Mária!
A leány vonagló arccal állott előtte. Kabát volt már rajta és feltette a kalapját.
– Az isten szerelmére, mondta bosszusan Weér, végre is be kell látnod, hogy ennek így kell történnie.
A leány hallgatott. Weér hidegen mondta még:
– Nem állhatsz az utamba.
Azután hátradőlt a karosszékben és mozdulatlanul nézte a leány készülődését. Csend volt. A férfi cigarettára gyújtott. Várt. A leány még mindig nem ment. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett. A leány elindult. Fáradtan ment az ajtóig… Rátette a kezét a kilincsre. Weér megkönnyebbülten nézett utána. A leány visszafordult és meglátta rajta a becstelen örömet. Vad harag vöröslött ki az arcán. Kiegyenesedett.
– Nem kértem számon tőled, mondta rekedten, semmit, amit adtam neked: becsületet, szerelmet, fiatalságot és pénzt.
– Kérlek, mondta Weér, a financiális ügyeket talán ne keverjük a dologba.
– Igen, mondta a lány, az anyagiakkal rendben vagyunk. Korrekt üzletember vagy. Pénzzel nem tartozol nekem. De mert az egész búcsuzásom alatt nem volt hozzám más szavad, mint rideg, száraz, fanyar, bántó, elutasító, mert egy vigasztaló, egy jó szavad nem volt hozzám, ezért gyűlöllek. Ezért megvetlek. Ezért utállak.
A férfi vállat vont.
– Csak ennyit kellett volna mondanod, – sugta a leány – csak egyszer kellett volna mondanod jósággal és szeretettel: Mária. Nem fájt volna semmi. Megértettem volna mindent. De mert végignézted a hosszú vergődésemet és egyetlenegyszer sem szólítottál meg a jóságnak és szeretetnek a szavával, nincs számodra más kivánságom, mint egy keserű átok. Ne is tudj soha senkit megszólítani szerelmes szóval, ne tudj szólni senkihez soha…
Az utolsó szavait már őrjöngve mondta. Kitört a zokogása és szégyenkezve, haragos bánattal, menekülve szökött ki az ajtón.
A férfi csodálkozva tekintett utána. Milyen gyengék tudnak lenni még az ilyen erős nők is. Még az ilyen okos nők is bolond átkokra ragadtatják magukat.
Pár perc mulva elfelejtette az egész dolgot. Nyugodt volt. Jól érezte magát. Örült, hogy üres a lakás, hogy végre egyedül van benne. Az utóbbi hetekben a leány jelenléte már kinos volt, a búcsuzás, az elköltözés meg kétségbeejtő. Csakhogy vége van.
Elindult hazulról. Sétált, jókedvű volt, pompásan érezte magát. Megéhezett és elment vacsorázni. A vendéglőben leült a rendes asztalához. Egy kis nyugtalanságot érzett; maga sem tudta, miért. Várakozott egy kicsit, azután rákiáltott egy pincérre:
– Pincér!
Az tovább sietett. Weér bosszankodott. Egy másiknak szólott:
– Pincér!
Az is tovább ment. Weér elképedve nézett utána. Ő maga rendelte el, hogy ne alkalmatlankodjanak neki, mielőtt szólna. De most szólt. Mit szemtelenkednek hát ezek az emberek. A főpincért hivta.
– Guszti.
Nem jött. A terem másik végén mozgott és felé se nézett.
– Guszti! – ordította Weér dühösen.
A főpincér meg se mozdult. Weér ijedten nézett körül. A szomszéd asztaloknál emberek ültek és egyik se nézett rá. Hangosan, teli torokból kiáltotta még egyszer:
– Guszti!
Senki se mozdult. Az emberek ettek, beszélgettek, a pincérek szaladgáltak; rá senki se nézett. Weérnek verejték ütött ki a homlokán. A levegő egyszerre nehéz lett, ólmos, súlyos; fuldokolni kellett benne. A tető fenyegetően függött fölötte és bizonyos volt, hogy most valami rettenetes dolognak kell történnie.
Weér még egyszer szólott, gyáván, remegve, de felemelt hangon:
– Guszti.
