XIII.

Másnap délelőtt megérkezett idősebb Molitor Géza. Géza felkisérte az apját a második emeletre és segitett neki az öltözködésnél Egy kis derült meghatottsággal nézte az apját, akit magánál mindig valahogyan fiatalabbnak érzett. Nagyon hasonlitottak egymásra, de idősebb Molitor Géza valamivel karcsubb és magasabb volt a fiánál és rövid ősz szakállával, üde arcával és acélszinü tekintetével a legtisztább és a legelőkelőbb férfi volt, akit Géza ismert. Géza elmondott neki mindent, ami a házban történt; az apja figyelmesen meghallgatta, azután igy szólt:

– Ami elmult, az elmult. Zoltánt eltemetjük, és azzal a mult egészen lezáródik. Ami engem illet, én sohse hittem, hogy még valaha az öreg Árpád házába kerülök. Lehet, hogy igazságtalan voltam hozzá, de én az eszelős kapkodása, nagyzolása és léhasága miatt annyira megvetettem szegényt, hogy még örökösként se óhajtottam a háza küszöbét átlépni. Most természetesen oktalanság volna az örökségnek rámeső részét el nem fogadni. Elfogadom, – ugyis a te számodra fogadom el. Persze, mint minden jó, ami az embert éri, ez is egy kicsit elkésve jön.

– Hogyan, apám?

– Öt évvel ezelőtt igazán tudtam volna örülni neki, hogy a sorsodat egy nagy vagyon biztositja; lehetővé teszi, hogy a passzióidnak, mondjuk: a tudományodnak élj. De most, amikor én is épen ott tartottam, hogy – bár sokkal szerényebb módon – biztosithattam volna a csendes, uri életedet.

– Mivel, apám?

– A hatszáz holddal, fiam. Sovány felvidéki föld, de évekig szorgalmasan dolgoztam, hogy ne legyen rajta egy fillér teher se; azután jöttek ezek a háborus évek, amikor végre igazán érdemes volt gazdálkodni…

Géza kétségbeesett mozdulattal emelte a kezét a füléhez, mintha nem akarná hallani azt, amit az apja mond.

– Mi bajod?

– Apám, ez borzasztó… mindig ujra azt hallani, hogy a háboru nekünk is használt; és hogy milyen áldás volt a háboru a gazdának. Én otthonról azért szöktem el legutóbb a második napon, mert mindenfelé azt hallottam, hogy igy meg ugy, ha a kormány velünk, gazdákkal igy bánt, akkor feletetjük a buzát meg a rozsot a disznókkal. Folyton attól rettegtem, hogy egyszerre csak azt hallom, hogy a mi gazdaságunkban is ezt csinálták.

Idősebb Molitor Géza acélszürke, tiszta szeme néhány másodpercig a szőnyegen keresgélt valamit.

– Fiam, attól tartok, hogy a te egyébként nagyon rokonszenves erkölcsi érzékenységed lassanként olyan ideges szenzibilitássá lesz, amely nemcsak az érvényesülés és a boldogulás lehetőségeit veszi el tőled, hanem amely a mi komplikált társadalmunkban élő ember számára szinte az élet élését is lehetetlenné teszi. Te tudod, mi az én véleményem a háboruról és mi az én véleményem a társadalmi kötelességeinkről. De a legelső kötelességünk mégis csak az, hogy talpon maradjunk és a magunk életét igyekezzünk menteni és kiépiteni; azzal senkinek se használok, ha duzzogok, tiltakozom, engedem magamat eltapostatni, vagy engedem, hogy azok boldoguljanak, akikről tudom, hogy valóban lelkiismeretlenek és a gazdaságnak csak jogait ismerik majd, de semmiféle kötelezettségét.

– Igaz, apám, – mondta Géza lehajtott fejjel, – de ugyanezzel az okoskodással mindjárt uzsorára vagy rablásra adhatnók magunkat.

