A gyógyulás.

Mikor olyan fiatal voltam, mint ön – mondta az öreg Hell doktor – én is tagadó voltam, hitetlen és vallásgyülölő.

Azóta megtanultam, hogy a tagadásban is kételkedni kell. De akkor hittem benne. Ez a komor hit lassankint fájni kezdett, ugy hogy egyszerre csak otthagytam az egyetemet, a boncoló-termet, a laboratóriumot és hazaszöktem. A gyermekkorom emlékeitől, a Kékes-hegytől, a Sötét-erdőtől vártam a gyógyulást.

Otthon sokat nevettek rajtam, hogy puskával a vállamon naphosszat kószálok a Kékesen, anélkül, hogy egyet is lőnék. De én nem vadászni mentem a hegyre. Kimondhatatlanul fájt a szívem és a lágy, tiszta, csendes ősz jól esett. Lehevertem az avarra és belefúrtam a szememet a bársonyos levegőbe. Mint egyetlen nagy sajgó sebet, úgy adtam át magam a csendnek, a hegynek, a halvány ősznek: te csendes, nagy, jó, öreg hegy, gyógyíts meg. Kószáltam a réteken, az erdőkben és ha vad ugrott fel előttem, szinte könnyeztem: hát azt hiszi ez, hogy én tudnék ölni?

Ha megéheztem kinn, bementem az öreg Vashoz, a kerülőhöz. Kis háza volt a hegyoldalban; ha mást nem, egy pohár tejet mindig tudott adni a felesége.

November elején már hideg lett egy napon. A reggel deres volt, a Kékes tetejét köd szántotta és korán megéheztem. Tíz óra tájban elindultam a kis Vas-ház felé.

Az ajtóban találkoztam az öreggel.

– Éhes vagyok, öregem, – mondtam neki.

Az öreg ember végtelen keserűséggel húzta össze a száját.

– Most az egyszer tessék megbocsátani, de semmivel se szolgálhatok. Nagybeteg az asszony.

A szeme gyorsan pislogott, gyanusan nedves volt és összeszorított ajka remegett. Az öreg parasztember megindító volt ebben a fájdalomban, amely oly ritka a hozzá hasonló sorsuak között.

A magam módja szerint vigasztalni próbáltam, ajánlottam, hogy majd orvost küldök, és az öreg ezt mondta:

– Nem orvos kellene ide uram, hanem pap. Negyven esztendeje, hogy együtt élünk és ha ez az asszony ágynak esett, akkor meg is hal. De az asszony katholikus, Hevesből hoztam, itt meg messze földön csupa kálvinisták lakunk. Hát huszonöt éve már, hogy nem gyónt és most nem tud nyugodtan meghalni. Elkárhozik: azzal van tegnap óta.

A szobából jajszó hallatszott ki. Egy csendes, állandó, visszatérő nyögés, egy rettenetes félelem ijedt, kínos panasza. Megdöbbenve hallgattam; a szobából állhatatosan, bánatosan, makacsul – mintha élne és különálló és egyéni valami volna – tört ki a jajgató panasz.

Az öreg paraszttal egymásra tekintettünk.

– Én nem birom tovább hallgatni, – mondta csüggedten. – Elmegyek. Befogatok. Papot hozok. Félnapi járás innen Nagyszállás, tán nem hal meg addig.

Elment. Ott hagyott engem a ház ajtajában és rohant le a hegyoldalon. Kínos ijedtséggel néztem utána. Vajjon van-e ennek a beteg öregasszonynak valakije a szobában, aki ápolja?

Nem tudtam elmenni. Hallgatóztam. A szoba egyre árasztotta a jajszót. Mondom, mintha ez a sirás élt volna, úgy röpködött makacsul, sötéten körülöttem. A jajgatás tompult és erősbödött; egyszerre olyan kétségbeesett sikoltozásra vált, hogy éreztem, mint sápadok el a rémülettől; azután tompa nyögésre vált ismét. Nem tudtam elmenni. A rettenetes jajszó a maga ismeretlen félelmével, nem értett gyötrelmével odatáncolt az ajtóhoz. De hogy tud valaki ennyit jajgatni! Kínlódtam és mégsem birtam elmenni. Nincs benn senki a szobában, az bizonyos. Becstelenség volna elhagyni egy haldoklót.

De nem mertem mozdulni sem. Féltem. Féltem, határozottan féltem. Olyan érthetetlen, idegen és különös volt ez a borzalmas jajgatás, hogy a hideg futott végig a hátamon és remegni kezdett a térdem.