Senki sem nézett rá. Weérnek kigyúlt az arca, a homlokán remegni kezdtek az erek, a szíve őrült dobogással vert és az elméjébe belevillant, beledübörgött az a világos tudat, hogy a hangját nem hallják. Vagy süket lett minden ember, vagy az ő hangja veszett el. De az emberek beszélgetnek, hallotta a hangjukat. Tehát csak az ő szavát nem értik. Kinyitotta a száját és rendesen, hangosan, szabályosan, tagolva mondta újra:
– Gusz – ti…
A szája megmozdult, tapintotta az alsó állkapcsa mozdulását, úgy érezte, hogy a torka is rendben van, a hangszálai is működnek. De éles figyelése, maga-vizsgálása észrevette, hogy a hangját ő maga sem hallja. Nem hallja a hangját. Megpróbálta újra meg újra, hogy szóljon. Kiáltani próbált. Neveket mondott egymásután. Hangot nem hallott.
Ez rettentő. Felugrott és kirohant. Az utcán vakon és kétségbeesve szaladt végig. Mi lesz most, mi lesz most? A sírás fojtogatta a torkát. Megnémult. Csodálatos, őrült, hihetetlen módon megnémult. Ez a tönkremenés, a halál. Szívós, makacs, küzdő, törtető életének a vége. A tavaszi estében vad keserűséggel szaladt bele az ismeretlenségbe. Egy hangos köszönés riasztotta fel:
– Jó estét, képviselő úr.
Weér ránézett az emberre. Valami ismerőse, közömbös, jelentéktelen ember. Megemelte a kalapját ő is és természetes, nyugodt hangon válaszolt.
– Jó estét.
Kezet fogtak és Weért reszkető öröm fogta el. Didergett a boldogságtól, megmámorosodott és melegen, szeretettel ismételte:
– Jó estét. Jó estét.
Hiszen beszél. Hiszen nem némult meg. Hiszen semmi baj nincs. Hadarva mondta, hogy kiélvezhesse ezt az örömet:
– Hová megy? Sétál? Én is. Tartson velem.
Lassú lépésben indultak el és Weér egészen megnyugodott. Nincs semmi baj. Valami ostoba megzavarodás volt. Betértek egy vendéglőbe. A pincér rohant elébük.
– Mit méltóztatik parancsolni?
Weér erre vacsorát rendelt, evett és később nyugodtan ment haza. Lefeküdt és jól aludt. Reggel átfutotta még a jegyzeteit és elindult a képviselőházba. Meghallgatta az első szónokot és azután szólásra állott fel. Egy mozdulattal kérdezte meg az elnöktől: ő jön-e; az elnök bólintott és Weér szólásra állott fel. Körülnézett a teremben, végigpillantott a karzatokon és meg akarta kezdeni a beszédét.
Jobb kezét egy könnyű gesztusra emelte fel és kinyitotta a száját. Ekkor fojtogató félelem rohanta meg. A levegő ólmos volt, a karzatok mintha leszakadni készültek volna. A szája mozgott és füle hiába várta a saját hangját. Elsápadt. Megreszketett. Tapogatózva fogta meg a padot maga előtt és szeme kétségbeesve, inogva keresett valami támaszt a nagy forgatagban. Körülötte mozgolódás támadt. Mindenki ránézett.
– Megnémultam, mondta magában kétségbeesve, és most mindenki megtudja.
A halálos rémület gyengévé tette. Most mindjárt összeomlik. Az elnök ránézett és csodálkozva, biztatva szólt:
– Weér képviselő ur következik.
Weér melléből egy nehéz sóhajtás tört ki, levegő után kapkodott és megszólalt:
– Tisztelt képviselőház…
Remegve, hogy nem akad-e meg vajjon, de beszélt. Hallotta a hangját, érezte a hangja erejét, a csengését. Nem akadt meg. Bátor lett újra. Szabadon, merészen, gáttalanul beszélt.
Később kiment a folyosóra. Mi történt? Mi történt vele? Nem tudott megszólalni, mint a hogyan tegnap nem tudta a pincért megszólítani. Leült egy pamlagra. Mellé ült egy barátja. Kérdezni akart tőle valamit.
– Laci…
A másik gondolkozva pillantott maga elé.
– Laci, mondta újra Weér.
A másik nem mozdult. Előttük elhaladt valaki:
– Horthy, – szólott rá Weér.
Az ember tovább haladt. Weér érezte, hogy mozgott az ajka. A hangját mégsem hallották. Megdöbbenve tekintett maga elé.
– Igaz is, fordult hozzá a másik, mi bajod volt a beszéded elején?
– Semmi. Egy kis rosszullét.
Ismét tudott beszélni. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. Világosság áradt zavart kétségbeesésébe. Nem tud megszólítani senkit. Beszélni tud, de senkit nem tud megszólítani. A leány átka. Ne tudj szólni senkihez soha.