– Igaz, fiam és ugyanazzal, mint a tied, mindjárt arra, hogy ebből a tisztátlan pénzen épült házból menjünk ki egy gellérthegyi barlangba és próbáljuk meg, meddig bir az ember friss tavaszi füvön megélni. – Hidd el, Géza, annak a morálnak a szavát, amely benned lángol, én is ismerem. De annak a morálnak minden konzekvenciáját csak a gellérthegyi barlangban lehet levonni. Egy ilyen komplikált társadalomban meg kell alkudni. Törekedni kell a jóra, – ez a legtöbb, amit tehetünk. Mindig figyelni kell az erkölcsnek arra a belső szavára; és ha lehet, engedelmeskednünk kell neki, – ennél többet csak apostolok és martirok tehetnek.

De miért ne lennénk mi apostolokká és martirokká, – gondolta Géza. – A beszélgetés azonban nem folytatódott, mert az apja készen volt az öltözködésével és Géza társaságában elindult a Molitor-család többi tagjaival megismerkedni. Az ismerkedés után beszélgettek még egy ideig, azután lementek a kert felé néző csarnokba, ahol a temetés szertartása kezdődött. Azután kikisérték a koporsót a családi sirbolthoz, amelyben Zoltán holtteste az öreg Molitor Árpád holtteste mellé került és egy óra tájban megint együtt ültek a hallban. Azokról a kérdésekről beszélgettek, amelyeket délután Baranyayval és Kunoviccsal el kell majd intézni. Ágnes odafordult idősebb Molitor Gézához:

– Én nekem volna egy ajánlatom.

– És pedig.

– Anyámmal megbeszéltük, hogy ő lemond arról, hogy a végrendelet ugy magyaráztassék, hogy őt, mint a Molitor-név viselőjét, szintén rész illesse az örökségből. Ezzel szemben azonban azt kérjük, hogy az a hatodrész, amely ő rá esnék, mégis kezeltessék külön és ebből a hatodrészből legyenek fizetendők azok a járandóságok, amelyek a vagyont terhelik. Például: a Noszlopy kapitánynak fizetendő évjáradék, amelyet Géza különben is jelentékenyen fel akar emelni és amely felemelést én már csak azért sem ellenzék, mert viszont a leghatározottabban ellenzem azt, hogy Noszlopy kapitány egyéb örökségi igényeit elismerjük.

– Annak nem is igen lenne értelme.

– Ugy-e nem? Abból a hatodrészből lenne tehát fizetendő a Noszlopy kapitány járandósága. Abból lenne fizetendő ennek a háznak a fenntartási költsége. Abból lennének fizetendők végül egyéb olyan jótékonysági kiadások, amelyek, gondolom, ezentul mindnyájunk hajlandóságai következtében nagyon megnőnek és amelyekre igy eleve igen jelentékeny összegek jutnak. El tetszik fogadni ezt az ajánlatot?

Géza apjára nézett. Az apja odafordult hozzá.

– Látod, – mondta elragadtatva, – ez annak a morálnak a hangja, amely bent kell, hogy éljen minden igaz ember lelkében. Morálisnak lenni és praktikusnak lenni egyszerre. Nagylelkünek és okosnak. Az oktalan igényeket a legnyugodtabban visszautasitani, de rögtön megállapitani azt a kötelezettséget, amely egy jelentékeny vagyon átvételével mindnyájunkat terhel.

Ágneshez fordult.

– Hogyne fogadnám el. Nagy köszönettel és a legteljesebb elismeréssel fogadom el. Ezt a megoldást rendkivül okosnak és rendkivül szépnek tartom.

Tovább beszélgetett Ágnessel. Géza felkelt és idegesen járt-kelt ide-oda. Ebéd előtt pár percre egyedül maradt az apjával.

