Én.

A bécsi gyorsvonat ott állott az első sinen. Még idejében érkeztem. Beszálltam. Elhelyeztem a kézi táskámat és abban reménykedtem, hogy egyedül leszek és átalhatom az éjszakát. Künn sipolás hallatszott. A vonat indul. Ekkor – az utolsó másodpercben – egy hordár rontott be a fülkébe és elegáns kézi táskát dobott fel a tartóba. Kinéztem az ablakon. A hordár kiugrott a kocsiból és alázatosan integetett egy urnak, aki lassu léptekkel jött végig a perronon. Hosszu, kockás kabát volt rajta, felgyürt gallérja eltakarta az arcát. A hordár rámutatott a kocsira, a vonat már megindult és a hosszukabátos ur fellépett a lépcsőre.

Ketten elférünk, gondoltam, és hozzáláttam, hogy a fülke egyik oldalát lefoglaljam a magam számára. A hátam mögött nyilott az ajtó. Kiegyenesedtem, megfordultam. Szemben állottunk. Az idegen – a meleg kocsiban – már levetette a kabátját, kalapja a kezében volt. Meghökkenve, riadtan, sápadtan bámultam rá. Elakadt a lélekzetem, elakadt a gondolatom és a szédülés kerülgetett. Ki ez? Ki vagyok én? Hol vagyok? Én voltam-e az, aki az imént kihuztam a pamlagot, hogy kényelmes fekvés essék rajta? Vagy én vagyok-e az, aki most beléptem egy fülke ajtaján és szemben állok egy sápadt és reszkető emberrel?

A hosszukabátos ember nem én vagyok-e? Nem az én egyenes, kemény metszésü orrom-e ez? Nem az én baloldalon kettéválasztott szőke hajam-e ez? Nem az én szemem, nem az én szájam, nem az én szikár, izmos termetem-e ez? Aki belépett mögöttem a vasuti kocsiba, nem árnyékom-e, nem valamely csalódása az érzékeimnek, nem valamely káprázat-e: földöntúli vagy lázszülte?… De aki velem szemben állott, megmozdult. Sápadt volt ő is, a felindulástól vonaglott az ajka, de erősebb volt, mint én. Megmozdult. Leült.

Leültem én is kimerülten. A vonat már teljes erővel robogott. Benne voltunk az éjszakában, a dübörgésben és dideregve tekintettünk egymásra. Ebben a percben hittem a csodákat, minden földöntúli hatalmakat. Boszorkányokat, elátkozott lelkeket, amelyek fekete kutyák képében bolyonganak a világon. Reszketett a lelkem ez előtt a gondolat előtt: mi fog most történni.

A másik megmozdult. Idegesen fészkelődött egy kicsit, a homlokán egy kemény elhatározás ránca huzódott lefelé, és megszólalt:

– Sir, – mondta angolul – bocsássa meg azt a merészséget, hogy ismeretlenül önhöz fordulok… Én lord Torcy Henry vagyok.

A rekedtes hangja is olyan volt, mint az enyém. De a kábulatnak vége volt. A csodákban és a babonákban nem hittem már. Egy ritka, bámulatos, szenzációs hasonlatosság az egész. Ez az ember sem a földöntúlról nem jött, sem az árnyékom, hanem egy feszes angol, aki nagy lelki küzdelem után elhatározta, hogy bemutatkozik.

– Én pedig – válaszoltam neki – dr. Vas János vagyok és természetesnek találom, hogy mi egy pár szót váltunk. Furcsa lett volna hallgatva bámulnunk egymást az egész éjszaka.

Erre elmosolyodott. A mosolygását kedvesnek és ismerősnek találtam. A következő másodpercben rájöttem, hogy ez az én mosolygásom.

De most már szaporán beszéltünk. Én kissé küzdöttem az angollal, de a lord egészen belemelegedett a beszélgetésbe és gyorsan, vidáman, kedvesen fecsegett. Csodálatos, ismételte folyton, csodálatos ez a hasonlatosság. Még a ruhánk is egyforma.