Bolondság. Egy őrjöngő leány ostoba kifakadása. Csak nem hihet az ilyen ostobaságban valaki. Előtte egymásután vonultak el az emberek. Megszólította őket. A szája kinyilott, mozgott az állkapcsa és egyik sem fordult feléje.
– Pista…
– János bátyám…
– Hé, öregem!…
Senki sem hallotta. Nincs hangja. Elveszítette a hangját. Nem tud megszólítani senkit.
Rohant ki az utcára. Kocsiba ült. Ádám professzorhoz hajtatott. Beküldte a névjegyét. A tanár maga jött elébe.
– Kedves képviselő úr, mivel szolgálhatok?
Weér elmondta. Mindent elmondott. A tanár mosolyogva intett.
– Nem ismeretlen betegség; tudományos neve is van. Igazában képzelődés.
Weér fanyar arccal tekintett rá. Ez nem gyógyulás.
– Üljön nyugodtan pár percig, szólt parancsoló hangon a tanár. – Azután meg fog szólítani.
Weér hátradőlt a székében. A tanár könyvet vett elő és olvasni kezdett. Belemerült az olvasásba. A percek teltek és Weér vergődve tekintett rá.
A tanár meglepetve pillantott fel.
– Egy kicsit belemerültem az olvasásba. Szóljon már.
– Most tudok szólni, mondta Weér panaszosan, de mialatt a tanár úr olvasott, hihetetlen erőfeszítéseket tettem és mégsem hallotta a hangomat.
A tanár komolyra vált arccal tekintett rá.
– Akkor, kedves képviselő úr, nincs más hátra, mint egy pár hétre elhagyni a politikát, az ügyvédi irodát és bevonulni ide hozzám, egy csinos és kellemes szobába, amelyből pompás kilátás nyílik a Dunára.
Weér zavartan távozott. El volt keseredve. El volt csüggedve. Bántotta, hogy gyógyíttatnia kell magát és még jobban bántotta, hogy nem bizott a gyógyításban. Úgy érezte, hogy a hangját egy rettenetes erő tartja megkötve; ezzel az erővel – úgy érezte – meg nem tud küzdeni egy pár heti ápolás.
Bánatosan haladt előre. Ment az utcán. Maga sem tudta, hová. Az utca tele volt. Vidám és hangos emberek tolongtak mindenütt. A fecsegő tolongásban Weér egy karcsú barna leányt pillantott meg. Margit. Margit ez, aki nemsokára menyasszonya lesz, a szép, a gazdag. Átvergődött a tömegen és csendesen szólt neki:
– Margit.
A leány tovább ment.
– Margit, szólt méltatlankodva Weér.
A leány nem tekintett vissza. Weérnek ismét a szívébe nyilalt a fájdalma. Nem tudja megszólítani a leányt. Margit nem hallja a hangját. Utána ment és még egyszer szólt kétségbeesett erőfeszítéssel:
– Margit.
Nem hallja. Nem fordul vissza. Mellé léphetne, akkor észrevenné. De mit ér az? Nem tudja megszólítani, nem tud szólni hozzá, várnia kell, míg valaki felszabadítja azt az átkozott, azt a gyűlölt varázst, amely a hangját megkötve tartja.
Megállott. A leány alakja távolodott. Elveszítette a szeme elől. Nekivágott a tömegnek és törte magát kifelé. Csendes, elhagyott utcákba ért. Itt mintha a bánata hallgatott volna a csendes utcában. Lecsüggesztette a fejét és fáradtan vánszorgott. Vége mindennek. Nem lehet így élni. Vége a hírnek, a vagyonnak, a jólétnek. Egy ideig meg lehet csalni a világot, azután jön a leleplezés, a szégyen, az összeomlás. A gyógyítás nem használ. A tudomány itt nem ér semmit. Ismeretlen és rettenetes hatalmaknak az erejét érezte, megfoghatatlan és végzetes erők csapását. Vége mindennek. Hová visz ez a szomorú út? Az őrülésbe? A halálba?
Nincs menekvés. Felpillantott. A csendes utca tulsó oldalán egy fáradt nő jött. Oh, hiszen itt van a menekvés. Felkapta a fejét. Minden erében forrón zúgott a vér. Tüzes láz nyargalt át a tagjain. Reszketve, gyorsan, rohanva vágott át az utcán. Most kell eldőlnie mindennek. Megállott a leány előtt. Egymásra tekintettek. Rosszasága, a régi keserűségek, a mult napok gyötrődése el volt felejtve, és remegő torkából sírva, ujjongva, végtelen, boldog, diadalmas gyönyörűséggel töredezett ki a megszólítás:
– Mária!… Mária!…
