XIV.

Géza felhivatta Czáránt. Keményen összeszidta. Megfenyegette azzal, hogy kidobja, ha mégegyszer hozzá nyul a feleségéhez, sőt értésére adta azt is, hogy ő – Molitor Géza – sajátkezüleg meg fogja verni, ha a feleségét bántja. Czárán sötét, dacos, mozdulatlan arccal hallgatott. Gézának az az érzése támadt, hogy megint rossz hangon beszélt vele. Ez a Zoltán tanácsa volt; Zoltán beszélhetett volna vele talán ezen a hangon; az ő ajkán azonban ez a hang hazug, tehát hatástalan. Közelebb lépett Czáránhoz.

– Mondja Czárán, – szólt csendesen, – nem sajnálja maga azt a szegény asszonyt? Hiszen megesik az ember szive, ha ránéz.

Czáránnak bozontos bajusza alatt vonaglani kezdett a szája.

– No nézze Czárán, hiszen maga nem komisz ember. Hát nem szégyelli magát, hogy ezt a sápadt, gyenge asszonyt üti és halállal fenyegeti?

Czáránnak hunyorogva csillogott a szeme.

– Ne tessék tőlem ilyeneket kérdezni, – mondta nehéz lélegzettel. Senki másra az nem tartozik, csak én rám… hogy szégyellem-e én magamat.

– No jól van Czárán. Hiszen mondom én, hogy nem komisz ember maga. De hát akkor vessen véget ennek a szörnyü állapotnak. Vagy váljon el…

– Azt az asszony se akarja.

– Ő se akarja, mert szereti magát, maga se akarja, mert szereti őt. Hát akkor pedig felejtse el végre azt, ami történt. Bocsásson meg neki. Igazán rászolgált szegény.

– Nem mondom, hogy nem…

Elhallgatott. Sötét nyugalmu arca fel volt dulva. Géza ujra a lelkére beszélt, hogy felejtse el már végre azt, ami történt. Czárán eltorzult arccal csóválta meg a fejét.

– Nem lehet azt, százados ur.

– Hát akkor váljanak el.

– Azt se lehet, százados ur.

– De Czárán, hát ez oktalanság. És vétek önmaga ellen, ő ellene, a jó Isten ellen. Nem érzi, hogy milyen bünt követ el?

Czárán elkeseredetten csavarta meg széles nyakát és csikorgó foggal mondta:

– Mit tetszik engem itt ilyen dolgokkal kinozni. Hát nem kinlódom én eleget éjjel és nappal? Hogy szégyellem-e magam? Hiszen az arcomról perzselődik le a bőr. Hogy bocsássak meg neki? Hát hány százezerszer mondtam én már el magamnak, hogy most már bocsáss aztán meg neki, mostan felejts el aztán mindent. De hát hogy felejtsem el, ha egyszer nem tudom elfelejteni? Ha nem tudom, – hát nem tudom, hát nem tudom, ha milliószor millió évig égek is a pokoltüzön érte. Hát nem tudom.

Géza fájdalmas csüggedtséggel hallgatta és lassan a vállára tette a kezét. Ez a mozdulat a Czárán izgatott elérzékenyülését még forróbbra fokozta. Jajgató hangon mondta:

– És a vége mégis csak az lesz, hogy egyszer megölöm. Azután utána megölöm magamat is.

Megfordult és kiment. Géza kinos tehetetlenséggel nézett utána. Érezte, hogy igy van: az lesz a vége, hogy egyszer megöli az asszonyt, azután utána megöli magát. Most kinlódik; ujra meg ujra elhatározza, hogy megbocsát; sirva és szomjasan ölelkeznek néha össze az asszonynyal, de a csókjaikban ott van a halál ize; a csók után jön a csalás képe, az örökké gyötrő emlékezés felparázslik és tüzes seb módra ég a lélekben; egyszer a gyötrelem dühében megöli az asszonyt és utána megöli magát, mert hiszen ő szerette az asszonyt. Ez lesz a vége.