– Az nem csodálatos, válaszoltam neki. Mielőtt elindultam – utazni akarok hat hónapig – azt mondtam a szabómnak, csináljon nekem egy angolos utazóruhát. Elém tett egy londoni divatlapot, abból választottam ki a formát és a szövetet.

– De a gallérja is, a nyakkendője is.

– Ez csak annyit jelent, hogy önök uniformisba bujtatták az emberiséget.

Megint nevetett.

– Bécsben vár rám – mondta – az anyám és a menyasszonyom. Olaszországba indulunk. De én előbb látni akartam Budapestet. Reggel várnak. Össze fogják önt téveszteni velem.

– Anya és menyasszony: nem fognak tévedni.

– Tévedhetnek, válaszolt hevesen a lord. Az ön orra, szeme, szája, homloka, haja, mind az enyém. Még a termete is. Hány éves?

– Huszonhét.

– Én is.

Elgondolkozva nézett rám és töprengve rázta a fejét.

– Uram, azt mondják, hogy én minden vonásomban hasonlítok nagyatyámra, Broke Tamásra, a gibraltari győzőre. Nem angol eredetű az ön családja? Vagy nem éltek valaha Angolországban?

– Nem, válaszoltam. Az én apám és a nagyapám és a dédapám földmivelő parasztok, akik a megyéjük határán túl nem jártak. Az én anyám szegény asszony, aki a Tisza-parti falujából soha ki nem mozdult. Talán ötszáz év óta én vagyok az első a fajtánkból, aki kimozdul ebből az országból.

Mulatságos kétségbeeséssel rázta a fejét. Érthetetlen, érthetetlen.

Beszélgettünk még egy ideig, azután elbucsuzott tőlem. Hálófülkét vett – mondta – és most már kezd álmosodni. Kezet szoritottunk. Elment. Lefeküdtem én is. De aludni nem tudtam. Az én bámulatom már régen eltünt. A helyét most már egészen elfoglalta egy különös, nagy levertség. Minden rajongás, amelylyel valaha angolokra, Angolországra, angol életre, angol izlésre és angol büszkeségre gondoltam, most irigységgé változott. Miért ő és miért nem én? Miért lord ő, miért nagy ur, miért járja a világot uri hódítóként, miért őt várja Bécsben a menyasszonya és miért nem engem? Én vonásról vonásra ő vagyok és ő izről-izre én? Miért vagyok hát én szegény ország fia, aki keserves fáradsággal dolgozott az ügyvédi diplomájáért, aki összekuporgatta az utazásra való pénzt és kikönyörögte az első osztályú szabadjegyet, akit egy piszkos küzködéssel teljes élet vár, és miért királya az életnek ő?

Keserű lélekkel próbáltam aludni. Előbb hánykolódtam még egy óra hosszat, de azután – a vonat dübörgése egyhangú csattanásokban és zökkenésekben ért a fülemhez – a zaj egyre halkult és közeledett hozzám az álom. A csendből egyszerre kidörrent egy pokoli csattanás. Ezt ujabb dörej követte, azután sziszegő, zúgó, csikorgó roppanások zaja tört be hozzám. A kocsi megrándult. Egy ujabb rántás szinte szétrepesztette eresztékeiben. Ujra jött egy rázkódás, én kábult fekvésemből nekirepültem a falnak, a fejem belevágódott a vastartóba és elvesztettem az eszméletemet.

… A kora tavaszi reggel csipős levegője téritett eszméletre. Egy mentőágyon feküdtem. Körülöttem élénk sürgés-forgás volt. Megpróbáltam felkönyökölni. Egy fehérkötényes úr sietett hozzám:

– Csak nyugalom. Nem lesz semmi baj.

– Mi történt? – kérdeztem tőle.

– A bécsi gyorsvonat összeütközött egy tehervonattal. Ön egy hét mulva elfelejti az egészet. A fejére kapott egy nagy ütést, bekötöttük úgy ahogy; nem lesz semmi baj. De amott nagy szükség van ránk.

