őreinek, hogy nem kell feljönniök az első és a második emeletre?

Géza aggódva várta a választ. Noszlopy kapitány rettentő erőfeszitéssel huzta ki egyenesre a derekát.

– Az azért volt… mert én már végigjártam a két emeletet… mindent rendben találtam és hozzá akartam szoktatni az őreimet ahoz a gondolathoz, hogy én folyton ügyelek rá… megteszik-e a kötelességüket… és hogy tőlem esetleg minden percben uj parancsot kapnak.

Egy gyors pillantást vetett Géza felé. Géza csendes elismeréssel nézett rajta végig. Milyen szép ettől az együgyü öreg embertől, hogy ilyen értelmesen hazug választ tud adni és nem szolgáltatja ki Ágnest egy mégis csak kinos gyanunak.

– Semmi egyéb oka nem volt rá, hogy az őröket az első emeletről távol tartsa?

– Semmi.

– Mi oka volt akkor arra, hogy tegnap ismeretlen tettes ellen gyilkosság miatt emeljen vádat és hogy fogadkozzék, hogy a tettest vérpadra fogja juttatni?

– Felindulásomban… fájdalmamban… a nemes barát elvesztése miatt.

– Ugy, – mondta lassan a rendőrtisztviselő. – Szokott ön kártyázni? – kérdezte azután hirtelen.

Noszlopy kapitány megingott. Feszes dereka előre hajolt, mint egy vékony fatörzs; amelyet a szél mozgat. Hallgatott.

– Szokott, kérem, igen vagy nem?

– Néha… szoktam, – felelte megilletődötten Noszlopy kapitány.

– Milyen játékot?

– Különbözőt… kaszinót, pikét.

– És?

– Chemint. Baccarat-t. Huszonegyet. Makaot.

– Igen. Nagy összegekben szokott játszani?

Noszlopy kapitány kinosan nyelt néhányat.

– Néha kisebben, néha nagyobban.

– Mennyi volt a legnagyobb vesztesége?

– Készpénzben… ezer korona… én tudniillik csak néző voltam a nagyjátéknál… amelyet az urak itt játszottak.

– Maradjunk csak a tárgynál. Tehát készpénzben ezer korona. És mennyi volt a legnagyobb vesztesége, amelyet nem fizetett ki készpénzben?

– Kérem… én az urakkal, akik ide jártak… csak készpénzben játszottam. Én a lapot sohase vettem; természetes, hogy akkor csak készpénzt lehet tenni… idegen kártyára.

– Feleljen, kérem, egyenesen a kérdésemre: volt-e önnek kártyaadóssága, igen vagy nem.

Noszlopy kapitánynak verejtékes lett a homloka. Arccsontjaira ráfeszült barna bőrén lilás foltok támadtak. Ujjai reszketve tépdesték a ruháját.

– Volt-e kártyaadóssága?

– Volt, – felelte mély sóhajtással.

– No. Kinek tartozott?

– Molitor Zoltánnak.

– No hát. Mennyivel?

Noszlopy kapitány megrázkódott. A két kezét felfelé lóditotta, mintha el akarna hessegetni magától valamit, azután előrehajolt és gyorsan és hangosan mondta:

– Akkor el kell mindent beszélnem. Mert az ugy volt, hogy Zoltán szeretett játszani, sokszor olyankor is, amikor nem volt partnere, délután vagy még délelőtt is. Tudta azt, hogy én a nagy partieknál idegen lapra teszek és ezért egyszer azt mondta, játsszam vele kettesben.

A rendőrtisztviselő félbe akarta szakitani, de Noszlopy kapitány nem hagyta magát.