Géza kedvetlen volt és idegesen fáradt. A Molitor-házban egyébként a következő napok csendes elégedettségben teltek el. Ágnes különösen a Géza apjával barátkozott össze. Az idősebb Molitor Géza egyre jobban el volt ragadtatva Ágnestől és egyre nyomatékosabban mondta a fiának, mennyire tetszik neki Ágnes és mennyire kedve szerint való asszony lenne Ágnesből. Géza ugy tett, mintha nem értené meg ezeket a célzásokat. Alaktalan, tompa neheztelést érzett Ágnes iránt és a Molitor-ház minden lakója iránt. Elsősorban magával volt elégedetlen, de nem tudta megmondani magának miért, csak bosszus rosszindulattal faggatta magát ujra meg ujra válaszért. Amikor Bereczéket elutaztatta Trakostyánba, megrohanta az a vágy, hogy ő is elutazzék valahová. De azután olyan élénken képzelte el, hogy az egyedüllétnek milyen kinját érezné akárhol másutt, hogy egyszerre különös hálaérzés támadt benne a Molitor-ház iránt. Mégis csak itt van minden, ami igazán foglalkoztatja és forrón érdekli. De mi foglalkoztatja és mi érdekli voltaképen? Végiggondolta az elmult napok eseményeit és egyszerre rájött, hogy az a nyugtalanság érdekli és foglalkoztatja, amelyet akkor érez, ha ezeken a napokon végiggondol. Az események gyorsan jöttek egymásután és alig adtak neki időt rá, hogy gondolkozzék. Örült volt neki, hogy néhány ügy tisztázódik és elintéződik. Örült neki, hogy Ágnest nem kellett vádolnia és nem kellett gyanusitania. Örült, hogy a vagyon módot adott neki egy-két szive szerint való cselekedetre. De közben a lelke mélyén ott lappangott néhány kegyetlen és mérges csipésü kérdés, amelyeknek a fájdalmát egy ideig tul lehetett kiabálni, de amelyek most ujra marnak. Hogy lehetett megfeledkezni róluk? Hogy lehetett 1 percig is azt gondolni, hogy most minden el van intézve azzal, hogy Bereczet házi tolvajként leleplezték és hogy a rendőrség a Zoltán halála miatt való nyomozást beszüntette? Éjszakánként Berecz járt a folyosón. Jó. De az ő szobájába Berecz nem jött be egyetlen egy éjszaka sem. Pedig az ő szobájában valaki vagy valami járt, az bizonyos. Ki? Ember vagy állat vagy valami, ami nem ember és nem állat, de mégis akarat és erő? Megborzongott. Aztán bosszankodva rázta meg magát. Együgyüség. Nem szabad az ilyen babonás ijedelmeket rászabaditani magára. Akármi történt, annak megvan a természetes magyarázata, csak meg kell keresni. Csak okosan, logikusan és makacsul kell keresni és megtalálja az ember a Zoltán gyilkosát is.

Meghökkenve és elbámulva nézett bele a maga lelkébe. Miért mondta ezt magának ilyen természetesen: a Zoltán gyilkosát. Hát olyan természetesnek találja ő, hogy Zoltánt megölte valaki? Igen. Ezt ilyen természetesnek találja. Ezt az első perctől fogva bizonyosra vette és a bizonyossága meg nem ingott egyetlen pillanatra se. Örült, amikor kiderült, hogy Ágnest nem lehet vádolni és nem lehet gyanusitani, de hogy Zoltánt megölték, abban soha egy percre nem kételkedett. Megölték. De hát ki? Töprengve, elmélyedve, nyugtalanul járt-kelt egész nap és amikor tehette, különvált a többiektől, hogy átadja magát ennek a kinzó, izzó töprengésnek, amely mindennél jobban érdekelte a világon.

