PÁRIS!

– Irma! – kiáltotta Pálfi. – Ide nézz. Nem Lyonba megyünk, hanem Párisba.

A fiatal asszony kiváncsian hajolt a levél fölé és Pálfi ujjongva magyarázta neki:

– Az igazgató ir. Ő maga irja. Majd meglátod, micsoda ember ez. Azt irja, hogy jó mérnökük van nekik elég; a gyárban nincs rám olyan nagy szükség, hanem neki annál nagyobb szüksége van rám. Titkár leszek és igazgatóhelyettes. Azt irja, hogy már régen közölni akarta ezt velem, csak az alkalomra várt. Most, hogy háztartást alapitok és ilyen váratlanul megházasodom és hogy a szép Magyarországból bizonyosan szép asszonyt viszek el, most nem halasztja tovább.

– És Párisban fogunk lakni? – kérdezte az asszony örömmel.

– Igen. Még pedig milyen palotában. Az igazgatóhelyettesnek ott kell laknia, hivatalos lakása van. És a fizetésem mégegyszer annyi lesz, mint eddig volt. És… micsoda szenzáció lesz ez a gyárban. Mindenki azt hitte, kivülről hoznak igazgatóhelyettest. Micsoda ember ez! Micsoda ember ez!

– Hogy hivják?

– Georges Croisset. Engem mindig nagyon szeretett.

– Fiatal?

– Nem. Ötvenöt éves. De majd meglátod, milyen fiatal és milyen elragadóan kedves. Egy francia marquis, aki gyárakat és bányákat igazgat és a tőzsdét dirigálja.

– Családos?

– Igen. Gyönyörü felesége van és egy kis fia. Meglátod, milyen kedvesek lesznek hozzád.

A fiatal asszony elgondolkozva nézett maga elé, azután sóhajtva és boldogan mondta:

– Páris! Páris!… Istenem, milyen boldog vagyok…

Pálfi boldog mosolygással olvasta végig még egyszer a levelet, azután nevetve mondta:

– Azt kérdezi, hogy elfogadom-e? Megyek és rögtön válaszolok neki.

– Mire a levél odaér, mi is ott leszünk.

– Nem. A levél két nappal előbb ér oda. Mi csak holnap indulunk és Münchenben félbeszakitjuk az utat egy napra.

Pálfi megirta a levelet és másnap elutaztak. Az asszony apja kikisérte őket az ákácos zsadányi állomáshoz és sokáig integetett a vicinális vonat után, a mely elvitte őket. Az asszony kihajolt a kocsi ablakán, azután könnyes szemmel nézegette a kövér buzaföldeket, amelyek között a kis vonat végigszuszogott. Egyedül voltak.

– Irma! – mondta Pálfi halkan és gyengéden.

– Nem sirok – szólt az asszony. – Nézd, nem sirok. De mégis… mégis csak az egész életemet itt töltöttem eddig Zsadányban. Tizenkilenc évet. És most… apa egyedül maradt otthon… és ki tudja?…

– Mit: ki tudja – felelte Pálfi jókedvüen. – Boldog leszel és boldogan fogunk élni és egy év mulva hazajösz hozzá és hazahozod már az első unokáját.

A fiatal asszony hátradőlt, behunyta a szemét, a pillái alatt még könnyek voltak, de az egész arcát egy nagy, meleg, szelid és álmodozó mosolygás derengte be. Behunyt szemmel nyult a férje keze után, megfogta és megszoritotta. Sokáig ült igy mosolyogva, a férje kezét a maga puha meleg kezében tartva, behunyt szemmel beleálmodozva a jövőbe; azután félig kinyitotta a szemét és halkan és lelkesen mondta:

– Ha lány lesz, Juditnak kereszteljük.

Pálfi mosolyogva bólintott és megcsókolta a kezét.

– Ha fiu lesz, – mondta az asszony – akkor Péternek. Apáról.

