Nem kell.

Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek. Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak.

– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint hozzánk ebédre.

– Köszönöm. Örömmel.

– Örömmel? Igazán?

– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek?

– Holnap, ha akarod.

– Jó.

Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva mondta:

– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet. Haragszik, hogy feléje se nézel.

Tárczy meghökkent.

– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered?

Azután mentegette magát:

– Nem tudtam, hogy itt vagytok. Merre van a nagyságos asszony?

– Fenn van a teremben.

Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között és a terem végén találkozott az asszonnyal.

– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az asszony. Erőszakkal kell idehozni.

– Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg.

– Jó. Megbocsátok.

Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira.

– Nem táncol? – kérdezte végre Tárczy.

– El akar küldeni? Máris sokallja a társaságomat?

– Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával.

– Boldog? Komolyan?

Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns, könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki:

– Boldog vagyok.

– Ezt úgy mondja, mintha egy pohár vizet kérne.

– Pedig igazán boldog vagyok.

– Miért? – kérdezte logikátlanul és kihivóan az asszony.

Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki.

– Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony.

– Csak azért?

Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor halálosan megsértem.

– Nemcsak azért, – válaszolta hát.

– Hanem?

Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott.

– A multkor is akart mondani valamit, – sürgette a választ az asszony.

Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta. Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet.

– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes ember.

Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan mondta neki:

– A multkor… a multkor azt akartam mondani… hogy szakitok Riese Micivel.

Az asszony elvörösödött az örömtől. Ő is halkan szólt:

– Ezt akarta mondani?

– Ezt.

Az asszony lesütötte a szemét.

– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen leányt…

– Nem találtam olyant, aki művelt és szellemes is lett volna.

– Mért nem keresett.

– Azt hiszi, találtam volna?

– Igen.

Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul kérdezte:

– Hát maga ismeri ezeket az orfeuménekesnőket?

Az asszony rábámult.

– Ismerem-e őket? Hogy mondhat ilyent?

– Ha azt hiszi, hogy műveltet is találhattam volna…

– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy tisztességes asszonyt.

Tárczy mély megvetéssel mondta:

– Hja, egy tisztességes asszonyt?

Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre reszketve tört ki:

– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket mindenki…

– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket sokkal kevesebbre becsülöm.

– Kevesebbre? Hogy mondhat ilyent?

– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak?

Az asszony fehér volt a dühtől.

– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét?

– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény, formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák tisztességével?

– De hát a lélek? A szellem?

– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony, megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket, a szellemet emlegeti.

– De hátha egy asszonyt nem ért meg az, akihez hozzá van láncolva?

– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja…

Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve kérdezte:

– Én kinálom magamat? Én?

Tárczy csudálkozott.

– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról?

Az asszony megzavarodott. Nem tudott szólni. Tárczy kegyetlenül folytatta:

– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele.

Az asszony felugrott.

– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a legelbizakodottabb fráter a világon.

Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi ebédnek most már vége.

– Az ebédért kár, szólt némi melankóliával.

De igen meg volt elégedve magával és nagyon becsületesnek érezte magát.