Mámor.

Lassan haladtak lefelé egy hegyi úton. Mögöttük volt a cifra nyaraló-telep, előttük, jó messze még a Bárczy-villa.

– Azt hittem, szólt a lány, nem is jön el.

– Eljönni könnyű volt, mondotta Olt. De itt maradni nehéz lesz.

– Miért?

– Utálom ezeket a nyaraló-telepeket. A hotel kellemetlen, hangos, lármás, tolakodó és parvenu-módra követelő.

A lány elgondolkozott. A villában volt egy csomó üres szoba, de oda nem hivhatta meg a férfit.

– Tudja mit, mondta azután felvillanó szemmel, nagy igényei vannak? Nagyon követelő?

– Oh, nevetett Olt, dehogy.

– A kertészünknek nem messze innen van egy kis háza. Tavaly, amikor olyan nagy Tátra-járás volt, az egyik szobáját kiadta. Azt kivehetné. Valami nagy pompát nem kap, de kényelmet igen.

– Helyes. Kitünő. Nagyszerű.

Elindultak a ház felé. A villa mellett elkanyarodtak, felkapaszkodtak a dombra és ott voltak. A kis fehér ház a hegyoldalon volt, mögötte felfelé tört a szikla, előtte lankásan huzódott lefelé.

– Pompás, mondta Olt, micsoda szikrázó napsütéseket fogok innen festeni.

– Julcsa asszony – kiáltott a lány.

Magas, délceg, erős parasztasszony jött ki a házból. Az alkut megkötötték. Olt egy tágas, világos, földdel tapasztott szobát kapott.

– Még délután ide hozatom a holmimat, mondta.

Elkisérte a lányt, azután elvált tőle. Délután beköltözött uj lakásába.

– Oh, mondotta magában, négyszáz lépésnyire vagyok tőle.

Mindkettejük szemében ez volt a legnagyobb értéke a lakásnak. Közel akartak lenni egymáshoz, hogy minden percben láthassák egymást, hallhassák egymás hangját. Kezdődő szerelem volt ez, tüzesen, erősen, forrón bimbózó indulat. A lányé volt a kezdet. A festő lusta álmodozó volt, tétlen elmélkedő, energiátlan filozófus. A lány kezdett vele foglalkozni, belekényszerítette a lelkébe az érdeklődést, beleparancsolta az elméjébe a rágondolást, belelopta a lelkébe barna szemeinek lágy pillantását. Tavasszal tizszer mondta meg neki, hogy el kell jönnie a Tátrába és a festő lustaságán úr lett ez az édes, kemény akarat. Szerette a lányt, de ha olyan parancsoló módon nem hallotta volna, hogy el kell jönnie, kényelme, lustasága, tétlenségének szeretete az egész nyárra távol tartotta volna, vagy elvitte volna másfelé valahová.

Most jó volt, hogy eljött. A lány közel volt, nem kellett fáradni érte és a hangját, a pillantását, egész üde, finom és sugárzó megjelenését szomjasan várta napról-napra és óráról-órára, és szomjasan itta fel szépségeket kereső szemével. Szinte egész nap együtt voltak. A festő kifeszített vászna mellett ült gyakran, mikor a lány megjelent. Nézte a munkáját, várt, azután együtt indultak csatangolni. Gyakran csak átkiáltott érte; és Olt néha odaát töltötte az egész napot a Bárczy-villában. És nem kellett udvariaskodni, nem kellett átöltözni, nem kellett puha ingét kicserélnie egy kemény páncéllal. A lusta, forró nyár tele volt számára édes, csendes szenzációkkal. Mint a permetező lágy nyári eső, úgy hullottak a szivére az örömek. A tétlen, fáradság nélkül való, lusta élet szép volt. És szép volt a lány. Barna szeme és finom karcsusága, a hangja és a keze egyformán szép, drága és óhajtott volt.

A lelkét, amelyhez most semmi más indulat hozzá sem férkőzött, egészen betöltötte. Elalvása és ébredése is a lányé volt. Rá gondolt, amikor elaludt és rá gondolt, amikor ébredt. Az alacsony gerendás tetőt nézte az álomtól még részeg szemekkel és a nevét mondta:

– Ilona… Ilona…

Az álom és az ébredés mámoros hidján is tele volt vele a szive. A vérében tüzes indulatok keltek fel és az álom indulatkeltő részegségében olyan forró vágyódással gondolt rá, mint ahogy lágy álmodozása soha máskor.