Pálfi nevetve biccentett a fejével. Az asszony mosolyogva, álmodozva nézegetett maga elé, sokáig hallgatott, azután ujra nagyon halkan megszólalt:

– Azt szeretném, ha az első lány lenne. Judit. Azután… azután megint lányt szeretnék. Nem, nem is igaz, azután fiut szeretnék. Péter. Azután… azután megint fiut. Géza. Mint te. Azután… megint egy kis lányt. A legkisebbet. Magda.

Ránézett a férjére.

– Én legalább négy gyereket szeretnék – mondta szégyenkezve. – Nem fogod te őket sokallani?

Pálfi visszafojtott lélekzettel hallgatta az asszonyt és most lecsuszott eléje, letérdelt eléje, átfogta a derekát és belehajtotta az ölébe a fejét.

– Te kedves! Te drága! Te áldott! – mondta meghatottan és mámorosan.

Ölelkezve, boldogan és hallgatva ültek és a vonat kövér, fekete termékeny földek között szaladt velük előre.

Harmadnap megérkeztek Párisba. Az asszony jókedvü volt, nevető, boldog nagy szemmel nézett meg mindent, Pálfi pedig izgatottan, lelkesen kalauzolta. Pár nap mulva látogatást tettek az igazgatóéknál és Croisset, az igazgató, másnap mosolyogva mondta Pálfinak a hivatalban:

– El vagyunk ragadtatva az ön feleségétől. Mindannyian. Milyen csodaszép teremtés. Most kétszeres az örömem, kedves barátom, hogy önt idehivtam. A feleségem is, én is nagyon szeretnénk, ha a társaságunkban jól éreznék magukat…

Pálfi boldogan beszélte el ezt otthon a feleségének, a fiatal asszony elpirult örömében és válasz gyanánt az igazgatóról és a feleségéről mondta el ujra azt a lelkes magasztalást, amelyet a látogatásuk után rögtön elmondott.

– Milyen kedvesek. Milyen elegánsak. Milyen szépek mind a ketten: a férfi is, az asszony is. Hihetetlen, hogy az asszony a negyven körül jár. Hihetetlen.

– Öregem, – magyarázta Pálfi – ennek az asszonynak csak egy gyereke volt. És soha életében nem volt más gondja, mint az, hogy szép legyen.

Az asszony hallgatott; azután elszomorodott egy kicsit.

– Géza, – mondta később elfogódottan – én nagyon szegényes vagyok ebben a környezetben. A mi legszebb ruháinkból is hiányzik valami… a mit alig tudunk pótolni… De ők azonkivül többet is költenek ruhára. Ha azt akarod, hogy gyakran velük legyünk, akkor… akkor egy kicsit többet kell kiadnunk az én ruháimra, mint amennyit megállapitottunk. Félek tőle, hogy egyébként… egy kicsit nevetséges találok lenni…

– De szivem, – mondta Pálfi – hiszen az természetes. Többet kell kiadnunk, de többet is adhatunk ki, mert hiszen a jövedelmem itt mégegyszer akkora, mint Lyonban lett volna. Természetes… csak ne takarékoskodj… én azt akarom, hogy szép legyél…

Az asszony akkor boldog tervezgetésbe fogott azokról az uj ruhákról, amelyeket csináltatni akar. A következő hetekben el voltak foglalva a lakásuk berendezésével és az azután következő hetekben élték a vagyonos párisiak párisi életét. Az igazgatóék nyilvánvalóan nagyon szerették őket; meghivták őket a páholyukba, elvitték őket a kocsijukon, kifogyhatatlanok voltak a fiatal asszony iránt való kedvességben Egy kicsit büszkék is voltak rá; ha elvitték valahová, vagy ha bemutatták egy társaságnak, ugy volt, mintha az asszony szépségének és kedvességének szóló elragadtatás nekik is szólna egy kicsit.

Tél közepén Pálfi rosszkedvüen jött haza egy este. Az asszonynak sokáig kellett faggatnia, mig végre elbeszélte, mi baja van.

