XV.

Az idősebb Molitor elutazása napjának a reggelén egy utolsó beszélgetésre félrevonta Gézát.

– Még meg akarom tőled kérdezni, fiam, – mondta. – Zoltán halálával megüresedett a mandátuma is. Nem volna-e most ambiciód, hogy te képviseld Trakostyánt?

Géza elgondolkozott. Most alkalma lenne rá, hogy olyan helyre jusson, ahonnan messze elhallatszik a szava.

– Milyen programmal? – kérdezte töprengve.

– Holnapra van összehiva az értekezlet. Az a néhány uriember a kerületből, aki dönt, mind ott lesz. Velem kellene utaznod és ott aztán megállapodnánk benne, hogy melyik pártnak a programmjával lépnél fel.

– Ott állapodnánk meg benne? – kérdezte Géza rémülten.

– Igen. Miért csodálkozol ezen? A mi viszonyaink olyanok, hogy mindig alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Igy óvhatjuk meg csak azokat a nagy nemzeti érdekeket, amelyeket meg kell óvnunk. A programm és a párt külsőség. A lényeg épségben marad: a nemzeti szempont megóvása.

– Köszönöm, – mondta Géza halkan. – Igy nem kérek belőle.

– Gondoltam. Akkor alighanem én vállalom majd…

Tovább beszélgettek. Politikáról volt szó és a beszélgetés észrevétlenül hevesebb és hangosabb lett. Az idősebb Molitor végre széles kézmozdulatot tett.

– Fejezzük be, – mondta nyugodtan. – Egymást meggyőzni nem tudjuk, minek sebeznők meg egymást. Én minden meggyőződést tisztelek és nem jutna eszembe, hogy a tiedet bántani vagy megalázni akarjam. Csak… azt meg kell mondanom… hogy nekem… fáj azt látnom, hogy… te nem vagy magyar többé.

Géza meglepett és kinos fájdalommal nézett az apjára. Ez a panasz sziven sebezte, mert borzasztóan igazságtalannak érezte, mert tudta, hogy az apja komolyan veszi és mert épen ezzel szemben tehetetlen volt. Az apja figyelmesen nézte az arcát és hirtelen enyhiteni igyekezett azt, amit mondott.

– Legalább is nem ugy, mint ahogy mi voltunk és mint ahogy mi értjük a magyarságot. Lehet, hogy az a szokás ki is csúfolható, hogy a mi családunkban nemzedékek óta mindenki csak ősmagyar neveket hord; mi azonban igy akartunk magyarok lenni: a végső következményekig, a vérünk utolsó cseppjéig, ezen a világon és a másvilágon. Megengedem, hogy ezen csufolódni is lehet, de te viszont koncedáld azt, hogy te nem vagy igy magyar többé. Ugy-e nem?

– Nem, apám, – mondta Géza halkan – igy nem.

Az idősebb Molitor szeretettel átkarolta a fiát, ráveregetett a vállára, azután vele együtt visszaindult a többiekhez. Elbucsuzott tőlük azzal, hogy nemsokára visszajön Budapestre. A bucsuzás nagyon barátságos volt. Különös melegséggel vett bucsut Ágnestől az idősebb Molitor. Azután kimentek a pályaudvarra. Géza feszült szórakozottsággal beszélgetett az apjával. A lelke tele volt szomorusággal és nyugtalansággal. Tehetetlennek és megsebzettnek érezte magát. Nem lett volna szabad nyugodtan türnie, hogy igy kisiklik kezéből megint egy nagy lehetőség. És miért nem tudta az apját meggyőzni, a maga számára megnyerni, a maga gondolatvilága számára meghóditani? Milyen tehetetlennek kell neki lennie, ha szivében ezzel a tengeráradásu szeretettel a hazája és a népe iránt, a tulajdon apját arra a vádra inditja, hogy ő nem magyar. Az idősebb Molitor lefoglalta a helyét a vasuti kocsiban, azután leszállott még egy percre.

– Édes fiam, – mondta nyugodtan – nem tudlak itthagyni egy figyelmeztetés nélkül.

Géza felriadtan nézett rá.

– Vannak ügyeid, amelyekbe nem szivesen szólok bele, soha nem is szóltam bele; de most egészen röviden és minden részletes megokolás nélkül meg kell neked mondanom: ne játszd el, – ne szalaszd el ezt a lányt.

Géza kinos készülődéssel fogott bele valami feleletbe.

– Ne felelj. Ne is beszéljünk róla többet. Ugy teszel, ahogyan jónak látod. De én véteknek éreztem volna, ha e nélkül a figyelmeztetés nélkül utazom el. – Most még nincs későn. De – vigyázz, nehogy az orrod elől elvigye valaki.

Nagyon melegen megölelte Gézát, beült a helyére és a vonat azután elindult. Géza nekiindult a városnak és céltalanul bolyongott az átmelegedett utcákon. Összezuzottnak és megalázottnak érezte magát és mindenekfelett fáradtnak és reménytelennek. Hová induljon? Minek bolyong itt utcáról-utcára és hónapról-hónapra és évről-évre? Mire vágyódjék és minek fog még valaha örülni?

Déltájban izzadtan és kimerülten megérkezett a Molitor-palota elé. Egy percre megállott a ház előtt és figyelmesen végignézte. A tuldiszitett nehéz renaissance-épület sulyos párkányaival és ablakoromzataival nehezen és szótlanul állott a bő májusi napsütésben. Gézát fájdalmasan ingerelte a nehéz épület tolakodó és rut pompája, de az egész házat ugyanakkor megrokkantnak és szánalomraméltónak is látta. Az oromzatai csorbák, a párkányai letöredezettek, szánalmas vakolata megkopott és felrepedezett, az ablakok fája elvásik. Miért? Mert az öreg Molitor Árpádnak az volt a meggyőződése, hogy háboru alatt nem szabad hozzányulni? Nem azért. A ház is beteg. A benne lakó hazugság sorvasztja. Feloszlóban van. A téglát szenvedő lelke ki akarja feszegetni arról a helyről, ahová lekötötték. A ház nem akar tovább élni.

Csendes borzongással lépett be a hüvös kapualjba és fáradtan ment felfelé a lépcsőn. Amikor az első emeletre ért, megállott és nyugtalanul körülnézett. Nem tudott tovább menni. Egy inassal elkérette az öreg Molitornétól Zoltán szobájának a kulcsát, lassan odament a folyosó végére, kinyitotta az ajtót és akadozó lélegzettel belépett a szobába. Az ablakon ömlött be a déli nap. A butorokon és a padlón vékony porréteg volt. Az egész szoba rejtelmes, nyugodt derüvel nézett Gézára. Géza elfogódottan tett néhány lépést előre. Itt feküdt Zoltán a szőnyegen: az asztal és az iróasztal között. A feje közelében ott volt a padlón néhány vércsepp és a piros vércseppek körül egy sötét folt a barna perzsaszőnyegen. A vércseppek nyoma meglátszik még, ha nagyon keresi az ember. Meglátszik a másik, nagy sötét foltnak egészen halvány nyoma is. Mi volt ez a folt? A vizsgálat kideritette, hogy csak viz lehetett; esetleg valami alkoholtartalmu ital, amelynek az alkoholtartalma elpárolgott.

Az iróasztalon ott állnak még a hollandi likőrrel telt üvegek. Ezekből ivott volna Zoltán azon az emlékezetes éjszakán? Éjszakai vendégét várta volna velük? Amikor vendége nem jött, akkor nyult volna hozzájuk? A rendőri nyomozás feltételezte, hogy a sötét folt kiloccsant alkoholtól származik. Hogy Zoltán ivott, megszédült, a palackot még vissza tudta tenni a helyére, ő maga se tudta, milyen sulyos a sérülése, oda akart menni a tükör elé és közben már végig is esett a szőnyegen és egy perc alatt vége volt. Igy történt?

Körülnézett a szobában és a napfényes, világos szoba rejtelmes derüvel nézett rá vissza. Melyik az a szegletes butor, amelybe az elszédült Zoltán belevághatta a fejét? Az asztal? Az iróasztal? Az ágy? Mind a háromnak vannak szögletei, de egyik se tud a titokról beszélni. Makacs elszántsággal vizsgálta sorra a butorokat, mintha arra próbálná kényszeriteni őket, hogy beszéljenek, és a tekintete egyszerre megütődve állott meg az iróasztal felett. Mi az ott az iróasztalon, a likőrös palackok mellett, a papirvágókés, a szivarvágó, a levélnehezék és a cigarettás doboz társaságában? Egy gyujtószerszám. Csillogó kis ércskatulya. Automatikus gyujtó. Kié ez? Zoltánnak is volt ilyen automatikus gyujtója? Minek lett volna neki? Katonák vásároltak ilyen holmikat; ő vásárolt ezerkilencszáztizennégy nyarán ilyen gyujtószerszámot egy galiciai városban és negyedfél évig hurcolta magával lövészárokról-lövészárokra és azután itthon is, mert hozzászokott és megszerette. Most is itt lesz a zsebében.

