Ibolya és Ágnes.

A télikert tele volt. Cigányzene szólt és a lányok suhogva jártak fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. Ibolyát fiatal emberek fogták körül és a lány a muzsika ütemére valami néger-táncot utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.

– Az isten szerelmére, kiáltott valaki a társaságból, adjanak neki inni, mert mindjárt meghal.

– Sherryt – súgta Ibolya elhaló hangon.

A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután egy harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült és a lába egyre táncra állt.

Egy pincér jött és a fülébe sugta:

– Egy úr kéreti.

Ibolya átment a télikerten és odaült az idegen ember asztalához.

– Szervusz, – mondta neki barátságosan.

– Szervusz, – válaszolt a másik és tölteni akart neki.

– Hozass előbb egy kis rákot, mondta Ibolya.

Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a beszélgetés során és egy negyedóra mulva az idegen ezt kérdezte tőle:

– A te neved, úgy-e, Konc Ibolya?

– Igen, mondta Ibolya.

– Tizenkilenc éves vagy.

– Igen, mondta bámulva Ibolya.

– Borsod-Zsadányban születtél?

– Igen.

– Három éve, hogy árván maradtál és két éve, hogy idekerültél a Francia Mulatóba.

– Igen. Felléptem egy balettben.

– Az apádat Konc Boldizsárnak hítták.

– Igen.

– Az anyád neve Wirt Mária.

– Igen.

Ibolya félni kezdett.

– Talán detektiv maga, szólt idegenkedve.

A másik nevetett.

– Nem. Nem vagyok detektiv. Ügyvéd vagyok. A Konc Gáspár ügyvédje.

A lány kérdő pillantással nézett rá.

– Konc Gáspár ügyvédje vagyok. Tudod, ki az a Konc Gáspár? Rokonod. Az apád unokatestvére.

A lány vállat vont.

– Ibolya, – mondta az ügyvéd – látom, hogy te okos lány vagy. Hallgasd meg hát azt, amit elmondok és gondold meg jól a dolgot. Konc Gáspárnak két évvel ezelőtt meghalt az egyetlen lánya. Annyi idős lehetett, mint te most. Most nincs senkije. Se neki, se a feleségének. Egyetlen rokona te vagy. Lányának fogadna. Odavenne magához. Három hete, hogy kerestet téged. Ma jártam a lakásodon és azt mondották, hogy itt talállak meg. Eljöttem ide. Most gondold meg a dolgot: úgy élhetsz, mintha a lánya volnál. Gazdag leszel. A sörgyáron kívül négy háza van a nagybátyádnak. Csak egy feltétel van: a Francia Mulatónak, a táncolásoknak, a heje-hujának vége legyen. Úri leánynak kell lenned. A nagynénéd nem is tudja, hogy itt voltál. Gondold meg jól a dolgot: nem kell valami nagy áldozatot hoznod; ez az élet talán mulatságos, de a vége nem az. Úgy meg négy milliónak leszel az örököse.

Ibolya hallgatott. Gondolkozva nézett maga elé.

– Tartanak kocsit? – kérdezte azután.

– Kettőt is, mondta mosolyogva az ügyvéd.

– Akkor jó, mondta Ibolya.

Az ügyvéd figyelmeztetve szólott még:

– Ibolya. Megtartani a fogadást.

A leány komolyan bólintott a fejével.

– Akkor, nagyságos kisasszonyom, induljunk. Én most haza kisérem és holnap reggel elviszem Konc Gáspárhoz.

Elindultak. A leány komolyan, határozottan szegte fel a fejét és hideg arccal ment át a télikerten. Nem nézett se jobbra, se balra és nem fordult vissza.

Másnap délelőtt kocsival jött érte az ügyvéd és elvitte Koncékhoz. Az öreg ember megsimogatta a haját; az öreg asszony sírva fakadt, amikor meglátta.

– Hogy hasonlít Ágneshez, szólt reszkető hangon.

– Családi hasonlatosság, mondta Konc. A nagyanyjára hasonlít, az én anyámra.

Neki is könnyek csillogtak a szemében. Nagyon szép, nagyon nemes és nagyon megható dolog volt az Ibolya bevonulása a családba.

– Ágnesnek fogunk nevezni, mondták neki és Ibolya is meghatva bólintott a fejével.

Bevezették a szobájába, egy puha, selymes, bársonyos, illatos lányszobába. A lakáson végig kellett menni és kilenc nagy szoba következett egymás után. Délben inas szolgált fel és délután kocsin indultak el különböző dolgokat vásárolni.