– Játszottunk és én eleinte nyertem. Zoltán nevetett rajtam, kinevette, hogy ugy szeretnék nyerni, mert nekem fontos volt a nyereség. Azután elfordult tőlem a szerencse. És folyton veszitettem. Visszavesztettem mindent. És még azonfelül is folyton vesztettem. Zoltán haladékot adott és mindig ujra játszott velem és néha azt mondta, hogy lefoglaltatja a járandóságomat, de tudta, hogy ez csak tréfa; én kártyaadósságért nem engedem lefoglalatni magamat, inkább főbelövöm magam, de hiszen ő csak tréfált, mert mulatott rajtam és ha játszottunk is és ha adósságom volt is, azt ő nem vette komolyan. És bár ő én rajtam mulatott és engem ugratott, én őt tiszteltem és szerettem és életemet és véremet áldoztam volna fel érte, hiszen a kártyaadósság az nem volt komoly dolog közte és köztem.

Elhallgatott és lihegve és kimerülten nézett egyik hallgatójáról a másikra. A rendőrtisztviselő komolyan, nyugodtan, makacsul kérdezte:

– Mennyit tett ki összesen az ön adóssága?

Noszlopy kapitány lihegve hallgatott, azután fájdalmasan elhuzott szájjal, a hangot összeszoritott fogán oldalt átszürve mondta:

– Hétszáztizenegyezer koronát.

Géza ugy érezte, hogy el kell mosolyodnia és hogy most mindenkinek nevetnie kell.

A két rendőrtisztviselő azonban komoly arccal ült a helyén. Erre ő megütődötten egyenesedett ki a székén és egyszerre kinos szorongást érzett. Mi lesz itt? Mi készül itt? Már megint szorul a láthatatlan hurok egy emberi nyak köré?

– Hogy hivják önt tulajdonképen? – kérdezte hirtelen a rendőrtisztviselő.

– Noszlopy István.

– Igazán ugy hivják?

Noszlopy kapitány erre teljesen megtört. Feszes termete megbicsaklott. A dereka elernyedt és a háta meggörbült.

– Nem, – lehelte elfehéredett szájjal.

– Mi az igazi neve?

– Hlinka Gergely.

– Miért nevezi magát Noszlopy Istvánnak?

– Az öreg ur akarta – felelte majdnem sirva Noszlopy kapitány. – Én nem is akartam. Ő rámparancsolt.

– Ugy? Ráparancsolt? És hol szolgált ön tulajdonképen?

Noszlopy kapitány csodálkozva nézett a rendőrtisztviselőre.

– Minthogy ön kapitánynak nevezi magát. Milyen ezredben szolgált?

– Nem voltam katona…

– Miért nevei akkor kapitánynak magát?

– Ezt is az öreg ur akarta. Én nem akartam. De ő rámparancsolt.

Ugy beszélt, mint egy bünbánó, panaszos gyerek.

– Miféle szóváltása volt önnek tegnapelőtt Molitor Zoltán urral?

Noszlopy kapitány értelmetlenül bámult a rendőrtisztviselőre. Álmélkodva gondolkozott. Azután hirtelen felhördült. Megértette, mi ennek a kérdésnek a célzata.

– Uraim, ez rettenetes, – kiáltota sirva, – hogy engem ilyennel gyanusitsanak. Higyjék el, hogy az a kártyaadósság nem volt komoly. Bizonyitani is tudom.

Benyult a zsebébe és kirángatta a tárcáját.

– Itt van, – mondta – ezt a csekket tegnapelőtt délután kaptam Zoltántól. Tudta, hogy megint elvesztettem a pénzemet. Hát ha az ember komolyan veszi az olyan nagy követelést, akkor támogatja-e az adósát ilyen támogatásokkal?! Ő nekem jóltevőm volt… és most engem gyanusitanak… Óh, nézz ide a tulvilágról, elhunyt barátom és légy velem.

A két rendőrtisztviselő megnézte a csekket. A csekk május tizenharmadikán kelt; ötszáz koronáról szólt. Zoltán aláirása volt rajta.

– Miért nem váltotta ön be ezt a csekket?

– A rettentő izgalomban egészen megfeledkeztem róla. Most jutott eszembe, hogy a zsebemben van. És hiszen nincs én nekem pénzre szükségem… megvan itt énnekem a lakásom, uri ellátásom… öreg barátom végső akarata szerint egész életemre… nem igaz, Géza?