Belenyult a zsebébe, azután végigkutatta minden zsebét. Nincs itt. Fent van a szobájában. Fent van vajjon? Mikor volt utoljára a kezében? Egy héttel ezelőtt, egy gyötrelmes és izgalmas ébredésekor ott volt a gyujtószerszám leesetten az éjjeliszekrény mellett. Azóta? Azóta nem tudja hol van. Odament az iróasztal mellé, föléje hajolt a kis ércskatulyának és sokáig nézte, mintha nem merne hozzányulni. Azután összeszoritott foggal, elszántan és óvatosan a kezébe vette. Hányszor érezte a sima ércet igy a kezében, amikor az idegességének odakint valami játékra volt szüksége. Benyult a zsebébe és ezzel játszott. Téglaalaku kis ércdoboz. A jobboldalán egy gomb. Ha megnyomja az ember, a teteje felpattan és a kovából szikra ugrik át a sárga gyujtózsinórra. Az alsó végén kis préselt betükkel ez áll: Patent. Austria. A készülék teteje felpattant a kezében, a szikra balról átugrott jobb felé, de a zsinór nem gyulladt meg. Persze, hogy nem gyullad meg. Fel kell csavarni. Hány ilyet használt már el? Ez a tizedik sárga zsinór, de ez, amelyet Triesztben olyan nehezen szerzett meg, ez is elfogyóban van már.

Megdermedve nézett rá a csillogó holmira. Miért gondolkozik ő erről a gyujtókészülékről ugy, mintha az övé volna? Az övé fent van valahol a szobájában. A gyujtókészüléket a kezébe szoritotta, sietve bezárta a szobát és felrohant a maga szobájába. Lázas haraggal kutatta át az egész szobát, az éjjeli szekrényét, az iróasztala fiókjait, a ruhás szekrényeit, de az ő gyujtószerszámját nem találta sehol. A másik ott feküdt az asztalon és hangosan csillogott a napfényben.

Géza szédülni kezdett. Mégegyszer átkutatta a szobát, azután kábultan végigfeküdt a diványon. Nem tudott volna talpon maradni. Elgyengült szeme előtt reszketve forgott minden; behunyta a szemét és lehunyt szempillái mögött a remegő képek ugy kergették egymást, mintha álmodnék. Egy ideig attól tartott, hogy elveszti az öntudatát, azután nehány nagy lélegzettel ura lett a gyengeségének. Halk fejfájása támadt, de megint tudott gondolkozni. Az most már bizonyosnak tekinthető, hogy ez a gyujtószerszám az övé. Ebben voltaképen egy másodpercig se lehetett kételkedni. Hogyan került a Zoltán szobájába? Egyetlen egy magyarázat lehetséges: az ő zsebéből esett ki akkor délelőtt, amikor lehitták a Zoltán halála hirével és ő végignézte a rendőrség munkájának a megindulását. Benyult volt a zsebébe, idegesen játszott vele; a tüzszerszám kiesett, ő nem vette észre; később megtalálták, azt hitték, hogy hozzátartozik a szivarvágóhoz és a cigaretta-dobozhoz és feltették az iróasztalra. Ez az egyetlen lehetőség.

De hiszen ez az egyetlen lehetőség a legnagyobb mértékben valószinütlen. Ő akkor délelőtt az egész idő alatt az ajtó mellett állott és egy pillanatra nem ment az iróasztal közelébe. Ha akkor esett ki zsebéből a tüzszerszám, – lehet-e azt feltételezni, hogy az ajtó mellől oda vitték volna az iróasztalra? Rendőrszemeknek ne tünt volna fel, hogy a tüzszerszám milyen valószinütlen helyen van? Az ajtó mellől odavitték volna az iróasztalra? Lehetetlen. De máskor viszont ő ki nem ejthette. Hónapok óta nem volt a Zoltán szobájában. Milyen lehetőség marad eszerint tehát? Semmilyen. Ha csak azt fel nem tételezi, hogy az a rejtelmes éjjeli látogató, aki az ő szobájában járt és ezt a tüzszerszámot az éjjeli szekrényről egyszer a földre dobta, akkor éjszaka… vagy azóta valamelyik éjjel… ujra itt járt… és…

Őrület. Nagy nehezen urrá lett a rémült borzongása felett, de azután borongó kábulat ereszkedett az agyára, mint egy nyárvégi zivatar sárgásbarna alkonyati félhomálya. A gondolatait nem tudta végiggondolni; képek villantak fel a szeme előtt és eltüntek és egymásba folytak; az öntudata rémüldözve és ájuldozva botorkált ide-oda. Egy óra hosszat feküdt igy a diványon; végre ebédelni hivták. Ekkor felállott. Az az érzése támadt, hogy le kell mennie az ebédhez; ezzel van valami célja; ezzel el fog érni valamit. Lement; az ebédet azonban hallgatva ette végig és nem tudta, miért jött le voltaképen. Az ebéd végén Ágnes igy szólt:

– Szüksége van még… annak a szobának a kulcsára?

– Igen, – felelte habozva Géza.

Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen az Ágnes szemébe néznie és ebéd után sietve felment a szobájába, hogy Ágnes beszélgetést ne kezdhessen vele. Ekkor erősebbnek érezte magát, tisztább fejünek és határozott akaratunak. Gondolkozni kell. Zoltánt megölte valaki, az bizonyos. Nem lehet olyan legyürhetetlen feladat: megállapitani, hogy ki ölte meg. A lehetőségek köre végre is elég szük; aránylag csekély számu kombináció lehetséges; ezek közül a kombinációk közül egy logikusan gondolkozó ember ki tudja majd választani az igazit. Nézzük csak. A május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel Noszlopy kapitány az őrködésnek uj rendjét léptette életbe. Az őrök egész éjjel ott tanyáztak a lépcsőházban. Ők ellenőrizték egymást; mindenki másnak pedig rajtuk keresztül kellett volna az első emeletre feljönnie. Minthogy pedig rajtuk keresztül senki se jött át, a gyilkosságot csak azok közül követhette el valaki, akik már fent voltak az első vagy a második emeleten. Meg volt lepetve, hogy ez milyen egyszerü. Most értette meg hirtelen azt is, milyen vágyódással és milyen határozott céllal ment le az ebédhez: ujra bele akart nézni minden arcba és minden szembe, melyiken fog valamely jelet meglátni, – a gyilkosság jegyét. Ha ezeket az arcokat végigkutatta volna, melyiken látta volna meg a Kain bélyeget?

Sorra kell venni őket; és abból kell kiindulni, hogy senki sem állhat kivüle a vizsgálódásnak vagy felette a gyanunak. Ebben a percben kell, hogy mindenki gyanus legyen. Tehát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakát Zoltánon kivül a második emeleten és az első emeleten a következők töltötték el: özvegy Molitor Györgyné, Molitor Ágnes, Molitor Marianne, Molitor György, azután Lindwurm Péter és Noszlopy István. Végül ő maga: Molitor Géza. Egyenként és külön-külön: mi szól ezek ellen? És mi szól mellettük? Melyikük lehetett a gyilkos?

Először: özvegy Molitor Györgyné. Csak semmi érzékenykedés és semmi a priori itélet. Ha vádolni akarnám, akkor a következőket mondhatnám: annyi jelét adta annak, hogy epedve vágyódik a nagy vagyon után, hogy bár törékeny, félénk és szelid öreg asszony, igenis számolni lehet azzal az eshetőséggel, hogy az arany szomjától elkábulva – talán a gyerekei érdekében – ilyen cselekedetre ragadtatta magát. A gyerekei érdekében! Lehetséges például, hogy értesült az Ágnes szándékáról. Lehetséges, hogy végre felismerte a Marianne-t fenyegető veszedelmet. Ez bőségesen elég ok lehetne. Az, hogy a rá eső vagyonrészről olyan könnyen lemondott, inkább ellene szól, mint mellette. Igy azzal mentegethetőzhetik önmaga előtt, hogy mindent a gyerekei érdekében tett.

Ez a vád. Mit mondhat a védelem? A védelem azt mondhatja, hogy ha Ágnes nem lehetett a gyilkos, akkor nem lehetett az öreg Molitorné se. Éjjeli fél tizenkettőtől körülbelül kettőig beszélgettek, azután az egymás kezét fogva aludtak el. Ha akár ő, akár Ágnes követte el a tettet, akkor fel kell tételezni, hogy a másik is tud a dologról. Hogy legalább is utólag összebeszéltek és pontosan megállapitották, mit fognak vallani. Valószinü ez? Lehetséges ez? Lehetetlen. Ágnesre nézve még valamennyire elképzelhető, de az öreg Molitornéra nézve elképzelhetetlen. Hogy ő a gyerekével összeesküdjék… remegés nélkül hazudjon… a feszület előtt hajlandó legyen megesküdni? Lehetetlen.

