A világosság.

– Lona elájult!

A lakásban nagy futkosás támadt, a kis szabóműhelyből csörömpölés hallatszott. Valaki felszaladt az első emeletre és lihegve jött vissza:

– Jön a nagyságos tanár úr.

Két perc mulva jött a híres orvos: magas, tatárarcú, negyvenéves ember.

– A vak lány ez? – kérdezte Lonáról.

– Igenis, nagyságos tanár úr.

– Fektessék ágyba, nem lesz semmi baja.

Lonát ágyba fektették. A negyvenéves ember összehúzott szemmel nézte a lány csodálatos szépségét.

– Hány éves ez a lány?

– Husz, nagyságos tanár úr.

– Mióta vak?

– Nyolcéves kora óta.

Egy-két orvosi rendeletet adott még a professzor, azután menni készült.

– Nem lesz semmi baja, könyörgöm? Mást ne csináljunk vele, nagyságos tanár úr?

– Adják férjhez – dörmögte a tanár és elment.

Egy hónap mulva feleségül vette a lányt. Lona nagyon boldog volt. Vaksága nem gátolta a jólét élvezésében: szerette a nagy, szőnyeges szobákat, amelyekbe a szűk szabólakásból jutott, örült, hogy cselédei vannak, akiknek parancsolhat, és imádta a férjét, aki úgy dédelgette őt, mint egy gyermeket, és aki rá nézve az erő, nagyság, hatalom és szépség megtestesülése volt, a gazdagság és az örömök dús forrása, vak leánysága álmainak a lovagja.

Egy lányuk született, azután egy fiuk és Lona szívében az örömöknek egy új világa nyílott meg, a boldogságnak egy új birodalma: a vak asszony szívében édes gyönyörűséggel áradt el az anyaság érzése. Nagyon boldogok voltak.

Lona huszonhatéves volt – erős, délceg, fiatal asszony – mikor az ura egy délben hazajövén, megkapta a kezét:

– Fordítsd csak a fejedet erre, a világosság felé.

A tanár Lona szemeit nézte és így szólt hozzá:

– Lona, megoperáltatom a szemedet. Most elviszlek a klinikára, ott maradsz vagy két hétig és azután újra fogsz látni.

Lona megcsókolta az ötéves lányt és a hároméves fiut és elment. Megoperálták a szemét; sötét szobában élt két hétig és a tizenötödik napon nyitott és szabad szemmel, látóan tekintett bele a nap teljes és fényes világosságába.

A férje eljött érte. A hideg ember meg volt hatva, áradozott:

– Édes, drága Lonám, de boldog vagyok! Én feketefürtös, szép gyermekem, milyen szép vagy… milyen szépek a szemeid, te szép Lonám, fehér asszonyom… Ugy-e Lonám, szép a világ, az élet, a napfény… Lona, látni fogod a gyermekeinket… Lona, a látás megkettőzi az élet minden örömét.

Lona zavarodottan tekintett rá és hallgatott. Kocsiba ültek: végig a nyári fényben fürdő városon, haza a két gyermekhez. A férfi ujjongott:

– Süthet most a nyári nap, szikrázhat, vakíthat: Lona belenéz, Lona lát.

Lona elfordította a fejét. Nézte a fasort, amelyen végigrobogott a kocsi, nézte az egész harmatos, nyári reggelt: az élet csakugyan szép. Nézte a járkálókat: a színes ruhák csakugyan szépek, az emberek között is van olyan, aki majdnem megközelíti az emberi szépségnek azt a képét, amelyet ő gyermeksége világosságából elvitt a vakság sötétségébe.

A tanár gyönyörűséggel nézte a hallgató asszonyt, Lona pedig a hintó párnáján elhúzódott tőle. Ez az ő férje? Mikor vak volt, nem tudta, hogy a bőre ilyen sárga, a szakálla – milyen selymesnek tetszett – ilyen ritkás és kopott, az orra, a feje ilyen különös formájú. Ijedt gondolata nem merte rútnak mondani, csak a félelmes különösségét és idegenségét vallotta be.

Hazaértek. Hangos kiáltásokkal jött a két gyerek, zajos örömmel ölelgették az anyjukat.

Lona hallgatott. Ijedten nézett körül az ismerős lakásban: – ez az ő lakása valóban, de mégis idegen lett ez a lakás ő neki. Mit keres ő itt az idegen férfi és a két gyerek között, akiknek minden vonása az apjuk tatárarcát viseli?

Megrohanta és elkábította ez a csunyaság. Az ő puha keze simogatta ezeket a fejeket, de akkor ezek csodaszép, fürtös angyalfejek voltak. Ő hozzásimult ehhez a hajlott férfihoz, de ez akkor délceg levente volt. Orvul rontott rá és úgy gázolta le ez a csunyaság. Ezeknek az embereknek a rútsága fáj, éget és perzsel.

A gyerekek még csókolgatták az anyjukat, a találkozás első perce alig mult el, Lona keservesen zokogni kezdett.

A férje simogatta dús, fekete haját:

– Az öröm sírása ez.

A keserű zokogás azonban nem akart szünni, egyre fájdalmasabbnak és lázadóbbnak tetszett.

– Mi bajod, Lona?

– Istenem, én Istenem!

– Lona, mi bajod?

Lona beleharapott az ajkába és fuldokolva zokogott.

– Hát mi bajod, – csattant fel a gyanakvás a férfiban.

– Istenem, én Istenem.

– Lona! – hangzott fenyegetőleg a férfi szava.

Megkapta a csuklóját:

– Ide nézz! Mi bajod?

Lona görcsösen, fájdalmasan, lázadóan zokogott:

– Istenem, Istenem, milyen csunyák vagytok.

… Nagy csend támadt. A levegő nehéz lett körülöttük, súlyos sejtelmek árnyéka tette hűvössé, eljövendő tragédiák lehellete rezzentette meg.

A gyerekek riadtan húzódtak vissza, a férj arcába bánat, harag és gyötrelem kergetett egy sötét vérhullámot. Az asszony észrevette, hogy hibát követett el, és jóléte féltése megmozdult benne. És a vakságból alig kimenekült asszony elkövette első csalását: emberfeletti erőfeszítéssel parancsolta könnyes arcára a szeretet mosolyát és nevetve, könnyezve, bocsánatot kérve, a kitörő szeretet képmutatásával szorosan megölelte a férjét.