Géza bizonyitotta, hogy igen. A kihallgatás azonban tovább folytatódott. A kérdések, mint az éles karmok, meredtek neki Noszlopy kapitány nyakának, Noszlopy kapitány kétségbeesett erőfeszitéssel vonta el mindig ujra a szoritásukból vékony nyakát. A harc sokáig tartott.

– Végre is, – mondta a rendőrtisztviselő, – önnek nagy érdeke volt, hogy Molitor Zoltán meghaljon.

– Miért lett volna? Nem volt.

– Ha kétes örökségi igényeitől el is tekintünk, azért, hogy kártyaadósságától megszabaduljon.

Noszlopy kapitány fuldokolva kiáltotta:

– Nem, épen ez az, hogy nem. Mert Zoltán irást adatott velem mindenről… Amig ő élt, addig bizonyos volt, hogy ez csak tréfa… megkinoz engem, mert mulat rajtam… de amikor ő meghal, az örökösök az irást komolyan veszik.

– Hol van az az irás?

– Lent kell lennie a földszinten. A harmadik teremben – nem a kártyateremben – van egy páncélszekrény. Zoltán abban tartott mindent, ami kártyára, nőkre és egyéb ilyenekre vonatkozott. Ott kell lennie.

A kihallgatást félbeszakitották. A két rendőrtisztviselő halkan tanácskozott egyideig, azután felnyittatták a Zoltán szobáját, kihozták a Zoltán kulcsait, lementek a földszintre és kinyitották a páncélszekrényt. Noszlopy kapitány fent maradt Gézával az első emeleten és fogvacogva imádkozott:

– Uram, Istenem, engedd, hogy meglegyen. Uram, Istenem, add, hogy ott legyen.

Hosszu félóra telt el. A két rendőrtisztviselő végre visszajött. Egyikük hét darab papirt hozott a kezében. Noszlopy kapitány felorditott örömében, amikor ezeket a papirosokat meglátta. A hét darab papiroson hét elismervény állott; hét nevetséges bizonyitvány arról, hogy Noszlopy kapitány elismeri, hogy ismét százezer koronával tartozik kártyaveszteségek következtében Molitor Zoltán urnak és nemesi és tiszti becsületszavára fogadja, hogy ha Molitor Zoltán ur őt erre felszólitja, huszonnégy óra alatt ezt az összeget hiánytalanul megfizeti.

– Itt ön már megint nemesi és tiszti becsületszavát adja, – mondta boszankodva, de kissé megenyhültebben Eőry Kálmán.

– De hiszen ő tudta, hogy én se nemes nem vagyok, se tiszt, – kiáltott Noszlopy kapitány. Épen ugy, ahogy azt tudta, hogy én ezerszer huszonnégy óra alatt se tudok ekkora összeget megfizetni. De ő diktálta ezt igy. Mulatott rajtam. Tetszik tudni… egy öreg paprikajancsi voltam én az ő szemében.

Géza meghökkenve nézett Noszlopy kapitányra. Mit fog még mondani, hogy rémülten és elszántan védje magát? És valóban fenntartható még ellene a vád, – ez ellen az összetörött és levetkőztetett, szegény öreg paprikajancsi ellen? A rendőrtisztviselő folytatta a kihallgatást. A kérdései azonban egyre enyhébbek lettek; és végül igy szólt:

– Jól van… a kihallgatást befejezem. Mielőtt azonban önt elbocsátanám, két tanácsot adok önnek. Először: ne kártyázzék még tréfából sem; mert Molitor Zoltán ur tréfásan mondta ugyan a barátainak, hogy „ma megint ötvenezer koronát nyertem Noszlopy kapitánytól“, de ennek a vége mégis az lett, hogy amikor kártyaadósok után kutattunk, a legnagyobb összegekkel terhelt adósként önt találtuk meg. Ez tehát az első tanácsom. A második: ne hordjon idegen nevet és idegen rangot, akárki parancsolja, mert ez a hazugság abba a gyanuba keveri az embert, hogy egyebekben is hazudik. Végül: a tulságos buzgalom is árt. Mert ön legfőképen azzal keverte magát gyanuba, hogy hangosan vádolt és vérpadra akart juttatni egy ismeretlen tettest, amikor még nem is volt büncselekmény. Ezek után elmehet.