Ibolyán ekkorra már különböző változások történtek.

A haját simára kellett fésülnie, csak egy kis szalagot kötött bele; a kalapja kevésbbé merész formájú volt és Ibolya a puha kocsiban, amelynek két lova simán és méltóságosan ügetett végig az utcán, olyan volt és ugy érezte magát, mint a féltett, óvott, dédelgetett, bársonyos uri leányok. Ibolyából Ágnes lett és az élet szép volt.

Később egynémely kevésbbé kellemes részlet következett. Igy: tanulni kellett, holott Ibolya azelőtt csak a varrás és himzés ismereteit sajátította el. De ez is elég könnyen ment. Megbirkózott a zongorával is és egy-két hónap mulva franciául és angolul is kezdett már fecsegni. Édes süteményt kapott annyit, amennyit akart – élt-halt az édességekért – és a cselédek alázatosak voltak vele szemben: ez kibékítette mindennel. Művelt fiatal hölgy vált belőle rövidesen és fogadott szüleinek nagy öröme telt benne.

Az öreg Konc egy napon megsimogatta az arcát és így szólt hozzá:

– Ágnes, kis lányom, holnap elviszünk egy mulatságba.

Ágnes örült. Szeretett táncolni és csodaszép fehér ruhát kapott erre az alkalomra. A mulatságot a sörgyár hivatalnokai rendezték. Az öreg Konc ide vitte el először, mert bizonyos volt benne, hogy itt senki sem meri éreztetni vele a multját. Nem is éreztette senki. Ágnes pompásan mulatott.

Nemsokára szinházba ment és egy év alig telt el, bálba is járt.

– Hja, eladó lány… Istenem, bizony, az ilyent bálba kell vinni, sóhajtott az öreg asszony és boldog volt, hogy ő bálba viszi a lányát.

Ágnes besorozódott a finom, csendes, előkelő urilányok közé. Beállott ő is – sima hajjal és fehér ruhában – a szelid galambcsoportba, az ártatlan fehér báránykák közé, akik várják, ki kéri őket táncra és házasságra. Soha nem éreztette vele senki, hogy ő más mint a többi lány. Az emberek feledékenyek és a millió nagy úr.

Ágnes maga sem érezte magát másnak. Az uri lányokat – akiknek a világa olyan elzárt világ volt neki azelőtt és akikre nem tudott másképpen gondolni, mint csodálattal vagy dühvel – éppen olyanoknak találta, mint amilyen ő. Ami elmult, azt elfelejtette. Elhalványodott, megfakult, elaludt minden, ami a multé volt. Új örömei foglalkoztatták, könyveket olvasott és úgy szokott elaludni, hogy leánylelkének az álma a regényekből szállott ki: egy hidegen mosolygó, rettenthetetlen férfi, aki szeliden vonja őt magához… Ha felébredt, úgy tetszett neki, hogy sohasem volt más az élet, mint most. Mindig kétlovas hintón ment el bevásárolni a mamával, turkált a selymek között és inas hozott neki egy pohár vizet.

A bálak, piknikek, thé dansantok, a legkülönbözőbb táncos-alkalmak igen mulatságosak voltak és el kellett jönnie annak a napnak, mikor Ágnes pirulva válaszolt egy fontos kérdésre.

– Beszéljen a mamával, – mondta ekkor szemét lesütve.

Ez azonban felesleges volt. Az ifjú és felfelé törekvő ügyvéd ezt már előzőleg bölcsen elvégezte és miután megtudott mindent a multról, amit úgy is tudott és miután a lányhoz utasították, azt gondolta magában:

– Felhagyok az irodával és átveszem a sörgyárat.

Nem volt ugyan egészen az, aminek Ágnes leányszíve hősét elképzelte, de csinos fiu volt és így elhatározták, hogy farsang végén meglesz az eljegyzés. Addig hadd mulasson Ágnes.

Ágnes mulatott. Ott volt minden bálon és szíve szerint kitáncolta magát. Farsang végén egy nagy bálra mentek el, egy dísz-bálra, egy főmulatságra. Tíz grófnő volt lady patroness és egy főhercegnő is megjelent.

Egyik rendező tizenegy óra tájban bemutatott Ágnesnek egy fiatalembert, akinek a nevét nem értette és aki táncra vitte őt. Ágnes némán és finoman támaszkodott a karjára. Hallgattak. A fiatalember azután a tánctól fáradt hangon suttogta:

– Ibolya.

Ágnes meglepetve nézett rá. Megismerte. Dobó… Dobó Bandi. Zavarban volt. Nem tudta, mit szóljon.