Egy este, amikor az apja, aki mindig korán feküdt le, már felment a szobájába, és a hallban csak Ágnes és Rappaport volt már ott, ő is felállt és azt mondta, hogy fáradt és álmos. Szeretne lefeküdni. Ágnes akkor hosszu, figyelmes tekintetet vetett rá és megkérte, hogy maradjon még. Szeretne vele és Rappaporttal Marianne-ról beszélni. Géza leült.

– Ez a kislány, – mondta Ágnes – egészen furcsa lélek. Én azt hittem, sohase lesz benne mély és őszinte ragaszkodás valaki iránt. És erre… Zoltán voltaképpen csak két napig foglalkozott volt vele. És a halála mégis ugy megrenditette, hogy most még annak a vagyonnak se tud örülni, amely állandóan hozzájuttatja mindahhoz, amit akkor menyei ajándékképpen fogadott. Állandóan levert. Sápadt. Egyszerre könnyes lesz a szeme. Álmában sir. Azt hiszem, ő az egyetlen ember a világon, aki még mindig Zoltánra gondol.

– Az egyetlen? – szólt Géza halkan.

Ágnes figyelmesen ránézett. Géza megint egy lelki ütést érzett. Ennek az aranybarna szemnek a sugárzó tekintete mindig taszitani tudta valahová, hajtani valamerre és ő mindig kénytelen volt kiszolgáltatni magát ennek az idegen akaratnak. Nyugtalanul ült a helyén, egy ideig feszült farkasszemet nézett Ágnessel, azután lesütötte a szemét, de sokáig magán érezte az Ágnes komoly, csodálatos, hallgatag ékesszólásu tekintetét. Nagy csend volt; azután Ágnes szándékos könnyedséggel megszólalt:

– Egyszóval itt is tenni kell valamit. Mit?

Rappaport különböző javaslatokat tett. Ágnes egyszerre odafordult hozzá:

– Mondja, Rapp – szólt derülten – miért nem foglalkozik maga most többé Marianne-nal? Egy ideig olyan szépen… egy ideig valósággal udvarolt neki.

Rappaport tartózkodó, finom szájjal felelte, hogy ő most is épen ugy foglalkozik Marianne-nal, mint azelőtt.

– Szó sincs róla, – mondta Ágnes. – Kiábrándult belőle? Látja, én azt hiszem, Marianne rögtön visszakapná a nyugalmát és a jókedvét, ha maga például… megkérné.

– Oh, hová gondol.

– Miért? Miért olyan elborzasztó ez a gondolat?

Rappaport kitérő válaszokat adott, Ágnes azonban egyenes feleletet sürgetett. Rappaport erre felemelte oldalra hajtott fejét, nyugodtan a szemébe nézett Ágnesnek és tartózkodva, óvatosan, de teljes nyiltsággal mondta:

– Ágnes, hiszen tudja, hogy én magába vagyok szerelmes.

Ágnes megzavarodott egy kissé. Géza bámulva nézte azt a nyiltságot és azt a nyugalmat, amellyel barátja ezt a vallomást – még hozzá egy harmadik ember jelenlétében – megtette. Csak Rappaport volt teljesen nyugodt. Ő ezt a legtermészetesebb dolognak találta a világon. Ágnes összeszedte magát.

– Kedves Rapp, – mondta mosolyogva – ez nagyon kedves magától. Hiszen én mindig tudtam, hogy tetszem magának. Maga is nekem. De ezt azért, ugy-e, ne vegyük nagyon tragikusan. Maga általában szerelmes a női nembe; szerelmes az egész intézménybe; engem, hogy ugy mondjam, csak szimbolikusan tisztel meg… és igen rövid idő mulva épen ugy tudna másba is szerelmes lenni; sőt – mindjárt be kell vallania, hogy jól ismerem a gondolkozását – nemcsak rövid idő mulva, hanem ezzel a szerelemmel egyidőben is tudna egy más szerelmet érezni. Talán érez is.