Noszlopy kapitány alázatosan megköszönte a figyelmeztetést és a jóakaratot és meggörnyedve kivánszorgott a szobából. A két rendőrtisztviselő közölte Gézával, hogy a nyomozás be van fejezve, félóra mulva telefonon értesitik majd róla, hogy az egész eljárás be van-e szüntetve. Ők azt hiszik, igen. A detektivek mindenesetre elhagyják a házat és a ház lakói egyébként is érintetlen szabadságukat ezentul korlát nélkül vehetik igénybe. Barátságosan elbucsuztak Gézától és elmentek. Géza kikisérte őket, azután habozott, hogy mit csináljon. Ekkor egy inas jött hozzá és azt mondta neki, hogy Noszlopy kapitány kéreti, menjen be a szobájába.

Géza belépett a szobába. Noszlopy kapitány ágyban feküdt. Sárga arca fáradtan simult oda a párnához. Megkérte Gézát, üljön az ágyához. Géza széket vett, odatette az ágy mellé és leült. Noszlopy kapitány elkinzott arccal hallgatott egyideig, azután megtört fejhangon megszólalt:

– Géza, én egy szegény öregember vagyok.

Géza megpróbált egy vidám és hetyke hangot megütni.

– Ugyan, öregem, – mondta könnyedén – holnap megint olyan feszes, kemény, fiatal legény leszel, mint annak a rendje.

Noszlopy kapitány ránézett. Az arca olyan halálosan elnyult volt és a tekintete olyan kiábrándultan és józanul fájdalmas, hogy Géza egyszerre megértette, hogy ezen a hangon most nem szabad vele beszélnie.

– Egyébként parancsolj velem, – mondta gyöngéden. – Mondj el mindent, ami a sziveden van…

Noszlopy kapitány felsóhajtott. Keserüen elnézett maga elé egyideig, azután lassan beszélni kezdett.

– Én ebből az ágyból, – mondta – talán soha már fel se kelek. Legjobb is lenne nekem talán csendesen meghalni. Ne szólj semmit, – legjobb volna. De hát mit tudom én: az ember ugy ragaszkodik ahhoz a rongy életéhez. Lehet, hogy megint felkelek, járok-kelek… Mi lesz akkor velem? Ott van az a hét irás, a hétszer százezer koronás kártyaveszteségről. Azt most ti öröklitek. Ha be akarjátok rajtam hajtani, – huszonnégy óra alatt – mit tehetek… főbe lőhetem magamat.

– De édes jó öregem, – mondta Géza, – hát csak nem gondolod, hogy mi azokat a papirosokat prezentáljuk neked… mint valami komoly kötelezvényeket.

– Hát nem huszonnégy óra alatt… időt adtak rá… hogy lassan törlesszem.

– De öregem! – elégetjük. Vagy a kezedbe adjuk, hogy te égesd el őket, csinálj velük, amit akarsz. Csak nem gondolod, hogy mi ezt igazi adósságnak tekintjük.

A Noszlopy kapitány orra cimpája remegni kezdett; megtört szeme nedvesen csillogott.

– Hát nem? – kérdezte remegve.

– Ugyan, kérlek.