– A direktor – mondta – négy nap óta feltünően hideg velem szemben. Tökéletesen megváltozott. Mintha kicserélték volna. A hivatalos dolgokot megbeszéli velem, de azt is olyan hangon!… És azonkivül egy szót sem. És ma azt kérdezte tőlem, nem cserélném-e el a mostani állásomat az északi gyárunk igazgatásával. Én előbb szólni sem tudtam a meglepetéstől. Ez nyilvánvalóan diszgráczia. A fizetés nem kevesebb, de a gyár egy nyomoruságos kisvárosban van. Előbb szólni sem tudtam, azután azt mondtam, hogy nem. »Gondolkozzék a dolgon, kérem«, mondta és otthagyott. Ez nyilvánvaló diszgráczia. Olyan számüzetésféle. De hát miért? Mi lehet ennek az oka? Elgondolni sem tudom, mi lehet az oka?

Az asszony meghökkenve próbált találgatni, de Pálfi félbeszakitotta.

– Hagyd kérlek – mondta. – Holnap nyiltan megkérdezem tőle. Hiszen ez nevetséges. Ez képtelenség. Nem cári udvar ez, hogy itt az embereket magyarázat nélkül számüzetésbe lehessen küldeni. És velem nem lehet igy bánni.

Pálfi másnap bement Croissethez.

– Igazgató ur, – mondta neki – én gondolkoztam az ön szives ajánlatán. Mielőtt azonban válaszolnék rá, engedje meg, hogy tisztelettel megkérdezzek öntől valamit.

– Tessék – mondta hanyagul és hidegen az igazgató.

– Engedje meg, hogy megkérdezzem öntől: mi oka volt rá, hogy a velem szemben való viselkedését, a hozzám való kedvességét és jóságát megváltoztassa?

– Kérem, én nem tartozom…

– Bocsánat, félbe kell azt a mondatot szakitanom. Az én kérdésem nem számonkérés, hivatalos jogom természetesen nincs rá, jogot éppen csak az ön azelőtt való kedvessége ad rá; fontos okom pedig a kérdésre az, hogy az ön válaszától teszem függővé, elfogadom-e az ajánlatát, visszautasitom-e, vagy pedig általában kilépek a társaság szolgálatából.

– Ah, – mondta Croisset, – erről szó sem lehet. Biztositom önt róla, hogy az ön hivatali munkássága és mesterségbeli kitünősége felől én változatlanul a legjobb, a legnagyobb véleménynyel vagyok.

– Ellenben?

– Mit ellenben?

– Ellenben: hivatalon kivül való szereplésemről? Nem mesterségbeli tulajdonságaimról? Hiszen éppen erről van szó. Ez az, amit tudnom kell. Azt hiszem, nem elbizakodottság, ha azt mondom, hogy két hónappal ezelőtt még ezek felől is jó véleménynyel volt…

– A legjobb véleménynyel.

– Akkor őszintén szólva, teljesen érthetetlen nekem ez a változás.

– Hagyjuk ezt kérem. Minek a kinos magyarázkodás?…

– Nekem éppen arra van szükségem. Minthogy én mentnek tudom magamat minden olyan hibától… legalább is minden olyan hibától, amely a multamat meghazudtolná…

– Kérem. Hagyjuk.

Pálfi kért, kapacitált, könyörgött, azután bucsu nélkül akart távozni; Croisset ekkor felállott.

– Várjon – mondta.

– Igen. Tessék.

– Hát… én önt nagyrabecsülöm tovább is, változatlanul. De nem kivánom az ön társaságát.

– Rendben van. Miért?

Az igazgató idegesen járkált fel és le a szobában, azután odafordult Pálfihoz.

– A nagyságos asszony, az ön felesége… ugyebár jó reménységekkel jár?… Önöknél… nem is olyan hosszu idő mulva boldog családi eseményre van kilátás?

– Igen – felelte Pálfi bámulva.

Az igazgató megállott előtte, a finom arca kipirult, a szép barna szeme megvillámlott és haragosan, megvetően, szinte fogcsikorgatva mondta:

– És ön… ön nem szégyeli magát?