Künn világos, napos nyári reggel volt már. Az ajtó kinyilott és az asszony jött be, a kertész felesége. Vizet hozott, lábujjhegyen, hogy a férfit fel ne keltse.

Olt félig nyitott szemmel nézett rá. Az asszony észrevette, hogy ébren van és délceg, teli, duzzadó termetét kényeskedve riszálta meg. Nem ment ki mindjárt; forgolódott a szobában, kacérul tett-vett.

Az Olt lelke, az elméje, a vére tele volt szerelmes vágyódással. Részeg volt az álomtól, a szemeit még fel sem nyitotta egészen. Az asszony duzzadó, teli termetét nézte és álmos kábulatban, az álom és az ébrenlét mámoros hidján szólt neki:

– Julcsa asszony.

Az asszony mosolyogva lépett hozzá. Olt megfogta a kezét. Az asszony engedte. Olt megölelte.

… A lány gondolatával aludt el, a lány gondolatával ébredt. A piros, duzzadó formájú parasztasszony számára nem volt egy gondolata sem. A lány finom, gyöngéd szépsége sugárzott vakító pompával a lelkében. De a részeg ébredés kerítő mámorában magához ölelte mindig az asszonyt. A lányra gondolt. Ez a gondolat illatozta be az álmait, ez a gondolat tette mámorossá az ébredését. De ott volt az asszony.

Nem érezte, hogy csalást követ el. A lányé volt minden gondolata és minden perce. Amikor az ébredés mámoros ölelése következett, akkor is a lányra gondolt. Reggelei az öntudatlanság, a mámor, az álom képében éltek a lelkében.

Egy napon későn ébredt. Az órájára tekintett. Kilenc óra elmult. Az asszony ekkor jött be hozzá.

Künn egy meleg leányhang csendült fel:

– Olt, Olt…

Olt érezte, hogy az arcát az ólom szürkesége lepi be. Minden vére a szivébe futott és a dermedt rémület szinte fájt minden tagjában.

A lány künn maradt. Csak a hangját hallotta.

– Olt, jőjjön a tóhoz. Milyen lustaság: most is aludni.

Nem jött be. Elment. Olt ismét tudott lélekzeni. De a szivén dideregve reszketett át az a gondolat: hátha bejött volna. Amint bejött már máskor, hogy egy-egy képét megnézze. Hogyan tekintett volna rá? Mit mondott volna neki? Hogyan érttette volna meg tudatlan lányságával, hogy egyetlen bűne van: az, hogy mámoros lesz, ha rágondol.

Futva öltözött fel és sietett utána. Künn a tiszta, nyári reggelben úgy érezte, hogy mégis bűnös. Bűnös: gyengeségében. Bűnös: mert, nincs ereje arra, hogy mámorának ellentálljon.

Lelkének lágy, filozófus lustaságát eddig szerette, most gyülölettel gondolt rá. Ezzel a lélekkel át lehet álmodni egy életet, de kötelességet vállalni nem lehet.

Forró gyöngédséggel telt meg a szive a lány iránt. Most szereti. Szeretni fogja akkor is, ha a felesége lesz. De elmult, mámoros reggelei megérttették vele, hogy akkor is csak erősen kell akarnia valakinek és ő megszegi azt a hűséget, amelyet pedig szive szerint becsületesen meg akart tartani. Túlságosan hozzászoktatta vágyait, hogy teljesüljenek, túlságosan sok féket dobott le bölcs, nagy lustaságában magáról, semhogy egy örök kötelezettség nagy fékjét rá merné tenni indulataira. A csodálatos lány boldogtalan, siró, elhanyagolt asszony lenne. Szerette a lányt, boldognak akarta és most bizonyos volt benne, hogy vele és általa nem lehet. Becsületesen belenézett a lelkébe és még szerelmét sem látta a tilalomra erősnek.

És becsületesen szerette a lányt. És becsületesnek tudta magát. És becsületes akart lenni. Nem ment a lány után a tóhoz. Visszafordult. Csomagolt. Elutazott.