– Látod, Géza, – szólt egyszerre hangosan kiabálva Noszlopy kapitány – én itt éltem az öreg ur mellett… jó volt a dolgom… de néha, ha olyan kedve volt, hónapokig nem kaptam tőle egy fillért se és sohse tudtam, nem dob-e ki másnap az öreg ur. És nekem előkelőnek kellett lennem, mert ő akarta, de én már husz esztendeje minden este azzal feküdtem le: mennyivel jobb lett volna, ha én megmaradtam volna szegény alkalmazottnak a gyárban. Igy megöregedtem az öreg ur mellett a nagy vagyonban, de mi lett volna velem, ha egyszer kitesz az utcára? Indulhattam volna egyenest a Dunának. Azután jött Zoltán. És ő már csak mulatott rajtam… mélyen lenézett engem… óh, ne szólj semmit, csak lenézett… és mert látta, hogy ugy szeretnék pénzhez jutni, egészen független lenni, ezért iratta alá velem azokat a kötelezvényeket. Nem vette ő se azokat komolyan, de rámhurkolta őket, mint a gyerek a madzagot a madár lábára. Noszlopy vagy? Kapitány vagy? Huszonnégy óra alatt fizetni, vagy főbelőni magadat. Játék volt az egész, mert olyan mélyen lenézett engem; és talán igaza is volt, hogy lenézett. Szomoru pojáca voltam én, nem más.

Géza mélységes szánalmat érzett iránta. Egyszerre látta a Noszlopy kapitány egész életét harminc-negyven esztendő óta. A kinos erőfeszitéseit, hogy ur legyen és előkelő legyen, amikor tulajdonképen szegény bohóc-rabszolgája volt Molitor Árpádnak. Az ijedt, szegény és remegő lelkét a harcias és hősies maszk mögött, amelyet hordania kellett és amelyet nappal már a tulajdon arcának és a tulajdon lényének érzett. Hová lettek most az elviselhetetlenül lovagias és romantikus szavai? Milyen értelmesen és egyszerüen beszél, mihelyt maszk nélkül beszél.

– Kedves öregem, – mondta, – nem tudom, befejezted-e…?

– Mit… mit mondhatnék én még…?

– Ha igen, akkor én mindenekelőtt ki akarom jelenteni, hogy akárhogyan dől is el a te örökösödési igényednek a sorsa, mi a te anyagi függetlenségedet mindenesetre biztositani fogjuk. Az évjáradékot jelentékenyen felemeljük… kétszeresére vagy háromszorosára… ha kivánod, a tőkét neked átadjuk.

– A… kezembe… adjátok? – kérdezte lihegve Noszlopy kapitány.

– Ha óhajtod, miért ne?

– Hogy én… hogy akkor én… hogy én magamat…

– Azután… Egyszóval mindent megteszünk, hogy embernek érezd magad.

– Látod, – orditott fel sirva Noszlopy kapitány, – ez az! Hogy embernek érezzem magam.

A szivére szoritotta a kezét, kiabált, hálálkodott, elmult dolgok elbeszélésébe fogott, azután a jövőről beszélt, rögtön fel akart kelni és öltözködni akart, azonban fáradtan visszadőlt az ágyára. Géza végre barátságosan elbucsuzott tőle és rábeszélte, hogy egyelőre pihenje ki magát. Noszlopy kapitány erre igy szólt:

– Igazad van. Aludni fogok. És mondok neked valamit: én soha életemben olyan jól nem aludtam, mint ahogy most fogok aludni.

Boldogan készült neki az alvásnak és már félig lehunyt szemmel mondta Gézának:

– A jó Isten áldjon meg, a jó Isten áldjon meg.

Géza kiment. Fel akart menni a szobájába, de akkor a telefonhoz hivatták. Eőry Kálmán közölte vele, hogy a nyomozást – most már minden hivatalos fórum hozzájárulásával – megszüntették. A Zoltán haláláról megjelent lapközleményre nézve a rendőrség energikus cáfolatot fog kiadni és konstatálni fogja, hogy a halál véletlen szerencsétlenség következménye volt. Végül pedig: minthogy az orvosi vizsgálat a halál okát is teljes biztossággal megállapitotta, a boncolást mellőzik és a temetést holnap meg lehet tartani. Géza megköszönte ezeket a közléseket, azután felment a második emeletre és elmondta a többieknek is, amit hallott. A többiek csendesen hallgatták végig és Ágnes nyugodtan igy szólt:

– Ami a temetést illeti, értesitenünk kell Kunovics urat. Én majd telefonozok neki. Egyébként pedig azt ajánlanám, hogy ami itt a házat illeti, mert valakinek végre is rendelkeznie kell, a háztartás vezetésére kérjük meg az anyámat.