– Milyen kedves és szép egy teremtés ez, – mondta az apja. – Látod, az én konzervativizmusom igazán nem veszedelmes: percek alatt végzek minden olyan meggyőződéssel, amely elfogultságnak és előitéletnek bizonyul. Én féltem ettől az Ágnestől. Orvosnő! Doktorkisasszony! Brr! – Nem volt igazam. Ez szerény, kedves, okos és ami a legfurcsább: nőies nő. Nem? Tévednék benne?

– Nem, apám. Igy van…

Az apja várakozva nézett rá még néhány másodpercig. Géza azonban hallgatott és a beszélgetés igy véget ért. Ebéd után megjött Baranyay és Kunovics. Ekkor lementek a hallba és megbeszélték az elintézendő ügyeket. Mindenekelőtt arra nézve kellett dönteni, hogy a vagyon együtt maradjon-e továbbra is és hogy Kunovics ur vezesse-e tovább a cég minden vállalatát. Kunovics ur ekkor előadta, milyen a vagyon mostani állása. A cvikkere felett csendes gunnyal nézegette az örökösöket. Ő harminc esztendeje kezelte a nagy vagyont: magáénak érezte a szaporitás és a fellendités érdemét és sokkal közelebb állónak érezte magát gyárakhoz és birtokokhoz és az egész vagyonhoz, mint ezek az idegenek, akik tegnap még szegény emberek voltak. Amikor a vagyon nagyságáról beszámolt, csendes lenézéssel várta az elképedést, amelynek véleménye szerint okvetlenül jönnie kellett. Az elképedés nem is maradt el. A tizmillióktól, amelyeket gyorsan egymásután felsorolt, nemcsak az öreg Molitorné sápadt el, hanem Ágnes és Géza is meghökkent. Az egyetlen, aki nemcsak nyugodtan vett mindent tudomásul, hanem néhány higgadt kérdést is intézett Kunovics urhoz, idősebb Molitor Géza volt. Kunovics ur ezektől a váratlan kérdésektől eleinte megsértődött. Már-már ugy volt, hogy gorombán fog felelni. Az öreg Molitor Géza tiszta és nyugodt előkelősége azonban nagyon hatott rá; engedelmesen felelt neki, és amikor az öreg Molitor Géza egy halk bókkal fejezte be a beszélgetést: az ő tehetsége számára, amely egyedül veheti igénybe maga számára ennek a nagy fellendülésnek az érdemét, akkor egészen felmelegedett, odafordult az idősebb Molitorhoz és most már csak neki beszélt:

– Kérem, – mondta bizalmasan, hangosan és gesztikulálva – a vagyont szétosztani? Nekem mindegy: ha én visszavonulok, nekem elég van. De ha ez a vagyon hat darabban külön volna, akkor egyesiteni kéne.

– Ugy van, ez világos.

Kunovics odahajolt az idősebb Molitorhoz és most már egészen bizalmasan rátette a kezét a karjára és elragadtatott, ravasz mosollyal mondta:

– És akkor mit kellene csinálni? Jönni kellene Kunovicshoz és kérni kéne rá, hogy vállalja el a vezetését.

– Nagyon helyes, – mondta az idősebb Molitor mosolyogva. – Minthogy pedig a vagyon együtt van, nekünk nincs más feladatunk, mint hogy szépen megkérjük rá Kunovics urat, sziveskedjék tovább is olyan kitünően tovább vezetni, mint eddig.

