A görög katona.

Klonárion, hívlak! Klonárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát régen besöpörte az ezredévek homokja.

De hívásomra, Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujánál. Tömött hajad fekete, mint a ciprusok árnyéka, és mély szemed olyan tündöklő, mint maga a nap a görög szigetek felett. – Azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujában így szólt hozzánk a vezető:

– Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamú mély rétege alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Plinius beszéli, hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ő azonban nekidőlt a kapunak és ott maradt azon a helyen, ahová a parancsszó állította. Ott maradt és meghalt.

… A németek és az angolok komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott, vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal hímzett, redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről és csodálatos ajakad körül titkos, könnyű mosoly bujkált, amint ránéztél a németekre és az angolokra.

Csodáltalak, Klonárion, szemedbe néztem és világos volt előttem, hogy a vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyüek és bambák. Nem úgy halt meg az a katona, úgy-e Klonárion? – Mi tudjuk, hogyan.

*

A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap pirosra festette a tengert és a kikötő zaja lassanként egészen elhallgatott. A tengerparton egy szálas katona bámult bele a langyos nap piros sugárözönébe és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid kardja, tarajos sisakja azt mutatták, hogy az afrikai légióból való. De szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy görögre vallott. Egy ideig vágyódva bámult még a tengerre, azután megfordult és a város felé tartott.

Messze tőle, a kőút másik végén egy női alak tünt fel. A katona lassan haladt előre és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet vajjon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe és lassanként sötét lett.

A közeledő nő fehér alakja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor egy ijedt sikoltást hallott és a nő eltünt szemei elől. Az első sikoltást egy második követte és a katona rohanva szaladt előre. Ott volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva nézett körül.

A liget szélső fái alatt egy hajlott alak egyenesedett ki. A katona közelebb lépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott, piszkos és gyanus alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az asszony mozdulatlanul; a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles aranykigyót, amelyet díszül hordott.

Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje, de érezte, hogy a mellén megvérezte a bandita. A kardjához kapott. A széles, rövid kard megsuhant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre testet ért volna, a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc csattanva szelte ketté a fejet. Az ember megingott és odadőlt a katona lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér.

A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rajta és odalépett a nőhöz. Megnézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a szemét. Komoly, sötét pillantással tekintett a katonára és öröm gyulladt ki a szemében, mikor a rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt.

– Nem sebesített meg? – kérdezte a katona.

– Nem – válaszolt a nő. – A torkomat ragadta meg és én elájultam.

A katona komolyan intett:

– Megérdemelted. Hogyan lehettél olyan könnyelmű, hogy alkonyatkor a kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkigyókkal.

A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az asszony ruháját vizsgálta és gyanakodva mondta:

– Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapukon kívül?

Az asszony zavartan rendezgette arannyal hímzett ruhája redőit. Egyszerre felkapta a fejét és szemébe nézett a férfinak.

– Görög vagy ugy-e? – mondta neki. – Hiába van rajtad a légiók ruhája. A kiejtéseden érzem, hogy görög vagy.

– Az vagyok, – válaszolt a katona.

– Én is görög vagyok, ujjongott az asszony. Én is. Klonárion volt otthon a nevem. Tizenkét éves koromban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam, de hat év mulva, mikor sáfránnal festettem meg a hajamat, Rómában mind vörösre festették hajukat az asszonyok.

– Asszony vagy? – kérdezte a katona.

– Az vagyok, – válaszolt a nő – de nem szabad faggatnod. Most már visszamegyek a városba. A kapuig elkisérhetsz. Az aranykigyómat emlékül hagyom neked.

A katona engedelmeskedett. A kapunál elváltak.

– Nem szabad együtt bemennünk, – mondta az asszony, és a katona künn maradt.

Gondolkozva várt és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé, amelyen hazájába indulnak a hajók és szomoruan ment a városba.

Az asszonyról ezt mondta magában:

– Találkozóra ment valahova. – És nem akart többé rágondolni.

De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfránszínű hajjal; egy aranykigyót nyujtott ekkor feléje és mosolygott. Azután látta fekete hajával. Komolyan pillantott a szemébe és a szeme olyan ragyogó volt, mint a nap a görög szigetek felett és oly mély, mint a tenger a görög szigetek körül.

Másnap nyugtalanul kelt fel és az utcákat járta, hátha találkozhatnék vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan volt, mintha bimbózó szerelméhez durva ujjal nyult volna valaki.

Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintókat és bepillantott a kertekbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte, mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtelenül kószán járt-kelt az utcákon és a Forum triangulare házaiba is bepillantott, ahol pedig templomok és hivatalok voltak csak.

Szerelme nagyra nőtt már. Kimondhatatlanul epedt az asszony látása után és egész napját azzal töltötte el, hogy édes nevét mondta magában: Klonárion, Klonárion.