Elsietett. Körülnéztem. A fejemen formátlan nagy kötés volt és minden mozdulat fájdalmat okozott. Az orvos már ott volt a szomszéd ágynál, ahol operációt végeztek. Ezt nem tudtam nézni. Valami vasuti embernek szóltam: vigyenek odébb. Elvittek jó messzire, a langyos reggeli napra. Jobban éreztem magamat egy kicsit. Pénzt adtam az emberemnek és elmondattam: mi történt. Közönséges vasuti katasztrófa: hibás váltóállítás; az utolsó percben vették észre; a lokomotiv, a hálókocsi, az első két kocsi teljesen összetörött; husz halott; egy tömeg sebesült; egy óra óta itt van a bécsi segélyvonat és aki él, egy óra mulva utazhatik tovább.

Cigarettát kértem. Néztem bele a reggeli napsugárba és fáradt bámulattal kérdeztem: hogyan menekültem én meg. Gyengébb voltam még, semhogy örülni tudtam volna neki és az egyetlen érzés, amely a világhoz füzött, az az öröm volt, hogy a cigarettám jó.

Még amikor a bécsi vonat indult, akkor is kábult voltam, fáradt és összezuzott. Minden porczikám sajgott, fájt, égett. Betettek a kocsiba és félig eszméletlenül hajtottam hátra a fejemet. A kocsiban csupa menekült volt, egy riadt, fáradt, agyonhajszolt nyáj. Robogó kórház a vonat.

Nem volt egyetlen teljes és határozott gondolatom sem. Ötletek, gondolat-szilánkok röpködtek az elmémben: szándékok rongyai és elhatározások törmelékei. A vonat szabadon vágtatott át a napfényes tájon. Mindjárt jön Bécs.

A vonat megállott. Fojtott moraj fogadta. A perronon óriási tömeg állott: ezek mind keresnek valakit.

Szédülve léptem ki: bele kellett kapaszkodnom a feljáró korlátjába. Kábultan állottam. A zavaros zajból ekkor egy sikoltás válik ki, a tömegen egy karcsu alak töri át magát, két leánykar fonja át a nyakamat és az arcomra, a homlokomra záporként hull a zokogó, ujjongó csók.

Fáradt, halott tagjaimon egyszerre élő forróság futott végig. Megdobbant a szivem és a nagy izgalom megremegtette minden fáradt tagomat. Felkaptam a fejemet és semmi fájdalmat nem éreztem.

… A hálókocsiban mindenki meghalt. Akkor meghalt az én utitársam is. Meghalt és én vagyok ő, ha akarom. Vass vagy Torcy: tőlem függ.

A szivem izgatott verése fájdalmassá lett, a fejemben zsibongva zúgott a vér. Mi fog történni, istenem, mi fog történni?… Ránéztem a lányra. A testemen forróság futott át újra. Ismét erős voltam. Csodaszép volt a barnahajú, kékszemű angol lány. Nem tudtam szólni.

A leány hátrafordult. A tömegből egy őszhajú asszony vált ki. Messziről kitárta felém a karjait.

Most dől el minden. Most fordul minden: leszek-e nyomorgó, küzködő kis fiskális, vagy királya az életnek. Vár a vagyon, a rang, a hatalom, a kékszemű leány. Nem is szabad talán ezeket, kettőjüket megölnöm az igazsággal. A hazugság: boldogság nekik és boldogság nekem. Lord Torcy: fel a csillagok felé.

Behunytam a szemeimet. Az öreg asszony puha kezét éreztem az arcomon és a zokogó hangját hallottam:

– Fiam, fiam!

Hideg verejték ütött ki a homlokomon. Enyém a világ; de kinek mondja az én anyám azt, hogy fiam. Puha, fehér kéz simogat, de engem egy ráncos, öreg kéz simogatott. Ez egy idegen uri dáma, az én édes anyám egy öreg parasztasszony. Átfutott a plebejus gőg. Minden szeretetem ujjongva repült a Tisza partjára egy öreg parasztasszonyhoz. Felemeltem a fejemet és halkan, csendesen, részvéttel, de a lelkemben gőgös, nagy büszkeséggel mondtam:

– Mylady, én nem vagyok az ön fia…