Menjünk tovább. Marianne. Zavaros, fiatal lélek; ingadozó és féktelen. Ha például valami módon megtudta azt, hogy Ágnes Zoltánhoz igérkezett, bizonyos, hogy ezen mértéktelenül felindult. A Zoltán halála után jelentkezett bánkódása lelkifurdalás is lehet. Mindez lehetséges. Ezzel szemben bizonyos, hogy tizenkettő és fél három között nyugodtan és fiatalos, mély álomban aludt az ágyán. Félhárom után? Amikor az öreg Molitorné és Ágnes elaludt? Akkor észrevétlenül kilopózhatott a szobából. De a gyilkosságnak egy és két óra között kellett történnie, és a tettes már egy órakor lent volt az első emeleti folyosón, mert hiszen a lámpát pontosan egy órakor eloltotta. Marianne tehát nem.

Gyuri? Az egész gondolatvilágát detektivtörténetek töltik el. A fiatalsága semmit se jelent; ellenkezőleg: ez a fiatalság valószinüvé teszi, hogy az egyszer megszületett szándéknak csak gyenge, morális gátlás állott utjában. Az elsápadt összeroppanása akkor, amikor a Zoltán holttestét meglátta, inkább ellene szól, mint mellette. Lehetett-e Gyuri? Nem lehetett. Az öreg Molitorné szobája mellett levő szobában alszik. Az egyik szobából ajtó nyilik a másikba. Az anyja fekteti le. Az anyja a folyosóra vezető ajtót belülről bezárja, azután átmegy a maga szobájába és lefekteti Mariannet. Ha még lemegy a hallba, akkor ennek a szobának az ajtaját kivülről zárja be. Mikor később feljön, még egyszer átmegy a másik szobába és megnézi, nem takaródzott-e ki Gyuri. Az átjáró ajtó egész éjjel csak be van hajtva. Az öreg Molitorné a fia minden mozdulatát hallja. Tizenegy óra és fél három között Gyuri nem mehetett ki a szobából.

Lindwurm Péter? Nagyon valószinütlen. Először is: semmiféle elképzelhető oka nem volt a gyilkosságra. Igaz, napok óta azt mondja magáról, hogy szegény Péter nagy gazember, de ez a házasságára vonatkozik. Szegény Péter el van foglalva a maga külön tragédiájával. Különben pedig: egész éjjel itt aludt a diványon, becsületes, mély parasztálomban, alig mozdult egyet-kettőt egész éjszaka. Hat óra tájban ment le innen. Ő nem volt. De igenis lehetett: Noszlopy kapitány. Lehetett-e? Noszlopy kapitány ellen szól a kártyaadósság; ellene szól, ha akarom, az a buzgóság is, amellyel az ismeretlen tettest rögtön megvádolta. Ha azonban ő volt a tettes, akkor olyan messzehordó elszántságot, ravaszságot és vakmerőséget kell benne lappangva feltételeznem, amilyennek eddig kevés jelét adta. És ha ő a tettes: hihető-e akkor, hogy ne akarta volna a gyanut a rendőrség előtt is egyenesen ráirányitani Ágnesre? Ha ő a tettes és ha ilyen elszántnak és vakmerőnek tételezem fel, lehetséges-e akkor, hogy még a szorongattatásának a legkinosabb perceiben is hallgatott Ágnesről? Néhány szót kellett volna szólania és már Ágnes a vádlott, – akár tudja magát azután igazolni, akár nem. Ha Noszlopy kapitány ezt a pár szót nem mondta ki, hanem inkább kinpadra vonatta magát, akkor nem ő a gyilkos. Ha nem ő, akkor hát ki? Ki van még hátra?

– Hátra van még Molitor Géza.

Géza hangosan mondotta ki ezeket a szavakat, egy nyugodt, logikus okoskodás természetes folytatásaként és amikor szobája közepén állva, hangosan kimondta, megrettenve nézett körül. Nem hallotta-e meg valaki, amit mondott? Körülötte mozdulatlanul hallgatott feldult szobája, és Géza megrettenve nézte széttaszigált butorait és össze-vissza dobált ruháit, amelyek mintha lesben álltak volna. Nagy erőfeszitéssel odament a tükör elé és belenézett:

– Én öltem meg Molitor Zoltánt? – kérdezte magától.

A tükörbeli Molitor Géza etorzult arccal és ájuldozó szemmel nézett rá vissza és Géza érezte, hogyan száll le az öntudatára megint egy fojtott, feszült, zivatar előtti derengés. Odatántorgott a diványához, lefeküdt és a halántékára szoritotta a két kezét, hogy a közelgő fejfájást távol tartsa magától. Sokáig feküdt igy, végre felugrott. Indult le a Zoltán szobájába.

Az első emeleten hozzácsatlakozott Gyuri és megkérdezte, hová megy. A Zoltán szobájába? Oda ő is vele megy, ha szabad. Legutóbb olyan gyengeség vett ebben a szobában erőt rajta, hogy most csak azért is be fog menni. Edzenie kell az embernek magát.

– Ugye-e, kérlek, ha az embernek vagyona van, azt a vagyont meg kell védeni. Meg kell védeni, mert mindenfelől ellenség fenyegeti. Én tudom: én is ellenség voltam. De most a védekezésre adom magamat. És meglátod, ép olyan pokoli védelmeket fogok kitalálni, hogy soha semmiféle betörőnek eszébe nem fog jutni, hogy engem megraboljon.

Géza nem figyelt rá. Beléptek a szobába. Gyuri előbb idegesen hunyorgatott, de hamarosan legyürte az idegességét, ráncokba szedte az orrát és detektivet játszott.

– Egygyel legyünk tisztában, – mondta pedánsan. – Mi a gonosztettek legfőbb motivuma? Auri sacra fames. A nagy detektiv vezető elve nem az, hogy keresd az asszonyt, hanem az, hogy keresd az aranyat. A kincset nem találjuk; itt tehát, uraim, bünténnyel állunk szemben.

Géza nem tudott tovább hallgatni. A gondolatai, amelyeket gyötrötten szőtt tovább azalatt, amig Gyuri fecsegett, hangot kivántak. Ugy tett, mintha a Gyuri tréfájába belemenne.

– A büntény feltevésének, Gyuri – mondta összeszoritott foggal, – egy szól ellene. A gyilkosságot valamely szegletes tárggyal követték el. Annak a szegletes tárgynak itt kellett volna lennie a szobában, vagy ha nem a szobában, akkor a házban. A házból nem vihették ki. A házat pedig a detektivek ugy átkutatták, hogy semmi előlük elrejtve nem maradhatott. És mindaz, amit ide összehordtak: hamutartó, váza, levélnehezék, mind olyan volt, hogy a koponya töréséhez nem lehetett hozzáilleszteni. Ha büntény történt, meg kellene lennie annak az eszköznek, amellyel a büntényt elkövették.

Gyuri rejtelmesen felsőbbséges arccal surrant ide-oda a szobában.

– Az eszközt, – mondta diadalmas szerénységgel – este tiz óra öt perckor meg fogjuk találni. A nagy detektiv azonban nem fogadhatja el azt az állitást, hogy az eszköznek meg kell lennie. Az eszköz fából is lehetett. A tettes elégethette.

– Központi fütés van, Gyuri. És az sem müködik már.

– Gázon. Bunsen lángon. Roxburg-féle kis olvasztó kemencében elolvasztotta. Eltüntethette. De nem tüntette el. Tiz óra öt perckor a nagyszalon asztalára fogom tenni. Addig egy kis mérés.

Stopper-órát vett ki a zsebéből és háromszor körülszaladta a szobát. Géza azonban nem látta már; és nem hallotta merész és győzelmes kombinációit. Megrázkódva sülyedt magába és az agya rémült lázzal őrölt egy gondolatot. A gyilkosság eszközét nem vitték ki a házból és ennek az eszköznek még sem kell itt lennie a házban. Eltünhetett. A gyilkos például elégette, ha fából volt. A fa elégetéséhez azonban nekikészülés és hosszas rendezkedés kell, amely feltünik és esetleg nyomokat hagy. De hátha az a szegletes tárgy nem volt fából? Milyen anyag az a fán kivül, amellyel egy abnormálisan vékony homlokcsontot halálosan össze lehet törni és amely azután nyomtalanul eltünik? Nyomtalanul – miért nyomtalanul? Hagyhat nyomot, de nem szabad olyan nyomot hagynia, amely gyanussá válik. Miféle anyag van ilyen? Mi az, amit a kezébe szorithat az ember és ölhet vele és mi aztán átváltozik levegővé… gázzá… vizzé?

Géza dermedten és megbüvölten nézett a barna perzsaszőnyegnek arra a helyére, ahol egészen halványon meglátszott még az egy héttel ezelőtt volt sötét foltnak a helye. A rémülettől elhalt az egész teste, de a gondolatai pontosan és villámgyorsan kapcsolódtak egymásba, mintha egy távoli de tiszta emlékezés irányitaná őket. Az az anyag, amellyel egy papirosvékonyságu halántékcsontot át lehet verni és amely azután magától is eltünik: az a jég. Egy szegletes jégdarab. Ha ezt a szegletes jégdarabot a gyilkos innen magával vitte, akkor a jégdarab egy negyedóra mulva elolvadt. Ha azonban – talán azért, mert vércseppek voltak rajta, vagy azért, mert kiesett a kezéből, – itt hagyta, akkor a jégdarab itt olvadt el. És reggelre már csak tenyérnagyságu, fekete foltot hagyott a szőnyegen, amelyről a nyomozás csak azt tudta megállapitani, hogy vagy viztől ered, vagy olyan alkoholtartalmu italtól ered, amelyből az alkohol elpárolgott. Ez egyszerü, világos és tökéletes.