Ebben megállapodtak. Megállapodtak azután abban, hogy Kunovics ur egyelőre az idősebb Molitor Gézának számol be a tevékenységéről; biztatták Gézát, hogy foglalkozzék ő is az üzleti dolgokkal és megállapodtak benne, hogy Gyurit üzletembernek nevelik. Amikor minden kérdés le volt tárgyalva, Géza bement Noszlopy kapitányhoz, aki még mindig ágyban feküdt. Közölte vele, hogy az évjáradékát a háromszorosára emelték fel; a tőkét bármikor megkaphatja; de ettől eltekintve jelentékeny összegü pénzt utalványoznak neki már most ki, hogy magát anyagilag mindenesetre függetlenül érezze. Noszlopy kapitány könnyes szemmel hallgatta ezt a közlést; rögtön felkelt az ágyból és öltözködni kezdett, hogy mindenkinek külön-külön köszönetet mondjon. Mire Géza visszament a hallba, a három öreg ur már lelkesen politizált. A nézeteik részletekben eltértek egymástól, a nagy dolgokban azonban teljesen egyetértettek. A háboru eseményeiről mind a hárman nagy lelkesedéssel beszéltek, az uj győzelmektől el voltak ragadtatva és ragyogó bizalommal néztek a jövőbe. Géza előbb szótlanul hallgatta őket, de amikor egyenesen hozzá intéztek kérdéseket, megszólalt és eleinte lassan, azután egyre hevesebben elmondta a véleményét a háboruról. A három öreg ur nyugodtan hallgatta.

– Kedves doktor ur, – mondta azután élénk arcjátékkal Kunovics, – mondok én önnek valamit. Az emberek nagy többsége szamár. Ez alapvető igazság, amelylyel mindig először kell számolni. Ugy-e, hogy ez igaz? No hát, ha ez igaz, akkor: egyszer háboru kell nekik, máskor korcsma kell, ahol elisszák a keresetüket, valami baj mindig kell nekik. Okos ember nem tehet egyebet, mint hogy csendesen nézi őket és ami őt magát illeti, semmiképen és soha nem részegszik le.

– Nem tudom, – mondta Baranyay, – hallottad-e te már, háboru előtt, mikor parasztok teljes nyugalommal azt mondták: kell már egy kis háboru, nagyon sok az ember. Nem hiszed, hogy ebben a parasztbölcseségben van valami? Nézd meg: az egész ország gazdagszik. A parasztnak soha ilyen jól nem ment a dolga. A munkás soha ennyit nem keresett, kétségbeesetten, – hogy ez: álgyarapodás, hazug és beteg állapot. Gazdagszik egy ország, amelynek a legnagyobb kincse – az emberanyaga – egyre pusztul és amely a készleteit végig elfogyasztja?

– A földet nem fogyasztja el, – felelte Baranyay. És az a fontos. Titeket megtéveszt az, hogy a városi lakosság egy része rosszabb viszonyok közé került. Nyomorog, ha ugy tetszik. Nem az a fontos. A paraszt a fontos. És annak jól megy a dolga. És aki a birtokot örökölte, annak mindegy, hogy háboru vitte-e el az elődjét vagy himlőjárvány; ő örül a birtoknak. Háboru hozta-e a konjunkturát vagy rossz világtermés, neki mindegy, ő örül a konjunkturának. Nem akarom én se azt állitani, hogy a háboru igazi gyarapodást hozott. A háboru első sorban nagy fogyasztó, nem pedig termelő. De ha a háboru alatt olyan területeket is bevetettek, amelyek addig ugaron voltak, az ugy-e már gyarapodás is. És majd megmondom én neked, mi a háboru igazi nagy eredménye: megváltoztatta a termelés módszereit, megváltoztatta a fogyasztás rendjét, megváltoztatta a pénzkeringés tempóját, nagy beruházási hiteleket nyujtott a jövő terhére a jelennek és mindennek következtében megváltoztatta a nemzeti jövedelem megoszlását. És ezért, bár a háboru inkább fogyasztást jelent, mint termelést, általában mégis gazdagodást hozott.

– Uristen, – mondta Géza kétségbeesve, – hát ti csakugyan nem látjátok, hogy mit kell ezért a mai álgazdagságért holnap fizetnünk? Nem látjátok, hogy az egész társadalmunk feloszlóban van?

