A gyermek.

– Sikkasztottam, – mondta a férfi.

Az asszony arca halálsápadt lett.

– Még négy-öt napom van. Szökni fogok.

Az asszony nem szólt. Bosszusan mondta a férfi:

– Mit nézel úgy? Hát kártyáztam, szeretőm volt. No!

Az asszony halkan mondta:

– Lehetne talán segíteni… Apa…

– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek. Hamburgba… Amerikába…

– Én veled megyek.

A férfi arcán kiragyogott az öröm.

– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged szerettelek igazában.

Egyszerre megnyugodott. Leült. Tervezgetett.

– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik azt, aki ér valamit. Ha ügyes az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni senkivel, semmivel. Ketten élni…

– Hárman.

A férfi rábámult.

– Hát a kicsi? – mondta az asszony.

– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen nagy útra! Itthagyjuk a mamánál.

– Akkor én nem megyek, – mondta hidegen az asszony.

A férfi könyörgött:

– De édesem, drágám, szívem.

– Nem.

A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött.

A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba. A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és lassankint egyedül maradtak.

Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be magát a ködös éjszakába.

Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő pár didergett. A gyerek köhögött.

Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel, álmatlanul és sápadtan nézték egymást.

– A kicsinek láza van, – mondta az asszony.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Orvost kellene keresni, – tördelte az asszony.

– Ostobaság. Nincs annak a gyereknek semmi baja. Szoptasd meg.

A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem szopott…

– Én orvost keresek, – zokogta az asszony.

A férfi durva lett. Megfogta az asszony csuklóját.

– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy nyomunkra jöjjenek?

– De beteg, látom, hogy beteg.

– Hát minek hoztad magaddal? Én nem akartam. Te akartad.

Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú lélegzettel nyelte el a zokogását.

Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony nézte a gyereket.

Azután újra a vonatba, neki a nagy útnak. A gyerek elaludt.

– Alszik – mondta az asszony.

– No látod.

A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a szemeit.

Egy irtózatos sikoltás. A férfi felugrik. Az asszony őrjöngve sikolt:

– Meghalt! Meghalt!

A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket, ezt senkinek sem szabad megtudnia.

Kezével tapasztja be az asszony száját:

– Hallgass, hallgass!

Az asszony zokogva nyög. A férfi a fogát csikorgatja.

– Hallgass, hallgass!

A folyosón mozgás támad. A férfi kimegy.

– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony…

Bejön. – Az asszony fuldokolva zokog.

– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a kölyköt?

Az asszony kínzottan nyög. Dermedten szorítja magához a gyermeket.

A férfi parancsol:

– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni, vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell vinned, mint eddig.

Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan parancsol.

– Takard be az arcát és foglalkozz vele úgy, mintha élne.

Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne. Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a ruháját és elfordul.

A férfi gyanakodva nézi…

A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?!

Végre! Hamburg!

– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell rejtenünk.

Az asszony hallgat.

– A kofferbe.

Az asszony egy kézmozdulattal tud csak tiltakozni.

– Kell! – mondja a férfi.

A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az asszony görcsösen kapaszkodik belé.

– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már a koffert.

Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és vonszolja magával az asszonyt.

Kocsiba ülnek.

– A koffer… – suttogja az asszony.

– Jó helyen van, – mondja a férfi.

A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak. Bemennek a kabinjukba.

– A koffer… – sugja az asszony.

– Mindjárt hozzák.

Hozzák. Az asszony leesik mellé a földre.

– A kulcsát!

– Nem. Valaki be talál nyitni és észreveszi.

– Csak egy percre… Hadd lássam.

– Nem. Majd éjjel.

Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen magas a korlát. Az asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert.

A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba.

– Gyere ebédelni.

– A kulcsot, – nyöszörgi az asszony.

– Nem, – mondja a férfi és egyedül megy ebédelni.

Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi a fedélzeten jár-kel.

Este. A szalon lassan kiürül, az utasok lefekszenek, a fedélzet sötét.

Kilenc óra.

Tíz…

Tizenegy…

A férfi lemegy az asszonyhoz.

– Kelj fel. Eltemetjük.

Az asszony értelmetlenül bámul rá.

– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be észrevétlenül.

A koffert kinyitja. Halomra gyürve ingek, ruhák és a gyermek.

Az asszony újra zokog. Magához szorítja a testet.

– Siessünk – mondja a férfi.

Az asszony nem mozdul.

– Ej, hát te itt maradsz. Majd én magam…

– Nem, nem! – könyörög az asszony.

Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen szorítva a gyereket.

A korláthoz értek. A férfi suttog:

– Itt vagyunk.

A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli. Az asszony térdre esik.

– Ne, ne… – tördeli őrült félelemmel.

A férfi dühbe jő.

– Azt akarod, hogy rajtakapjanak bennünket?

A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy zárják körül a kicsit.

A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt egyet.