Géza megfordult és kiment a szobából. Gyuri jókedvüen száguldozott körülötte. Azt mérte ki, mennyi időre volt szüksége a gyilkosnak, mig az udvarból az emeletre vivő utat megtehette. Géza lent hagyta az első emeleten, felment a szobájába és a szoba közepén megállott, mintha itt valami tennivaló várna rá. Mit kell itt mondania? Mit fog itt most feldult szobájába belekiáltani?

– Ki volt Molitor Zoltán gyilkosa? – kérdezte lassan és suttogva, mintha arra várna, hogy egy suttogó hang választ fog neki adni.

Rémülten huzódott el a saját szavai elől, de a gondolatai kérlelhetetlenül dolgoztak tovább. Az egyetlen ember, akinek a szobájában jég volt, aki minden este egy vedernyi jeget hozatott fel a szobájába – a jéggyár szegletes, nagy darabokra fagyasztott, tejüveghez hasonló jegét, – az én voltam. Ha tehát Molitor Zoltán koponyáját egy jégdarab ütése roncsolta szét, akkor a gyilkos nem lehetett más, csak én. Őrület. Őrület.

Rettegve rohant a szoba másik végébe és védekezve szoritotta a kezét a fejére. Csakugyan a téboly lebeg felette és az nyujtogatja acélkarmait az agyveleje után? Szédülve állt egy ideig, azután lefeküdt a diványra. Kábult fejfájása támadt. Fájdalmasan derengő öntudattal feküdt a diványon és megtört rémületben bámult fel a szoba tetejére. Az egyik kinos óra telt a másik után. Alkonyodni kezdett.

Az ajtón kopogtak. Géza nem felelt. Az ajtó óvatosan kinyilott és Péter jött be rajta. Amikor látta, hogy Géza fekszik, lábujjhegyen tett egy lépést előre.

– Mi az, Péter? – kérdezte Géza.

– Százados ur, nem érzi jól magát? – kérdezte Péter részvéttel.

– Semmi, fiam. Mit akarsz?

– Lejelentkezni jöttem, százados ur.

– Hát elmégy?

– Igenis. Bejött értem a feleségem…

Géza figyelmesebben ránézett. A Péter egészséges arca sárgás, szürkés volt. A szeme megtört és a szája szenvedő.

– No, te szegény Péter.

– Bizony, százados ur, szegény Péter nagyon szegény ember.

Olyan összetörött, elgázolt és elcsüggedt volt, hogy Géza nem akarta igy elereszteni.

– Te Péter, én adnék pénzt neked. Egy szép kis bérletet is. Mi volna, ha… hm… ha visszatérnél Rézihez?

Péter megcsóválta a fejét.

– Nem lehet azt, százados ur. Még egyszer gazember legyek? Igy is elég nagy gazember szegény Péter.

– Hát akkor, fiam, minden jót. Áldjon meg az Isten.

Kezet szoritott vele és Péter lassan kiment. Amint kint volt a folyosón és betette maga mögött az ajtót, akkor Géza hirtelen ujra felült és utána kiáltott:

– Péter!

– Parancs, százados ur.

Péter visszajött a szobába.

– Mondd csak, Péter, – szólt Géza habozva – emlékszel te még… arra a két éjszakára… amikor itt aludtál ezen a diványon?

– Hogyne emlékezném, százados ur.

– Mondd csak, Péter… nem vettél te akkor észre semmi különöset?

– Nem, százados ur, semmit. Semmi különöset.

– Semmit, ami neked feltünt volna – ami nem lett volna… rendes dolog?

– Semmit, százados ur.

– Hm.

Csend volt. Péter csendes érdeklődéssel várakozott.

– Mondd csak, Péter… senki se jött be ide a szobába?

– Ide? Senki. Csak a százados ur.

– Én? Igen… amikor lefeküdtem.

– Meg amikor éjjel ki tetszett menni.

Géza megrázkódott.

– Amikor éjjel kimentem, azt mondod?

– Igenis.

– Hm. Hát mikor is volt ez? Melyik napon?

– Az… az elsőn lehetett. De talán… ha jól meggondolom: a másodikon. – Ámbár: az is meglehet, hogy mind a kettőn.

– Ugy? Hm. Hány órakor is volt az, Péter?

– Lehetett az… ugy éjfél körül. Álmos voltam, nem igen néztem az órára.

Géza hallgatott.

– De, százados ur, azt gondolom, megnézte az órát. Én álmos voltam… csak ugy felém tetszett inteni, hogy aludjak tovább. Én bizony rögtön elaludtam.

– Ugy? Hm. Hát… miért nem jelentetted ezt… Péter?

Péter katonásan összeszedte magát.

– Jelentem alássan, azt tetszett mondani, hogy ha valami különöset tapasztalok, azt jelentsem. Ez nem volt különös… gondoltam, meg tetszik vizsgálni a folyosót is… százados ur felettem őrködik, a helyett, hogy én őrködném százados ur felett.

– No jól van, Péter. Isten áldjon meg.

Kezet fogott vele és Péter elment. Géza felszökött a diványról és ökölbe szoritott kézzel és lihegve nézett körül, mintha valami támadásra induló ellenséggel kellene szembeszállnia. Hol van az ellensége? Itt van… bent a lelkében… az agyveleje kanyarulataiban… a vére minden cseppjében. Hogy fog végezni ezzel az ellenségével? Lihegve járt-kelt a szobájában, azután sietve és ijedten kiment. Nem akart a közeledő sötétségben egyedül maradni. Lement az utcára és tépelődő reménytelenséggel, a céltalanságban elveszve, bolygott ide-oda. Az utcák megint tele voltak sétálókkal. Sok fiatal nő, sok fiatal katona. A tömeg hangja egy vágyódó, szerelmes búgás. Hogy merik ezzel a szemérmetlen zajjal betölteni a csendes estét? Miért nem töprengenek azon, szabad-e még élni és lehet-e még élni? Lehet-e még ebben az értelmét vesztett világban élnünk?

Órák hosszat bolyongott ide-oda és végre ugy érezte, le kell roskadnia valahová. Utcai padra nem akar leülni, bement a Palota-szállóba. A vacsorázó vendégek nagy része kint evett a terraszon; ő bement az étterembe és az étterem legmélyebb sarkában keresett magának egy homályos zugot. Vacsorát rendelt. Evett. A teste fáradtságát kipihente és nyugodt elszántsággal és tiszta határozottsággal gondolkozni kezdett. Az életének eddig is kevés célja és kevés értelme volt. Ha az öröm és a fájdalom mérlegét megvonja, nem az a kis fájdalomtöbblet az eredmény, amelyet minden ember visel és elvisel. Az életében hosszu idő óta csak fájdalom van. Amire vágyódik, azt nem tudja megvalósitani. Amibe belefog, abban kudarcot vall. Nagy vágyak, kis képesség; gyengeség és tehetetlenség. És a teljes irányát vesztettség: szegény hajós egy csillagtalan oceánon. Árva vándor, aki a hitét is elvesztette és aki vándorlásának se okát, se célját nem érti. Egy ember, akit Isten elhagyott. Eddig is csak gyávaságból cipelte ezt az értéktelen életet. Most minden összeomlik felette. A hétköznapi rabszolgamunkára rendelt olcsó értelem is megtagadta az engedelmességet. Olyan helyzetbe került, amelyben nincs ut jobbra és nincs ut balra. Meg kell állni nehány tehetetlen gondolat szük börtönében. A megállás pedig az őrület. Innen ki kell szabadulni. Ennek a börtönnek a falát szét kell repeszteni. Szét kell addig, amig világos elmével, tiszta elhatározással lehet cselekedni. Igy kell cselekedni. Igy fogok cselekedni. Ma éjjel meg fogok halni.

Ez az elhatározás megnyugtatta. Fátyoltalan szemmel nézett körül; a távozó jóindulatával nézegette a terraszon ülő embereket és most ingerelt bugásuk se háboritotta fel többé. Mi köze hozzá? Arra gondolt, hogy az apjának bucsulevelet fog irni és feltámadt benne az a vágy, hogy ezt az utolsó tennivalóját már most elvégezze. A sietve kifelé rohanó pincéreket nem akarta megállitani; várt rá, mig Kovács Janit meglátja. Mielőtt elmegy, erről még ugyis gondoskodni fog. A pincérek egy homályos folyosón jöttek ki az étterem felől. Végre jött Kovács Jani is, a két keze tele volt megrakott tányérokkal. Ha a terhét kint lerakta és visszafelé jön, akkor rá fog szólni. Kovács Jani jött kifelé a homályos folyosón. Egyszerre megállott. A két kezében libegtek a komplikáltan összerakott és megrakott tányérok. Amikor megállott, egyedül volt a folyosóban. A tányérkombinációt felfelé libbentette egy kicsit, azután a nélkül, hogy lehajolt volna, olyan arccal, mintha csodálkozó kétségbeeséssel kiáltani akart volna, szélesre nyitott szájjal lefujt a tányérokra. Egy libegve lenditő kézmozdulat, egy fejmozdulat, a rémült fuvás, – egyszer, kétszer, háromszor. Azután tovább száguld a tányérokkal, ki a folyosóból, át az éttermen, el a terraszra. Az egész olyan volt, mint valami babonás szertartás, valami furcsa varázslás. Géza ugy elbámult ezen a varázsláson, hogy egy időre a maga nagy elhatározását is elfelejtette. Amikor Kovács Jani ismét befelé haladt az étterembe, nem szólitotta meg. Várt rá, mig megrakodottan ismét jön kifelé. És ekkor egy ujság mögül ujra látta, hogy Kovács Jani megáll, meglóbálja a tányércsomót és három fejbólintással háromszor ráfuj. Megvárta, amig a pincérek munkája kevesbedett, azután magához hivatta Kovács Janit.