Az öreg Molitorné a figyelemtől hirtelen megmerevedett arccal nézett Gézára.

– Igen, ez nagyon helyes, – mondta Géza. Valakinek rendelkeznie kell; és ha a néni volna olyan szives?

Az öreg Molitorné elpirult az örömtől és pár percnyi nyugtalan izgés-mozgás után kiment, hogy a szakácsot hivassa és Czáránnéval beszéljen. Ágnes csendes mosolygással fordult Gézához:

– Tudtam, hogy magának nem lesz ellene kifogása. És tudtam, hogy őt boldoggá tesszük vele. Még egyszer egy háztartást vezetni – és igy, – és itt! Nagy örömszerző a vagyon.

Géza szórakozottan bólintott, de egyszerre az egész lelkét ez a gondolat kezdte foglalkoztatni. Ő ma két emberrel tett jót. Van-e érdeme benne, hogy jót tett velük? Milyen könnyü volt velük jót tenni. Semmi áldozatot nem kellett érte hozni; nem is ő tett velük jót, hanem a vagyon. A vagyon tegnapi ura betörött koponyával ott fekszik az első emeleten. Ki törődik még vele? Az élők élvezik uj vagyonuk örömeit, mindenki a maga módja szerint. Miért nem törődnek a halottal? Azért, mert hideg lélek volt, szeretetlen és gonosz? Ha jó lett volna, forró szivü és ragaszkodó, akkor többet törődnének vele? Egy kicsit. Sirnának. De azért épen ilyen csendes édességgel élveznék az uj vagyont, amelyhez a másiknak a halála juttatta őket. Valami nagy hazugság van abban a módban, ahogyan az ember a halálról beszél és ahogyan embertársa halálával szemben viselkedik. Mit kellene itt tenni?

Géza szórakozottan bibelődött ezekkel a gondolatokkal. A többiek elhitták sétálni és ő elment velük. Ágnes és Rappaport azon fáradoztak, hogy Mariannet jobb kedvre deritsék és ezért népes utcákba mentek, ahol fényes kirakatok voltak. Marianne érdeklődött a kirakatok iránt, de hazafelé menet ismét visszaesett bánkódó, tompa rosszkedvébe. A vacsorát azért csendes nyugalommal és halk elégedettséggel fogyasztották el. Vacsora után a hallban beszélgettek. Itt negyed tizenegykor a lábuk alatt megint felhangzott egy halálfélelemtől reszkető jajkiáltás: a Czáránné fájdalmas és üvöltő sirása. Géza elsápadva ugrott fel és lesietett a souterrainbe. A hófehér arcu Czáránnét ekkorra már kiszabaditották az ura kezéből, aki megverte, fojtogatta és megöléssel fenyegette volt. Czáránnal azonban nem lehetett beszélni, mert Czárán részeg volt. Géza az asszonyhoz fordult:

– Miért nem válik el tőle? – kérdezte biztatva.

Az asszony lesoványodott teste dideregve reszketett.

– Megesküdtem neki az oltár előtt, – mondta vacogó foggal.

Géza bosszus jóindulattal kapacitálta az elválásra. Az esküje alól fel van mentve. Az ilyen kegyetlenség megszünteti az eskü érvényességét. Az asszony fájdalmas makacssággal rázta a fejét, és amikor Géza felajánlotta neki, hogy vagy az urát küldi el innen, vagy őt küldi el valahová, ahol csendben meghuzódhatik, halkan igy szólt:

– Az se érne semmit. Utánam jönne.

– Hát szóval maga oda van hozzá láncolva; és türnie kell mindent; és csendesen várnia kell, mikor fogja végül megölni.

Az asszony messzenéző, nagy szemmel bólintott sok kis igent egymásután. Igen, ez épen igy van, igen, hozzá van láncolva, igen, türnie kell, hogy veri és várnia kell rá, hogy mikor öli meg végre, igen, igen, igen.

Géza megfordult és rosszkedvüen visszament a hallba. Ott beszélgettek még egy darabig, azután elmentek lefeküdni.