– Noooo doktor ur, – mondta Kunovics éneklő hangon, – most már ön is a nagytőkéhez tartozik, most megpróbálhatja ön a nagytőkét összehozni, hogy csinálja meg a békét.

Géza lehülten hallgatott. Kunovics elmondta a többieknek, mi volt a Géza terve a nagytőkével, és Géza csendes boszuságot és halk szégyenkezést érzett. Miért nem lát most neki rögtön a munkának? Előbb a magyar nagytőkét megszervezni, azután a németet, azután összeköttetésbe lépni az angol és a francia nagytőkével. Miért hült le? Miért érzi naivnak és gyerekesnek ezt a tervet? A három öreg ur megbeszélte a tervet és megvalósithatatlannak találta.

– Ennek a háborunak, mondta az idősebb Molitor, – ki kell tombolnia magát. Nem emberi szándék idézte elő, hanem magasabb erők. Emberi elhatározás nem is fejezheti be. És ami a ti szép programmjaitokat illeti, fiam, tartok tőle, hogy azok soha meg nem lesznek valósithatók. Amig emberiség lesz, addig mindig lesz szegénység a földön és mindig lesz háboru a földön.

Géza nem felelt. Mindabból, amit a három öreg urtól hallott, ez az utolsó mondat sebezte meg a legjobban. Ezzel a bölcseséggel szemben egészen türelmetlen volt; még a cinikus okosságot és a szándékos gonoszságot is inkább meg tudta bocsátani, mint ezt a jóindulatu és örök időkre szóló belenyugvást abba, hogy embermilliók becstelenül szenvedjenek. Az apja iránt érzett teljes szeretetére szüksége volt, hogy lelkében egy percre meg ne gyülölje az apját. Fájdalmasan viaskodott magával és igy próbálta a lázadó keserüségét megfékezni:

– Ezek az öreg urak talán azért olyan nyugodtak, mert az alatt a tiz-tizenöt év alatt, amit ők még élnek, nem fordul fel egészen a világ. Az ösztönük hallgat. Az én generációm pedig talán azért olyan nyugtalan, mert nemcsak ezt a háborut szenvedi át, hanem mindazt a szörnyüséget is, amely még ez után a háboru után következik a világra. Az ösztönünk nyugtalankodik. Jaj nekünk, hogy ti igy rendeztétek be a világunkat. Jaj nekünk, hogy a fiaitoknak kell lennünk.

Görcsös erőfeszitéssel akarta lerázni magáról ezeket a gondolatokat, amikor egyszerre valaki halkan sugta a fülébe:

– Neked van igazad.

Meglepetve fordult hátra. Noszlopy kapitány nézett tiszta, hálás kutyaszemmel a szemébe. Lám, gondolta az első percben Géza, ez szabad ember lett, ember lett és egyszerre embermódra tud érezni és gondolkozni. Azután elfanyarodott. Noszlopy kapitány mindig ugy gondolkozott, mint a gazdái. Most őt nézi a gazdájának.

Noszlopy kapitány mindenkinek köszönetet mondott a reá vonatkozó határozatokért, azután leült és szeliden részt vett a beszélgetésben. Géza ezentul hallgatott. Az egész délutánja nagyon rossz kedvben telt el. Estefelé találkozott Péterrel, aki sápadtan ténfergett ide-oda a házban.

– No Péter, még itt vagy?

– Itt százados ur. Ha szabad, még holnapig.

– Hogyne volna szabad. Mi bajod Péter?

Péter szomoruan lógázta nagy, sárga fejét és halkan mondta:

– Nagy gazember szegény Péter, százados ur.

Estefelé megjött Rappaport. Azután Ágnessel és Marianne-nal sétálni indult. Az idősebb Molitor hozzájuk csatlakozott. Géza azonban nem ment velük. Kibolyongott egyedül a Városligetbe és tétován és fáradtan járt-kelt. Egész este rossz kedve volt és fáradtan és halk fejfájással aludt el.