– Mondd csak, Jani fiam, mit csinálsz te az ételekkel itt, ebben a folyosóban?

Kovács Jani meghökkent, elsápadt és dacos szájjal hallgatott.

– Miért nem mondod meg, Jani? Én láttam.

– Hát ha tetszett látni, – mondotta Kovács Jani elkeseredetten, – miért tetszik kérdezni. Nem köpök bele az ételbe.

– Tudom, fiam. De szeretném tudni… mit gondolsz ilyenkor… mi vitt erre rá? Mondd meg nekem… tudod, hogy én barátod vagyok.

Kovács Jani lesütött szemmel forgatta ide-oda a fejét.

– Hát én megmondom, százados ur, egész őszintén. Amióta a feleségem megkapta a betegséget – tudom, hogy megkapta – és amióta azt várom, hogy a gyerekeim is megkapják, azóta mindig azt gondolom, ha ilyen jókedvüen faló embereket látok: hát ti miért nem döglötök meg tulajdonképen? Megmondom egész őszintén: nekem az volt eleinte a gondolatom, hogy hátha minden tál ételt, amelyet kiviszek, ugy tudnék megmérgezni, mint ahogy a feleségemet megmérgeztem. De… nem vitt rá a lélek. Ezt nem tettem. De amikor egyszer… egy héttel ezelőtt… vittem ki egy ilyen nagy szállitmányt, egyszerre rámjött… magam se tudom, hogyan… egyszerre csak meg kellett állnom… mintha valaki megállitott volna… le kellett hajtanom a fejemet, mintha valaki lehajtotta volna… és háromszor fujnom kellett, mintha valami fujta volna…

Géza visszaemlékezett az első találkozásukra itt a Palota-szállóban. „Az ördög volt“, – gondolta most magában fanyarul. – Az állit meg és az irányitja a mozgásodat.

– Azután tovább tudok menni. Ha tetszett látni, százados ur, hát azt is tetszett látni, hogy én még csak az étel közelébe se érek. De ugy kell tennem, mintha belefujnám a betegségemet… az ördögnek tartozom tán ezzel.

Fanyarul rámosolygott Gézára.

– És mit mondasz magadban ehhez a varázsláshoz? – kérdezte Géza.

Kovács Jani elpirult.

– Különféléket, százados ur, – mondta zavartan.

– Például?

– Mindenféle ostobaságot.

– Például? Mondd el, szóról-szóra.

– Például ezt: „akkor millió, millió, millió“

– És mit jelent ez?

– Semmit.

– Jani, őszintén. Mit jelent ez?

Jani zavartan nevetett.

– Magam se tudom. Azt hiszem, azt jelenti: ha az én feleségem beteg, akkor haljon meg közületek is fiatalon millió, millió, millió. Vagy: „mind, mind, mind.“

– Ugy? Hm.

Géza gondolkozott. Kovács Jani kissé szégyenkezve, de nekikeseredetten állt előtte.

– Te Jani. Én téged családostul felküldelek a Tátrába. Annyi pénzt kapsz tőlem, amennyi erre kell, – valamivel még többet, mint amit itt kerestél. Ott maradtok, amig ki nem gyógyultok. Azután, ha kigyógyultok, kapsz még annyit, amennyivel egészséges vidéken valami szerény üzletet nyithatsz. Innen kilépsz. Holnap elmégy Rappaport doktor urhoz.

– Ma kaptam a főorvos urtól épen értesitést, hogy azonnal keressem fel.

– No, annál jobb. Akkor már helyet is talált nektek. Készüljetek rá el, hogy lehetőleg már holnapután utaztok. Holnap megkapod a pénzt. Kell-e most valami, – már holnap délelőtt, talán előzetes kiadásokra?

– Köszönöm, százados ur, nem.

– Hiszen holnap délben ugyis kapsz pénzt. Tehát délelőtt elmégy a főorvos urhoz. És most adjál nekem levélpapirt és tintát, – irok egy levelet, amit holnap elviszel a főorvos urnak és egy másikat, amelyre a Molitor-irodában pénzt kapsz.

Kovács Jani szó nélkül elment, hozta a levélpapirost és a tintát és szótlanul letette. Géza megirta a két levelet. Rappaportnak azt irta, legyen gondja Kovács Janira és akármi történnék közben, forduljon a Molitor-irodához, amelynek ő utasitásokat adott, vagy az apjához, akinek szintén megirta, hogy a Kovács Jani sorsáról gondoskodni akar.

– No itt van, fiam, a két levél.

Kovács Jani sápadtan tartotta a kezében a két levelet.

– Százados ur, – mondotta nehezen nyelve – ez… igazán?… százados ur…

– Igen, fiam. Igazán. És most áldjon meg az Isten. El ne pityeredj itt.

Kovács Jani keservesen küzdött a sirásával.

– Százados ur…

– Jól van, fiam, én ugy értelek, mintha mindent szépen elmondtál volna. Tudod mit: eredj be valahová és sird ki szépen magadat. Ahogy egy ilyen három vitézségi érmes szakaszvezetőhöz illik. Eredj no, nekem meg egy sürgős levelet kell irnom.

Kovács Jani elment magát kisirni. Géza pedig nekifogott, hogy megirja az apjának szóló levelet. A levél rövid lett és a megirása könnyebben ment, mint gondolta. Kedves, jó apám, – irta – nekem elég volt. Hidd el, nem birom tovább. Nagyon sajnálom, hogy neked fájdalmat okozok. Ugy gondolj rám, mint ahogyan az elmult három évben, ha meghaltam volna, gondolnod kellett volna rám: hogy a háboruban pusztultam el. Lehet, hogy abban pusztultam el. Bizonyos. Nem birom tovább. Te bölcs vagy és jó vagy és szeretettel fogsz rám emlékezni. Én téged nagyon szeretlek és forró hálával és könnyes szemmel gondolok rád és mint gyerekkoromban, megcsókolom a kezedet.

Utóiratként a Kovács Jani dolgát ajánlotta, az apja jóindulatába, azután megcimezte a boritékot és a levelet gondosan és szeretettel elhelyezte a zubbonya zsebébe. Otthon ezt a levelet az asztalra teszi, az asztalon majd megtalálják és az apja kezéhez juttatják. Ez rendben van és ez jól van igy. Csendes elégedettséget és teljes megnyugvást érzett. Kitekintett a terraszra és ellenséges érzés nélkül, közömbös és felsőbbséges jóakarattal vette szemügyre az embereket. Örülnek és nevetnek, suttognak és vágyakoznak. Csendes figyelemmel hallgatta a tömeg sok hangból összeolvadó hangját és egyszerre megértette azt a zugást is, amelyet esti sétáin a zsufolt sétálóhelyeken hallani szokott és amely néha annyira irritálta. Régi könyvekben lehet olvasni, hogy amikor a viharos tengeren hánykódó hajó már a menekülés minden reményét elvesztette, akkor a pusztulást váró matrózok a pálinkás hordókhoz rohannak és betörnek a hajón levő nőkhöz. A hajó elsülyed; ők mámorosan akarnak elmerülni. Ezek a férfiak és ezek a nők, akiknek a vágytól búgó hangja ugy döng a hallgató fülébe, mint egy gigantikus méhraj búgása, ezek is az eljövendő hajótörést érzik minden idegszálukban. Az egymást marcangoló csókjaiktól akarnak megrészegedni. Szegény himek és szegény nőstények.