Egy idegen, nagy erő sejtelme áradt ki a bezárt ajtó mögül. Mi van ott? Mit lát az a haldokló asszony? Mitől reszket? A félelem hidege remegve rázott. Nem birtam tovább. Valamit tennem kell, de itt állni az ajtóban lehetetlen.

Szívesen elmentem volna már, de szégyenkeztem a gyávaságom miatt. A félelemtől dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, elhatározottan, gyorsan, remegve kinyitottam az ajtót.

A parasztosan gyér világítású szoba fenekén ott volt az ágy. Az ágyban a haldokló. Ráncos arcán láz tüzelt és két öreg, bágyadt szeme kitágulva csillogott.

Már nem volt tiszta eszméleten. És talán félelme, reszketése, vágyakozása, deliriuma csalta meg, de mikor hirtelen beléptem, jajgatása elhallgatott, kínzott arca elsimult, két öreg száraz karját felém tárta és a kimondhatatlan megenyhülés hangján dadogta:

– Tisztelendő úr…

A félelmem már eltünt, de a szívem most egy nagyot dobbant. Ez a haldokló öreg asszony papnak néz. Mit tegyek?

Átvillant az elmémen: nem szabad csalással vállalnom ezt a szerepet. Villámgyorsan azt válaszoltam magamnak, hogy egy gyötrődő lelket szabadítok meg vele. Erre új kétség válaszolt, de mielőtt még dönthettem volna, ott álltam az ágy mellett és két forró, ráncos kéz ragadta meg a kezemet és egy lázas ajak dadogta:

– Gyónom a mindenható istennek és neked, lelki atyám…

… Hiába volt a kétségem, a habozásom. A haldokló öreg asszony ajaka megnyilt és forró zuhogással áradt ki belőle a vallomás.

Huszonöt év minden igazi és képzelt vétke. Hogy katholikus vallását nem tartotta elegendő tiszteletben. Hogy annyi sok esztendő óta nem gyónt. Nem hallgatott misét. Hogy egyszer csalt. Hogy egyszer Istent káromolta. Hogy egyszer rossz volt a szegényhez. Hogy régen bűnös gondolatai voltak és hogy egyszer, egyszer – az ura nem volt itthon – megfeledkezett hitvesi eskűjéről… Huszonöt év minden bűne jól emlékezetben tartva, sorrendben, sötéten és ijesztően, nevetségesen és siralmasan vonult fel előttem. Feltárult egy keserves munkával teli élet, amelyet méreggel itat meg az, hogy hordozója nem gyónhatott soha, amelynek végét a pokol félelme tette kínossá és ijedelmessé és amely most ime mégis bocsánatot kap és a megtisztulás reményét.

Kábultan, riadtan, megzavarva ültem az ágy mellett. Nem, nem szabad ennek az öreg asszonynak azt mondanom, hogy nem vagyok pap, hogy a gyónása nem ér semmit, hogy elkárhozik.

Összeszedtem minden erőmet és nyugalmamat. Nem tudtam, milyen a gyónás szertartása, és féltem tőle, hogy hibát követek el. De mikor az asszony lázas forró vallomása elhallgatott, mély szánalommal és megindultsággal beszélni kezdtem.

Beszéltem az Ur végtelen jóságáról, a bocsánatról, amelyet a bűnbánó bizonyosan megkap, a lélek halhatatlanságáról, az üdvözülésről, amely arra vár, aki meggyónta a bűneit és tiszta lélekkel lépi át a túlvilág küszöbét és végül – úgy, amint leirásokból, hallomásból, hírből tudtam – én, a zsidó, a hitetlen, az atheista, elmormogtam a feloldozás latin szavait:

– Ego te absolvo… in nomine… Amen.

A haldokló asszony öreg kezei görcsösen szorították a kezemet. Az arca egészen elsimult. Szemében a láz halványodni kezdett, cserepes, szegény ajka körül egy végtelenül boldog, enyhe mosoly jelent meg.

A kezemet csak durván tudtam volna kiszabadítani, és ezt nem akartam. És én az én tépett, érzékeny, reszkető idegeimmel ott állottam a haldokló asszony ágya mellett és néztem a haldoklását. Még egy óráig tartott. A feje nyugtalanul forgott, de mikor a szeme felém fordult, az ajka körül mindig megjelent a megkönnyebülés mosolya. Néha szóltam hozzá, akkor még jobban mosolygott. És mire az egész véget ért, öreg, elkínzott, ráncos arca derült, megnyugodott és tiszta volt.

Akkor eljöttem. Azóta más ember vagyok. Hinni nem tudok, mert hinni nehéz; de nem tudok tagadni sem.