– Ibolya, sugta a fiú, imádásra méltó vagy. Tudod, hogy szeretlek.

Ágnes fel akart háborodni. De nem tudott. A fiú magához szorította és úgy repült vele. Jól táncol. Szemtelen. De kedves.

– Ibolya, imádlak.

– Nem szabad így beszélni.

– Tudom, Ibolya, tudom. Most utoljára. Férjhez mégy. Imádlak, Ibolya.

Ágnesnek tüzelt az arca. Régi emlékek parázslottak fel benne.

– Bandi.

– Parancsolj, szívem, királynőm, Ibolyám.

– Fáradt vagyok.

– Gyere, Ibolyám, szerelmem, jöjj, istenasszony.

Karon fogta, átment vele a termen, a buffet-n. Itt fülkék voltak felállítva; egy bársony karosszékbe beültette a lányt.

Egymásra néztek. A lány zavart volt.

– Tudod, Ibolya, hogy mindig imádtalak, mondta a fiú.

A lány egy sóhajtással hajtotta hátra a fejét.

– Szomjas vagyok.

A fiú kopogott és a pincér pezsgőt hozott.

– Nem, mondta a leány, nem pezsgőt.

– De. De igen. Most az egyszer. Utoljára. Sohse pezsgőzöl te többé velem, Ibolya.

A lány gondolkozott. Nagyon szemtelen és nagyon vakmerő ez a fiú. De nagyon kedves. A legkedvesebb emléke a multból. És most utoljára pezsgőzik vele. Azután meg szomjas is.

A pohár után nyult és felhajtotta az egészet. Az ital tüze végigfutott rajta. De még mindig szomjas volt. Még egy pohárral ivott. Érezte, hogy ez a fejébe szállott, de kötekedő, duhaj jókedv vett rajta erőt. Tölts még, mondta a fiúnak és az töltött. A lány kimondhatatlanul szomjasnak érezte magát. Mintha másfél év óta szomjaznék. És a pezsgő oly jó, hideg, tüzes, édes, csipős. Olyan volt, mintha a Párisi Mulatóban volna, és a lábait feltette a másik székre. Az ital elfogyott és új üveggel kellett hozatni. Koccintottak és ittak. A leány fütyörészett és a fiú hozzáhajolt. A buffet népesedni kezdett és a fülke elől ijedten siettek tovább a nők, akik bepillantottak.

A leány ekkor homályosan, alig derengve, ködös formátlansággal úgy érezte, hogy őt várja valaki. A mama. A papa. A vőlegénye. Várják őt valahol. Felállott.

– Megyek, szólt határozottan.

– Maradj még, könyörgött a fiú.

– Nem, mondta energikusan a lány, engem várnak.

Felkelt és komoly kötelességtudással indult a terembe. A fiú kisérte. A teremben szólt a zene. Valami galoppot játszottak. Valami ismerőset. De milyen ismerőset. Oh, hiszen ez a néger dal. És amint a főhercegnő, a tíz grófnő, a mamák és a lányok odapillantottak, Ibolya a terem közepén hátrahajtotta a fejét, kifeszítette a derekát és karcsúan, graciózusan, csábítón és pokoli jókedvvel járta a néger-táncot. Köröskörül egy szisszenés hangzott fel, egy ismerős, öreges sikoltás hatolt hozzá és tíz rendező között, akik feléje rohantak, Ibolya ott állott bámuló, kitágult szemmel, egyedül.

A rendezők még nem is szólhattak, ő már tisztában volt mindennel. Egy pillanat alatt kijózanodott és megértett mindent. Régen nem ivott pezsgőt, becsipett tőle. Látta, hogy a társa, a gyáva elmaradt tőle és mély megvetést érzett az egész sziszegő társaság iránt. Egy pillanat alatt megmérte: mit veszít el. Megtarthatná, talán megtarthatná, ha sírna és megalázkodnék. De minek? Kell ez neki?

Még mindig érezte a vérében a pezsgő forró erejét és képtelennek, ostobának, elveszettnek érezte elmult másfél esztendejét. Hát mulatott ő? Hát volt neki élvezete? Gágogott, mint ezek a többi lányok. Hát kell ez neki? Ibolya ő, nem Ágnes.

A rendezők még nem is szólhattak. Ibolya felemelte a kezét és feléjük legyintett.

– Pukkadjatok meg – mondta teljes nyugalommal.

Sarkon fordult. Kiment. Vette a köpönyegét. Az utcán volt. Megállott egy percre és határozott léptekkel indult a télikert felé.