A vendéglő közönsége lassan ritkulni kezdett. Tizenkét órakor bezárták a vendéglőt. Géza csendes bágyadtsággal felállott és indult kifelé. Kovács Jani kisirt szemmel elébe lépett, de megint nem tudott megszólalni. Géza mosolyogva bólintott neki, hogy ért mindent, kitárt karral ráveregetett a vállára, félig magához ölelte, azután elment. Csendesen ballagott a meleg éjszakában hazafelé. Semmi nincs mögötte, ami elintézetlen volna, semmi sincs előtte, ami az ő fáradságára várna; le lehet feküdni és aludni lehet. Mély és puha pihenésben. A csendes pihenés lágy álomérzésében ballagott hazafelé és a Molitor-ház elé ért. Itt egyszerre nyugtalan lett. Nem értette ezt a nyugtalanságot; a kapun azonban nem tudott becsengetni, hanem tovább sétált a Városliget felé. Ide-oda bolyongott az éjszakai liget utain, végre fáradtan leült egy padra. Mi volna, ha itt végezne magával? Kivette a zsebéből a pisztolyát és szeretettel forgatta a kezében. Felemelni… a szivére illeszteni… ah, utálatos lenne, reggelig itt heverni, a padról lecsuszottan, véresen, porosan, – a zsebéből a levelet kivehetné valaki, hiszen bizonyos, hogy mindenét ellopnák. Gyanakodva nézett körül, de a közelében nem volt senki. Távoli padokon ültek csak összebujt párok. Azok hadd mulassanak, szegények; hadd hazudjanak maguknak egy kis részeg boldogságot, mielőtt jön a nagy összeroskadás; az ő világa már összeroskadt… megy és a romjai alá temetkezik. A pisztolyt eltette és lassan indult a Molitor-ház felé. Mikor odaért, ujra kinosan vonagló aggodalom rohanta meg. Nem tudott becsengetni. Átment a tulsó oldalra és megnézte a házat. Miért fél ettől a háztól, ettől az éjszakai homályban épen és tömören felmagasló, de beteg és pusztuló háztól? Nem tudott válaszolni magának. Ujra járkálni kezdett, mintha csak sétálna; de a sétája egyre ingerültebb és fárasztóbb sietés lett. Mi elől fut ő itt ilyen céltalanul? Milyen meglepetés várhat még rá? Molitor Zoltánt megölték; de ő most el fogja pusztitani az egyetlen embert, akit Molitor Zoltán megöletésével vádolni lehet. Mi kell még? Nincs ez tökéletesen, véglegesen, maradéktalanul elintézve? De igen. Oh igen. Feltéve, hogy Molitor Zoltánt megölték. De hátha véletlen szerencsétlenség pusztitotta el? Mi van akkor? Az ő egész feldult izgalma abból a feltevésből született, hogy Molitor Zoltánt megölték. Erre a feltevésre épitette rá a következtetéseit, egyik következtetést a másik után, mint a sulyos gránitkockákat és igy épitett a lelke számára rettentő gondolatokból egy olyan börtönt, amelyből nem lehet kiszabadulni. De hátha az egész feltevés nem igaz? Hátha csak a beteg idegeinek egy bomlási terméke? Az őrültek is ellenállhatatlan logikával tudnak okoskodni; csak épen a feltevés, amelyből kiindulnak, őrült feltevés, – egy bomlott agynak a foszforeszkálása. Hátha engem is egy beteg agyvelő megmérgezett gondolatvilágának a lidércfénye csalogat? Magában véve az, hogy kezdettől fogva mániákus biztossággal ismétlem magamnak, hogy Molitor Zoltánt megölték, magában véve ez is gyanus tünet. A józanság, a hibátlan okosság, az egészen ép és tiszta elme igy kezdett volna okoskodni: lehet, hogy megölték. Én igy kezdtem: bizonyos, hogy megölték. Miért bizonyos? Hol voltak a bizonyitékaim és hol fészkelt ez a bizonyosság? Itt bennem… összekuszált idegvezetékeimben és vonagló agysejtjeimben… épen azokban, amelyeket azzal kell vádolnom, hogy cserben hagynak és elárulnak. Most ki akarom magamat szolgáltatni egy olyan itéletnek, amelyet ez a megbizhatatlan és minden gyanakvásra méltó intellektus mondott ki olyan bizonyitékok alapján, amelyeket ugyanez a megbizhatatlan intellektus szolgáltatott neki. Egy betegesen érzékeny agyvelő kigondolt valamit és én engedtem, hogy ez a betegesen érzékeny agyvelő ugyanennek a kigondolásnak az alapján halálra itéljen engem. Ez az őrület. Ez a téboly. Ez a felbomlás. És mi volna, ha mégis… irtózatos erőfeszitéssel… urrá tudnék lenni ezen a megbomlott mechanizmuson?

Felindultan rohant előre a hallgató utcákon és verejtékezve küzdött magával. Nem azért kell-e sziven lőnie magát, mert ilyen gondolatok gyötrik? Mert hetek óta és hónapok óta vivódik igy magában és egyedül nem tud az egészség partjára felkapaszkodni, segitséget hivni pedig szégyelt? Itt fuldoklik magában… Lihegve nyitotta ki a száját, – ugy érezte, egy fuldokló segitségkiáltása szakad ki mindjárt a torkán, azután rátapasztotta a szájára a kezét, hogy ne kiáltson és üzötten sietett előre az elhagyott utcákon. Végre ugy érezte, nem birja tovább. Visszament a Molitor-ház elé, kimerülten és verejtékben fürödve megállott a kapu előtt és hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt. Az uj házmester gyorsan kaput nyitott és ő szótlan köszönéssel elhaladt előtte. Csendes, nehéz nyomással a szivén, fáradtan ment felfelé a lépcsőn. Néhány lépést tett, azután meglepetve megállott. A hallban még világosság van. Ki viraszt itt ilyenkor még? Egy másodpercig hallgatózott, de nem hallott semmit; erre megdobbant szivvel felsietett a lépcsőn és megállás nélkül rohant a második emeletig. Nem akar látni többé semmit. Nem akar hallani semmit. Nem akarja uj érthetetlenségek keserves titkaival megterhelni összeroskadó lelkét. Beért a szobájába, lámpát gyujtott, az ajtót bezárta maga mögött, azután leült. Meghajszoltnak, fáradtnak, piszkosnak érezte magát. A verejtéket letörölgette a homlokáról, azután felállott és lassu mozdulatokkal megmosta az arcát. Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtaján. Megrettenve fordult az ajtó felé. Ez lehetetlen. Tévedés. Felizgatott idegei megcsalják. Ijedten hallgatódzott egy ideig. Csend volt. Visszafordult a mosdója felé. Ekkor ujra kopogtatás hallatszott az ajtaján, erősebb és türelmetlenebb.

– Ki az? – kérdezte elsápadva.

– Én vagyok. Rappaport.

Egy lépést tett az ajtó felé, azután megállott. Nem tudta, örül-e neki, hogy kietlen magánosságában nincs többé egyedül, vagy bosszankodik rajta, hogy ezekben a nehéz órákban megzavarják. Vonakodva ment az ajtóhoz. Rappaport kint türelmetlenül járatta a kezében a kilincset. Géza kinyitotta az ajtót és megállt az ajtónyilásban.

– Mi az Rapp? – kérdezte halk bosszusággal.

– Eressz be, – mondta Rappaport felindultan.

Szokatlan energiával félretolta és belépett a szobába. Gyors pillantással körülnézett, azután Gézához fordult.

– Kedves Gézám, – mondta felindultan, – bocsáss meg… olyan régóta várunk…

Ki az a várunk, gondolta Géza ellenségesen. És miféle jogod van erre a vizsgálódásra itt?

– És olyan nehéz szivvel, – folytatta Rappaport. Most, hogy végre megjöttél… arra akarlak megkérni… ne feküdj még le… hanem beszélgess előbb velünk egy kicsit.

– Ki az a velünk? – kérdezte Géza.

– Ágnessel és velem.

– Nem, – felelte Géza fellobbanó bosszusággal és szégyenkezéssel. Mit őrködtök itt én felettem? Honnan tudtátok meg, hogy hazajöttem?

Rappaport habozott.

– A házmestert megbiztuk, – mondta azután zavarodottan, – hogy jelentse, ha…

– Hát köszönöm szépen, nem. Semmi kedvem beszélgetni. Negyed három van, le akarok feküdni. Eredj te is és feküdj le. Szervusz. – No öreg Rapp, ne haragudj, nézd, igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy csendes csevegésekre kedvem lenne. Fáradt vagyok. No Isten áldjon meg, öreg Rapp…

Rappaport zavarodottan állott előtte és könnyes szemmel nézett rá. Géza átkarolta és kifelé kisérte. Rappaport engedelmesen és tehetetlenül ment kifelé. Amikor azonban az ajtó közelébe értek, az ajtó felnyilt és bejött rajta Ágnes. Gézának megdobbant a szive. Eltorzult arccal nézett Ágnesre, bosszusággal, szégyenkezéssel, félelemmel és egy halk és bizonytalan felszabadultsággal. Most vele is végezni fog.

Ágnes odalépett hozzá, kezet nyujtott neki és a kezét nem eresztette el.

– Kedves Géza, – mondta nyugodtan, – én kértem meg Rappot, virrasszon velem és várja meg magát. És hogy jöjjön fel és kérje meg magát… Nekem van szükségem rá, hogy beszélgessünk. Tegye meg nekem, kérem, ha fáradt is. Egy negyedórát… legfeljebb egy felet… ha akarja, itt.