Barátságosan és jóindulattal mosolygott rá Rappaportra. Rappaport azonban komoly maradt.

– A gondolkozásomat jól ismeri, s a szerelemről nekem megvan a magam felfogása. De azért…

– Mit: azért?

– Azért…

– No?

– Ah, ne beszéljünk róla. De higyje el, hogy ez nagyon komoly dolog.

Ágnes meg volt zavarodva és meg volt hökkenve. Eddig is érezte, hogy Rappaport szerelmes belé, de sohase vette komolyan a dolgot. A kis Rapp… a rózsás, lányos arcával… és a dionizoszi világfelfogásával. Most rosszul esett neki a Rappaport komolysága és őszinte odaadással könyörgött, lássa be, hogy a szerelme nem komoly dolog.

– Nézze, Ágnes, – mondta Rappaport – én belátom, hogy semmi értelme sincs, hogy beszéljek róla. Különösen itt, épen Géza előtt. De azt nem tudom mondani, hogy ez nem komoly dolog. Nekem mostanában néhány rossz napom volt…

– Magának? Miért?

Meglepte, hogy Rappaportnak is lehetnek rossz napjai. Ő mindig rózsás, mindig tartózkodóan udvarias és finoman lelkes.

– Az mellékes, hogy miért. De látja, mostanában az a biztos érzésem volt, hogy ha… tegyük fel… hogy ha én például alkoholista volnék… megrögzött, akit tudja, milyen nehéz kigyógyitani… a maga kedvéért, de csak a maga kedvéért, le tudnék szokni az alkoholról.

Ágnes megütődve és elkomorodva nézte Rappaportot.

– Mi baja magának?

– Ah, semmi. Beszéljünk másról.

– Nem. Erről beszéljünk.

Rappaport sokáig védekezett. Ágnes azonban makacsul követelte, hogy legyen őszinte. Rappaport végre megadta magát. Ferde mosolylyal intett Géza felé, aki szótlan, feszült figyelemmel nézte a viaskodásukat.

– Géza ugyis azt mondta, hogy exhibicionista vagyok. Nézzen bele a szemembe.

Előrehajolt. Ágnes belenézett a szemébe és zavart mozdulatot tett. Nem lát semmit.

– Oh, – mondotta Rappaport. – A pupilla. Nézze meg, milyen szük.

– Csakugyan. Feltünően szük.

Rappaport hátradőlt.

– No, – mondta fanyar tanári hangon – melyik növényi anyag az… melyik alkaloid, amelytől a pupilla igy megszükül?

Ágnes összeráncolt homlokkal, megdöbbenten gondolkozott. Rappaport kinyujtotta a balkarját és kissé hátratolta a manzsettáját. A karján egy csomó piros pont volt egymás mellett: a Pravaz-fecskendő tűjének a nyoma.

– Oh, morfium, – kiáltott fel Ágnes ijedten.

Géza megdöbbenve állott fel és odament Rappaporthoz. Ágnes is felállott.

– Istenem, – mondta Rappaport, – nem kell engem mindjárt igy körülgyászolni. Üljenek le… nem, addig nem beszélek… elébb üljenek le.

Leültek.

– De hogy történt ez? Hogy szoktál erre rá? – kérdezte Géza fájdalmas részvéttel.

– Az még tavaly télen volt, öregem, odakint, amikor az a kéthetes alávaló bóra fujdogált. Nekem akkor a lábamban megint visszatért a régi idegfájdalmam. Megint a nervus ischiaticust gyanusitottam, de a fájdalom se melegre, se hidegre nem reagált, csak olyan őrületesen fájt, hogy négykézláb tudtam volna ugatva mászkálni tőle.

– Emlékszem rá.