– Tessék? – kérdezte Pálfi elképedve.

– Ön nem szégyeli magát… Egy ilyen csodaszép teremtés! Egy ilyen fiatal gyerekasszony… Hány éves az ön felesége?

– Tizenkilenc éves.

– Tizenkilenc éves! És most el kell pusztulnia a szépségének, tönkre kell mennie, formátlanná kell volna, nehézkessé, csunyává, soha többé olyan ruganyossá, acélossá és széppé nem, mint azelőtt… A fiatalságát meg kell terhelni a legborzasztóbb teherrel, a mit asszonynak az élet adhat. Ennek az egész sugárzó szépségnek el kell tünnie, mert ön… tudom is én, ön sürgősen akar egy porontyot… Nem érez ön szégyenkezést, ha ránéz erre az egyre jobban elcsufuló csodálatos teremtésre? Nem szégyeli magát? Nem várhatott egy kicsit? Édes Istenem… pár évet csak, ötöt-hatot, hadd élvezte volna ez a fiatal asszony addig a fiatalságát, a szépségét, a szerelmet, amelyet éppen most megismert. Azután, Isten neki, legyen meg, ha már meg kell lennie… De adni szegénynek egy pár évet! Most lett asszony. Most kezdett igazán élni. És ön rut, barbár, önző és aljas módon tönkreteszi, elcsufitja, beszennyezi, megfosztja még a lehetőségétől is annak, hogy az életét élvezze, megfosztja a jövőre is tőle, mert hiszen rut lesz, megcsuful az arca is, a termete is bizonyosan, egy év alatt ötöt, tizet fog öregedni… Utálat! Utálat!

Felindultan, hangosan beszélt és a megvetéstől és az undortól eltorzult az arca. Pálfi elképedve hallgatta.

– De uram – mondta elámulva és dadogva – én nem is tudom hirtelenében, mit feleljek önnek? Talán azt kell legelőször megmondanom, – ha már erről a dologról beszélünk – hogy neki is az volt a legnagyobb vágya… szóval, hogy ő abból a felséges női tipusból való, amely született anya…

– Kérem, ne mondja ezt, – felelte ingerülten az igazgató – ez semmiképen sem menti önt. Ellenkezőleg. Annál inkább kellett volna önnek okosnak lennie, felvilágositani öt, megmenteni őt egy tévedéstől, egy babonának a szörnyü és utálatos következményeitől.

Pálfinak egy ránc jelent meg a homlokán és az arca lassan kipirult. Az igazgató észrevette.

– Ah, – mondta – hiszen igen, én nekem semmi jogom nincs ebbe beleszólni. Természetes. Én mindezt nem is mondtam volna el, ha ön rá nem kényszerit. Amire nekem jogom van, azaz hogy…

– Hogy?

– Hogy az ön társaságát ne találjam többé olyan kellemesnek magamra nézve, mint azelőtt. Értsen meg: én változatlanul nagyrabecsülöm önt. De, bocsásson meg, nem tudok önre boszuság és ingerültség… dégoût nélkül ránézni. Hiába akarom, nem tudok. Nem tehetek róla. Mintha valaki összetörte volna a milói Vénuszt… Ah, ön többet tett, ön rosszabbat tett, ön nem egy holt, hanem egy élő remeket tett tönkre.

Pálfinak szikrázni kezdett a szeme. Az igazgató észrevette.

– Ne folytassuk ezt a beszélgetést – mondta. – Tudtam, hogy kinos lesz. Nyilvánvaló, hogy mi nem értjük meg egymást.

– Nem, – felelte Pálfi elfojtott dühvel – mi nem érthetjük meg egymást. Egy világ választ el bennünket egymástól.

– Ugy van. És én azt hiszem, ön a legokosabban teszi, ha elfogadja az ajánlatomat. Menjenek Issy-les-Mines-be, az csendes kis város… ott… szóval, ott csendes családi életet élhetnek.

– Helyes, – felete Pálfi. – Elfogadom. Rendben van.

– Rendben van. Isten önnel.