Géza szégyenkező elbágyadást érzett. Hiszen mindez nem igaz… nem igaz, hogy neki van szüksége erre a beszélgetésre… és nevetséges ezt a hazugságot együgyü udvariassággal elfogadni… amikor most vele leszámolhatna és épen ezekben a sulyos órákban, amikor csak önmagával szabad törődnie, nyugodt ridegséggel kitolhatná az életéből… De hiszen nem tudja, hiszen épen ez a nyomoruságának a legfőbb oka, ez a gyászos gyengeség, ez a gyáva hajlékonyság, ez az együgyüen tapintatos engedelmesség. Lesütötte a szemét és fájdalmasan rágta az ajkát. Ágnes megszoritotta a kezét.

– Megteszi, kedves Géza. Köszönöm. Akkor itt is leülhetünk.

Géza riadtan körülnézett.

– Nem… inkább menjünk le.

– Jó. Menjünk le.

Lementek a hallba. Leültek. Az asztalon ott állott a kávéfőző gép. Ágnes egy csésze kávét kinált Gézának, Géza elfogadta. Azután szótlanul ültek egy ideig. Felettük mozdulatlanul pihent a nagy ház nehéz csendje. Géza csendes elbágyadást érzett, amely majdnem jól esett neki. De nem akarta magát ennek az érzésnek átengedni és ezért kérdően és számotkérően felnézett Ágnesre. Ágnes eddig mozdulatlanul ült és feszült figyelemmel nézett Gézára. Most megmozdult.

– Igen, – mondta gyorsan és hangosan, mintha épen készen lenne egy elhatározással. Én ezért kérettem, Géza. Mindaz, ami ebben a házban történt, mondjuk március óta, az, ha akarom, befejezettnek tekinthető. Én azonban nem tudom befejezettnek tekinteni, ugy, mint a rendőrség. Az én számomra itt még elintézendő kérdések maradtak, amelyek bántanak és nyugtalanitanak. Teendők a jövőre nézve, de mindenekelőtt: tisztázandó részletek a multból. Ha akarja: titkok, amelyek nyugtalanitanak. Itt szükségem van a maga támogatására… de nemcsak egyszerüen a támogatására, hanem a jóindulatára, a bizalmára, a szeretetére. Számithatok-e rá?

Géza értetlenül és gyanakodva hallgatta. Mit akar? Hová akar kijutni? Mibe akarja őt belevonni? Miféle aggodalmai támadtak most egyszerre, amikor napokig és hetekig derülten és gondtalanul nevetve járt-kelt? De válaszolni kell neki.

– Igen, – mondta lesütött szemmel, nagyon lassan, – természetes, hogy én rendelkezésére állok…

Az Ágnes arca kissé elborult. A Géza lassu szavaiban vonakodó ellenségesség volt. Azért amit ő el akar érni, más eszközökkel kell harcolnia. Virágzóan szép arcán az elszántság kőkemény maszkja jelent meg.

– Köszönöm, – mondta nyugodtan. – Akkor megmondhatom, mi az, ami legelsősorban és égető forrósággal foglalkoztat.

Géza feltekintett. Ágnes belenézett a szemébe és lassan és nyugodtan mondta:

– Én bizonyos vagyok benne, hogy Zoltánt voltaképen én öltem meg.

Géza megdermedve bámult rá. Az Ágnes aranybarna szeme egyenletes tüzzel világitott bele az övébe és ő érezte, hogyan hajtja ismét valamerre ennek a csodálatos szemnek a nyugtalanitó, taszitó tekintete. Hová? Mit akar vele? Mit akar tőle? Miért mondja ezt? Mit érzett meg és mit talált ki abból, ami az ő lelkét gyötri? Azt akarja, hogy az ép elméje egészen elboruljon és a kétségbeesett őrület itt törjön ki rajta egy reszketve üvöltő rohamban. Rettentő erőfeszitéssel kiszabaditotta magát az Ágnes tekintetének a kinzó igézete alól és egy haragos fejrázással elforditotta a szemét.

– Nézzen rám, Géza, – mondta Ágnes. – Most, igy mondom magának: mindenre, ami nekem szent, esküszöm, hogy magamat tartom a Zoltán gyilkosának.

Géza tehetetlen rémülettel bámult rá. A pillantása egyszerre bizonytalanná lett; gyors képek változtak a tekintete előtt és ebben a bizonytalan derengésben egyszerre fájni kezdett a feje. Gyötrötten szoritotta a kezét a halántékára és halkan feljajdult.

– Istenem, – mondta nyögve, – uristen, mért mond nekem ilyet! Én ezt nem birom. Én vagy őrült vagyok már, vagy bele fogok ebbe őrülni. Hiszen Zoltánt én öltem meg.

Nagy csend lett. Rappaport sápadtan és mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes lassan felkelt és odament Gézához. Géza dideregve nézett fel rá. Most mit mondjon? Most mi jön? Most felbomló idegrendszerének ezt a rettenetes titkát elárulta. Most mit kell mondania? Ki leplezte le itt magát? Egy őrült-e, hogy őrült? Vagy egy gyilkos, hogy gyilkos? De miért vagyok én a gyilkos, miért nem te, aki szintén magadat vádolod, vagy magadat leleplezted? És van-e még tiszta ész és egy józan gondolat ezen a beteg világon? Ágnes rátette a vállára a kezét.

– Én nem birom tovább, – mondta Géza megrendülten. – Minden összeroskad. Elég volt.

Ágnes lehajolt hozzá.

– Mit akart ma este… milyen elhatározással küzködött… mivel jött haza? – kérdezte gyöngéden.

Géza a fejére szoritotta a kezét, hogy megfékezze rettentő fejfájását. Elvakuló szemmel nézett fel Ágnesre.

– Nem birom, – mondta panaszosan. – Végzek magammal. Kiszabadulni… ebből a… börtönből…

Ágnes kiegyenesedett, égő szemmel bólintott egyet, azután néhány lépést tett, elforditotta a fejét és mozdulatlanul megállott. Géza halkan sóhajtva szoritotta a két kezébe a fejét. Rappaport felindultan megszólalt:

– Géza, én hónapok óta hiába könyörgök neked… gyenge voltam és gyáva voltam és engedtem, hogy elutasits… de te tudod, hogy én jobban szeretlek, mint a testvéreimet… hidd el nekem, nem gyógyulhatsz meg segitség nélkül… pedig gyógyulásra van szükséged… engedd meg, hogy a segitségedre legyünk…

– Mivel? – Hogyan? – kérdezte Géza tompa és fájdalmas ellenségességgel.

– Győzd le ezt a bosszuságot, amely benned ilyenkor mindig feltámad. Hidd el, ez is babona, a tudatlanság és a tudománytalanság babonája. Hiszen te is tudod, hogy az ösztönéletünknek nem vagyunk urai… és a tudatunknak olyan titkai vannak, amelyeket vagy soha meg nem ismerünk vagy csak másnak a segitségével ismerhetünk meg. Én minden vagyok, csak nem konok materialista. De azok a lelki folyamatok, amelyek az agykéreg mechanizmusával összefüggnek, mégis csak megzavarodnak, ha ezt a mechanizmust valami megzavarta. Téged felkapott és földhöz vágott egy gránát… hosszu öntudatlanság jött utána… gyötrő fejfájásaid maradtak… funkcionális zavarok az agyműködésben és az idegműködésben, amelyektől meg kell és meg lehet szabadulni.

– Hogyan?

– Hipnotikus szuggesztióval. Kérlek, ne hördülj fel megint erre a szóra. Én elhoztam neked azokat a könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak… komoly tudósok, nagy orvosok komoly és nagyszerü könyvei. Ha érdekel, megmutatom neked, hányan foglalkoznak vele – Schrenck-Notzing, Wetterstrand, Forel, Freud, Ranschburg az egész nagy nancy-i iskola – és milyen egyszerü és milyen csodálatos gyógyitó eszköz. Ne gondolj kuruzslókra és ne gondolj sarlatánokra. Minden épelméjü ember hipnotizálható. Csak az őrültek nem. Csak a megbomlott, beteg agy feszit a szuggesztió elé olyan ellentállást, amelyet nem lehet legyőzni. Ha te beleegyezel abba, hogy hipnotikus szuggesztióval gyógyitsunk, az közvetett bizonyitéka lesz annak, hogy az elméd nem beteg, csak funkcionális zavarok befolyásolják. És épen ezért ne hidd azt, hogy a hipnózisban kegyelemre kiszolgáltatod magadat valakinek. A szuggesztió egyszerüen egy dinamikus változást akar előidézni az idegrendszeredben, de ezzel csak segitségére siet az idegrendszerednek, amely maga is törekszik erre, de hiába vergődik, mert önmagán nem tud segiteni. A hipnotikus szuggesztió segitségére siet. De te ellenőrzöd. A te akaratod kell hozzá, hogy az idegen akarat segitségedre tudjon menni; és az öntudatod ellenőrzi. Nem adod fel az akaratodat, csak engeded, hogy az idegen akarat társul szegődjön hozzá. Gondolj az álomra. Az álom gyakran fantasztikus képekkel játszik, holott az öntudatod ugyanakkor éberen őrködik, és bár átéled az álom eseményeit, mégis ezt mondod: hiszen ez csak álom, hiszen ezt csak álmodom. Igy van a hipnotikus szuggesztióval is. Ha akarnád, Géza, ha akarnád.