Egy napon végre meglátta. Gyaloghintóból szállott ki egy díszes ház előtt. A hintóvivők elvonultak és a görög katona szorongó szívvel járt fel-alá a palota előtt. A falak márvánnyal voltak borítva, festésük fekete, vörös és viola volt, elől görög módra oszlopok álltak, az ajtón pedig be lehetett látni a díszes téres atriumba. Itt nagy úr lakik.

A katona mégsem birt ellentállni. Felment a márványlépcsőkön. Az atriumban senki sem volt. Tovább ment. Három szobán haladt át, félrehajtott egy függönyt és szemben találta magát az asszonnyal.

– Klonárion, szólt hozzá reszketve, a halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot.

Az asszony elpirult.

– Látott valaki bejönni? – kérdezte a katonától.

– Azt hiszem, senki.

– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte az asszony. – A Numa Pompilius házában.

A katona elsápadt. Numa Pompilius a császár rokona, ezt ő is tudta.

– A felesége vagy? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Akkor hát – mondta a katona – legfeljebb meg fogok halni. Nem nagy ár ez, Klonárion, azért, hogy láthattalak.

Az asszony gondolkozva tekintett a katona nemes vonású arcába.

– Tulajdonképpen vártalak, – mondotta mélázva neki. Most sietve el kell menned, de találkozni akarok veled.

A katona szemében föllángolt az öröm.

– Hol, Klonárion? Mikor?

– Az uram – mondta az asszony – minden hét első napján a szőlőkertünkben lakomát ad barátainak. Holnapután alkonyatkor hát szabad leszek. Várj rám a nolai kapunál és kövess, ha kimentem a kapun. Ne csatlakozz hozzám, de jőjj be abba a házba, ahová bemegyek. Most távozz.

A katona elment. Szívében tombolt az öröm és a mámor. Klonárion, Klonárion! Mint a muzsika, mint a hárfa pengése, mint a citera zengése, úgy hangzott a szívében ez az édes név. Klonárion, Klonárion! A halhatatlan istenek, akikben én hiszek – mondta – árasszák rád minden áldásukat.

Mámorosan járt a görög katona és a görög szigeteket se kivánta már. Avagy a görög szigetek minden fénye nem halvány-e Klonárion mosolya mellett, minden édességük felér-e Klonárion egyetlen csókjával.

Két napot kellett várnia. Az első napon megmozdult a föld. A katona mosolygott a földrengésen. Van-e, ami őt megijeszthetné, mikor Klonáriont látja egy nap mulva? A második napon újra dübörgött a föld és a városból sokan menekültek. A görög katona Klonárionra gondolt és az asszony úgy állott előtte, mint maga a fényességes Aphrodite.

Végre jött a találkozás napja. Délben ott volt már a nolai kapunál a görög katona. Vele átellenben a Vezuv ormain füstfelhő gomolygott és a füstöt láng festette meg. A föld újra dübörgött és villámok cikkáztak a hegy orma felett. A görög katona mosolygott ezen. Hiszen ő Klonáriont várja.

Sokáig lesz még alkonyat. Türelmetlenül járkált. De az alkonyat egyszerre itt volt. A hegy megmozdult, a föld megingott, a sziklák megrepedeztek. A hegyből zúgva, áradva, dübörögve tört kifelé a tűz. A csillogó Pompejire sötétség borult. Füst és hamú szállt le a földre, égető, forró, perzselő hamú. A föld nyögve hajlongott, újra megdördült a hegy és ormából újra tűzoszlop lökődött az ég felé.

A városból mindenki menekült. A kapukon rémült embercsoportok törtettek a kikötő felé és a hajók egymásután indultak a tengerre. A síró, kétségbeesett, ordító áradat egyre dőlt ki a kapun. A katona nézte. Fejükre lassan szállt le a forró, fojtó hamú. Valaki odakiáltott neki:

– Miért nem futsz? Siess menekülni.

A katona rázta a fejét. Ezek nem tudhatják, hogy ő Klonáriont várja alkonyatkor. Előtte még mindig rohantak el az emberek. Azután megszünt a rohanás. Ő nekivetette hátát a falnak és Klonárionra gondolt. Látta a haját, szemét, a termetét. A forró hamú mind gyilkosabb tömegekben hullott alá, a hegy újra megdördült, vakítva, zúgva, sziszegve ontotta a lángoló lávát, a hamú lassan eltemette a katonát, a láva süvöltve áradt fölé és nemsokára hatméteres takaró alatt pihent a görög katona.

Klonárion ekkor már biztosságban volt. Az első napon menekült már és mikor Pompejit eltemette a láva, vidám társaságban, számoszi borral nedvesítette meg csodálatos ajkait és nem is gondolt rá, hogy várja valaki a nolai kapuban.

*

Úgy-e, így történt, Klonárion? A görög katona ott várt rád kétezer évig a nolai kapuban. A halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot és örök szépséget, Klonárion, neked és testvéreidnek. Testvéreid, Klonárion, ma is elfelejtik, hogy várja őket valaki a nolai kapuban és ciprusi borral nedvesítik meg az ajkukat, míg a nolai kapuban hull a láva és a forró hamú.