– Isten önnel.

Pálfi hazament a feleségéhez és elmondta neki a beszélgetést és elmondta az eredményét. Dühösen kacagott.

– Ezek itt téged, – mondta – a maguk számára akarnának szépnek megtartani. Midenki számára. Az egész világ számára. Ezek nem tudják megérteni, hogy az ő finom romlottságuk mennyivel alatta van a te szent hősiességednek, annak a gyönyörü termékenységnek, amely mindennél nagyobb és mindennél szentebb dolognak tartja a gyereket. Ezért mennek tönkre.

A fiatal asszony vele nevetett.

– Oh nem, – mondta – én nem vagyok párisi asszony. Ugy könnyü szépnek megmaradni, ha az embernek egy gyereke van, mint az ő feleségének… Én nem bánom, ha nem is maradok szép. Csak te szeress. Mással nem törődöm.

Gondolkozva és lassan elboruló arccal nézett maga elé. Aztán könnybelábadó szemmel felnézett a férjére.

– De fogsz-e szeretni, ha nem leszek szép? – kérdezte halkan és remegő hangon.

– Oh kedves, – felete Pálfi megindultan – hogy kérdezhetsz ilyent? Nekem most már te vagy az egyetlen, akár szép vagy, akár nem: a gyerekem anyja, a gyerekeim anyja.

Az asszony lehajtotta a fejét, gondolkozott, azután csendesen sirni kezdett.

– De én nem akarom, – mondta sirva – hogy hozzám kötelességből légy hű. Én azt akarom, hogy szeress… Én szeretnék… szép maradni…

Pálfi megölelte, megvigasztalta, az asszony lassankint megnyugodott és Issy-les-Mines-ről kérdezősködött. Pálfi elmondta neki, hogy Issy-les-Mines kis bányaváros északon, csendes, elhagyatott, de az igazgatói lakás szép; nagy, pompás kertje van, az igazgató ott a legnagyobb ur…

Egy hét alatt elkészültek a költözködés előkészitésével. Az asszony csendes volt, gondolkozó, néha egy kicsit szomoru is. Az utolsó napon elmentek az igazgatóékhoz bucsuzni. A bucsuzás korrekt volt, szives, de egy cseppet sem meleg. Croissetné, a szép negyvenéves asszony, csodálkozva és kissé idegenkedve nézett a tizenkilenc éves asszonyra, akinek a járása kezdett megnehezedni…

Másnap reggel vonatra ültek. Rut, hideg és piszkos téli reggel volt.

– Délután hat órakor – mondta Pálfi – Issy-les-Mines-ben vagyunk.

A vonat piszkos külvárosi házak között robogott el. A fiatal asszony kinézett az ablakon és visszanézett Páris, az igazi Páris felé.

– Páris! – mondta halkan és remegő ajakkal. – Páris!… Páris!…

Pálfi megfogta a kezét.

– Nagyon sajnálod? – kérdezte halkan és gyöngéden. – Nem tudunk majd kárpótlást adni neked… én és az, a ki jön?…

– Igen, – mondta az asszony – igen, ti tudtok. – Nagy lélekzetet vett és rögtön utána zokogás buggyant ki az ajkán.

– Bocsáss meg – mondta zokogva. – Nekem csak ti kelletek. De olyan szép volt… olyan szép volt ez a pár hónap…

Nem tudta elfojtani a sirását. A vonat vágtatott észak felé, már a külvárosi házakat is elhagyta és ő keservesen sirt. Pálfi hallgatva és elsötétült tekintettel nézte és megértette, hogy az asszony a szépségét siratja, azt a hódolást siratja, amely a szépségének kijárt, a bámultatást siratja, megértette, hogy Páris bennehagyta a mérgét a szivében, hogy sehol sem lesz ezentul igazán otthon és hogy gyönyörü termékenysége nem csupán ujjongva fogadott áldás többé a számára, hanem sulyos teher, nehéz áldozat, nagy csapás, amelyet az asszonyi sors kérlelhetlensége rárótt.