Mit? Nem… semmit se akarok… a fejem…

Ágnes ekkor ujra odalépett Gézához. Az arcán a kérlelhetlen elhatározás kőmaszkja volt. Rátette a Géza vállára a kezét és közel hajolt hozzá.

– Géza, – mondta halkan, – hallgasson rám. Én megigérem magának, hogy meggyógyul. Megigérem, hogy minden olyan kérdésre, amelylyel magát most gyötri, teljes és végleges választ kap. Megigérem, hogy ha egészséges lesz és mindenben tisztán lát, akkor az akarata teljes szabadságával – amennyire szabad emberi akaratról csak beszélni lehet – dönt majd a sorsa felett. Kezességül az életemet kötöm le, mert ha mindez nem igy történik, akkor én meghalok. Feleljen hát nekem, akar-e meggyógyulni? Akar-e tisztán látni? Akar-e szabad akarattal a maga sorsa és az én sorsom felett határozni?

– Akarok, – felelte Géza kimerülten.

– Akkor semmi egyebet nem kérek, csak bizalmat. Azt, hogy egyelőre nekem engedelmeskedjék. Nem tart sokáig… egy-két nap az egész. Fog nekem engedelmeskedni?

– Fogok.

Ágnes egy-két lépést tett hátrafelé. Üde arca merev volt az akarattól és kemény az elhatározástól.

– Nézzen rám, – mondta csengő hangon. Most el fog aludni. – A pillái megnehezednek. – Most még ide néz… a kezemre…

A balkezét magasra emelte és a hüvelykujját és a mutatóujját széttárta. Géza halálosan elfáradva, bágyadtan nézett a magasra emelt kéz két fehér ujjára.

– De a pillái egyre nehezebbek lesznek. – A tagjaiban az álom melegségét érzi. – A pillái… lassan… lecsukódnak…

Kezét a kifeszitett két ujjával lassan mozgatta lefelé, végül leeresztette. A Géza tekintete engedelmesen követte a kéz mozgását.

– Egészen lecsukódtak. Most alszik. Az alvása egyre mélyebb lesz. Jól esik aludnia. A szemét nem tudja többé kinyitni.

A Géza arca megvonaglott és a szeme héjja megrebbent.

– Nem tudja kinyitni, – mondta Ágnes határozottan. – Nem is kell, hogy tudja. Mélyen alszik, mert igy jut el az egészséghez és a megnyugváshoz.

A Géza arca merev volt és mozdulatlan. Ágnes várt néhány másodpercig, azután odalépett hozzá és az alsó karját felemelte. A felső karja tovább is a karosszék párkányán hevert.

– A karját most, – mondta, – nem tudja többé lehajtani.

A Géza alsó karja megrezzent. Le akarta hajtani a karját. Ágnes egy ujját elébe tette és nem engedte.

– Nem tudja lehajtani, – mondta nyugodtan. – Nem is tudhatja, mert mélyen alszik és mert én nem akarom. Mélyen alszik… és a karját… nem tudja többé… lehajtani.

Az ujját most óvatosan elvette. Géza nagy erőfeszitéseket tett, hogy a karját lehajtsa, de a karja mozdulatlanul és mereven állott a levegőben.

– Ne erőlködjék, – mondta Ágnes. – Ugyis hiába. Ugy-e, nem tudja?

– Nem, – felelte Géza.

– Jó. Most fektesse vissza a karját a karosszék párkányára.

Géza merev arccal aludt és felszabadult karját lefektette a karosszék párkányára.

– Azért fog nekem mindenben engedelmeskedni, – mondta Ágnes, – mert ez az engedelmesség hozza meg magának a gyógyulást és a megnyugvást és mert maga is óhajt nekem engedelmeskedni. Tulajdonképen öröm magának, hogy nekem engedelmeskedhetik. Igaz ez?

– Igaz, – mondta Géza.

– Most felelni fog a kérdéseimre, – mondta Ágnes. – Ma este elhatározta, hogy öngyilkosságot követ el. Igen?

– Igen.

– Azért mert nem tudta megérteni az elmult hetek eseményeit?

– Azért.

– Gondoljon vissza most ezekre az eseményekre…

A Géza arca egyszerre eltorzult. A vonásait mintha egy sulyos görcs rázta volna meg. A szája kinyilt, mintha kiáltani akarna. Az egész teste vonaglani kezdett. Ágnes megrettenve nézett rá, de egy pillanat alatt megértette, hogy hibát követett el. Korán nyult hozzá egy lélek legfájóbb pontjához. Ez a lélek még nincs eléggé hatalmában. Rákiáltott Gézára.

– De csak egyetlen másodpercig. Most ne gondoljon rájuk többé. Nem akarom, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. Nyugodjék meg. Pihenjen meg. Aludjék mélyen. Jól érzi magát. Semmire se gondol. Semmit se hall… csak ha én szólok magához.

A Géza arca kisimult. A vonásai megnyugodtak. Csendesen és mélyen aludt. Ágnes hátralépett egy kissé és leült. Az ölében összekulcsolta a kezét és győzelmes, fájdalmas boldogsággal nézett Gézára. Hagyta aludni. Egyszer odafordult Rappaporthoz. Rappaport ragyogó és meghatott elragadtatással intett neki és meg akart mozdulni. Ágnes az ajkára tette a kezét és hallgatást parancsolt. Rappaport mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes visszafordult Gézához és meghatottan és elgondolkozva nézte.

Egy hosszu, csendes negyedóra telt el. Azután még öt perc és ismét öt perc. Ágnes ekkor felállott.

– Figyeljen rám Géza, – mondta nyugodtan. – Figyel?

– Igen.

– Most mindenekelőtt el fogjuk tüntetni a fejfájásait.

Odament hozzá és erős fehér kezével néhányszor végigsimitotta a Géza homlokát.

– A fejfájásai teljesen el fognak mulni. Ha innen majd felmegy lefeküdni, gyorsan elalszik és egészségesen, nyugodtan alszik reggelig. Mihelyt én most felébresztem, jól fogja magát érezni, mert abból, amit itt álmában beszéltem magával, arra fog emlékezni, hogy megnyugvást és gyógyulást igértem. Holnap nyugodt napja lesz. Velem tölti az egész napot és azért érzi majd jól magát, mert teljes megnyugvást érez a jövőre nézve. Azt, ami eddig nyugtalanitotta, nem fogja egyelőre érteni, de pontosan és biztosan tudja, hogy nehány nap mulva teljes magyarázatot kap. Ezért nyugodtan és derülten tölti el a napot és örömmel fog arra gondolni, hogy estére megint elaltatom. Igy lesz?

– Igy.

– Ha most felébresztem, kellemes, egészséges, fáradtságot érez, semmi mást. Értette?

– Igen.

– És holnap is jól fogja magát érezni és örül majd az estének. És most ha felébresztem, akkor… öt perc mulva… amikor a barokk-óra mutatója ott a sarokban eléri a negyed négyet… akkor ezt fogja nekem mondani: „Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat.“ Megértette?

– Igen.

– Tehát pont negyed négykor ezt mondja nekem: „Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magam“ És ezzel mára befejeztük. Fel fogom ébreszteni.

Várt egy másodpercig.

– Számoljon magában hatig és a hatnál ébredjen fel.

A Géza ajka megmozdult. Rappaport izgatottan vele számolt. Amikor a hathoz eljutott, Géza felnyitotta a szemét. Megnézte Ágnest, azután megnézte Rappaportot és zavartan törülgette a szemét.

– Azt hiszem, – mondta zavart mosollyal – hogy aludtam egy kicsit. Ah, persze, hiszen Ágnes elaltatott. Furcsa, hogy sikerült. Sohse hittem, hogy ez velem, rajtam sikerülhet. Sokáig aludtam?

– Nem sokáig, – mondta Ágnes mosolyogva. – Valamivel tovább egy félóránál.

– Igen, – mondta Géza, – csakugyan. Mindjárt negyed négy. Ilyen hosszu virrasztásra már rég nem emlékszem.

Régebbi virrasztásaikról beszélgettek. A barokk-óra nagymutatója a hármas szám felé közeledett. Géza ránézett az órára, nyugtalan lett, felállott és járkálni kezdett. A mutató közvetlenül a hármas előtt volt. Géza hirtelen megfordult.

– Nekem voltaképen… nagyon szépen meg kell… ezt az egészet köszönnöm. Tudniillik… én…

Megállt egy másodpercre, azután folytatta:

– Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat… a fejfájásom teljesen elmult és azt hiszem, ez csakugyan nagyon hasznos dolog… és utána kitünően alhatik az ember.

Ágnes összeszoritotta a fogát, hogy a felindultságát és a meghatottságát elrejtse.

– Én is azt hiszem, – mondta – hogy ez hasznos lesz magának. És most már késő van… és legjobb lesz lefeküdni.

Felmentek a második emeletre. Itt Rappaportnak ki volt nyitva az egyik vendégszoba. Rappaport azonban behurcolkodott Gézához. Ágnes megvárta, amig elkészülnek, azután elbucsuzott tőlük. Géza lefeküdt. Pár percig beszélgetett még Rappaporttal, azután mélyen elaludt.