– No és akkor szabadságra nem lehetett menni. És betegnek jelentkeznem lehetetlen volt… épen idegfájdalommal… minden szimulánsnak példát adni… a főtörzsorvos gunyjára és harsány kacajára… egyszer fogtam a Pravazt, teleszippantottam morfiummal és a fájdalomtól már félig őrülten, beledöftem a lábamba. És akkor jött: a legnagyobb gyönyör, amit ez a furcsán berendezett világ adhat, – egyszerre szétterjedt bennem egy áldott, gyöngyszinü zsibbadás, és a fájdalom a lábamban orditott még egyet, kettőt, azután szép csendesen elhallgatott. Felejthetetlen.

– No de azután? – kérdezte Géza.

– Kint aztán praktizáltam ezt, valahányszor a lábam elkezdett fájni. Majd itthon, gondoltam, kigyógyitom az idegfájdalmat és elhagyom a morfiumot. Itthon aztán az idegfájdalmam nem is igen jelentkezett már, de a morfium kellett. Bágyadt lettem, nyomorék lettem nélküle. Szürke lett az arcom… azt mondtam, fel kell frissitenem egy kis vizzel…

– Hogyne, – szólt Géza. – Hihetetlen volt a változás, és én ostoba, belenyugodtam abba, hogy a friss viz teszi azt a csodát.

– Igen. Néha az az érzésem, hogy végem van nélküle. Most is… ha…

Az arca elszükült és nyugtalan szemmel nézett körül. Ágnes felugrott, odament hozzá és rátette a kezét a vállára.

– Nem. Kedves Rappaport, nem. Az én kedvemért. Azt mondta, hogy az én kedvemért le tudna szokni róla.

Rappaport idegesen nedvesitette meg a nyelvével az ajkát és szomjasan nyelt néhányat.

– Igen, Ágnes, – mondta tikkadtan. – De csak akkor, ha… Tudja, az utóbbi napokban… rossz napjaim voltak. Megijedtem. A szivem vert egy kicsit össze-vissza. De az nincs is összefüggésben a morfiummal. Semmi köze hozzá. A morfium tulajdonképen nem is olyan veszedelmes. A pupillát összehuzza. Istenem, nekem elég egy ilyen szük pupilla is. Még ez is tulságosan nagy egy ilyen alávaló világ számára. Igen… nekem kedvem telt a világban azelőtt… talán ezután is… hát hiszen a morfiummal szépen elélhet az ember ötven esztendeig is. Nem igaz? Az egyik ember az alkoholt szereti, a másik a morfiumot. Lehettem volna én végre ópiumszivó is. Ha keletre kerültem volna, lettem volna is. Mindig nagyon érdekelt.

Ágnes fájdalmas figyelemmel hallgatta, azután szeretettel és anyáskodó szigorral kezdte magyarázni, hogy le kell szoknia a morfiumról és hogy igenis, le is fog szokni. Rappaport egy ideig hálás mosolygással hallgatta, azután az arca ujra elszürkült és a szeme nyugtalan lett. Felállott és azt mondta, hogy fáradt és hazamegy. Ágnes próbálta visszatartani, de nem lehetett. Elbucsuzott és elment.

– Még ki se ér a kapun, – mondta Ágnes – és már előveszi a Pravazt.

Szomoruan néztek egymásra, azután lassan és szótlanul felmentek a második emeletre. Mikor felértek és Géza lesütött szemmel jó éjszakát kivánt, Ágnes megfogta a kezét.

– Én ma voltaképen magával és magáról akartam beszélni, – szólt csendesen.

Géza megrázkódott az izgalomtól.

– Maga miért nincs én hozzám bizalommal? Maga miért nem mond el nekem mindent?

Géza nem tudott felelni.

– Én azt akarom, – mondta Ágnes lágyan – hogy nekem mindent elmondjon. El fog?

– Igen.

– Mindent?

– Mindent, – felelte Géza engedelmesen. Ágnes megszoritotta a kezét és elment. Géza bement a szobájába, lázas feszültség kinozta és lassanként fájni kezdett a feje.