A kis gróf.

A kis grófot egy fiatal pap kisérte el mindennap a gimnáziumba. A fiatal pap a nevelője volt. A kastély felől jöttek csendesen, összesimulva. A pap fekete ruhában volt, a kis gróf mindig kék bársonyban. Sápadt volt mind a kettő. Olyanok voltak, mint két sötét, hallgatag árnyék.

A kastély azelőtt üres volt és csendes. De a kis gróf édes apja sokat kártyázott, a birtok egy napon gondnokság alá került és ekkor a grófné kezdett parancsolni. Ő rendelte el, hogy hazaköltözzenek a kastélyba, mert – mondta – nem akarja, hogy fia koldús legyen. Úgy volt, hogy otthon laknak, amíg minden adósság ki nincs fizetve. A gróf unta ezt a dolgot. Átásítozta a hónapokat és a monokliján át mély megvetéssel nézte az egész kis várost. A kis grófnak közömbös volt az ügy. Keskeny arca az első év végén éppen olyan halvány és mozdulatlan volt, mint amikor a cisztercita tanárok először simogatták végig, és a zajongó osztályra éppen olyan nyugalommal tekintett, mint amikor először jelent meg közöttünk. Hanem a grófné, ő lelkesedett a kastélyért és az egész kis városért. Itt ő parancsolt, ő rendelkezett, elhanyagolt és mellőzött asszonyból itt a város királynője lett. Hihetetlen méltósággal tudott megjelenni a nyilvánosság előtt és mámorosan élvezte azt a bámulatot, amelyben része volt. A harminc éven jól túl volt már, erősen hízott, de elsőségét a városban vitatni sem lehetett.

A kis gróf egy éve járt már a cisztercitákhoz, amikor – a második gimnáziumban – megbarátkoztunk. Segítettem neki valami feladatában, ez teremtette meg a barátságot. Ezután bizalmas közléseket tett nekem a kis gróf és én álmélkodva láttam, hogy tapasztalt, vad és erős mivoltom mellett milyen félénk, tudatlan, lányos és anyás maradt. Nemcsak gyenge volt és nemcsak a zajt és a dulakodást kerülte, valami rettenetes – arisztokrata – irtózással, hanem járatlan volt az élet minden dolgában. A női dolgokról pedig, amelyeket a padok között tudatlan, fojtott kacagással sugtak tovább a fiúk, egyszerűen sejtelme sem volt.

Egy napon ezzel a kérdéssel lepett meg:

– Te, a te anyád festi magát?

– Nem – válaszoltam csodálkozva.

A kis gróf hideg szemében egy kis büszkeség csillant fel.

– Az én anyám, mondta jelentős hangon, festi magát.

Elámulva néztem reá és a kis gróf megmagyarázta, hogyan megy a dolog. Rendre elsorolt minden részletet és így fejezte be:

– Ez a festés. Hallottam, amikor az inas mondta a szobalánynak: a méltóságos asszony festi magát. Mindig festi magát, mikor valahová elmegy. Olyankor nem szabad megcsókolni.

Álmélkodva hallgattam a dolgot. A kis gróf egyre büszkébb lett az előadás hatására és hogy betetőzze ezt a hatást, hozzátette:

– Azt hiszem, csak grófnéknak szabad festeni magukat.

Le voltam sujtva. Az egész kicsi városban csakugyan senki nem merte volna az arca színét megkorrigálni és a kis gróf határozottan nagyot nőtt a szememben ezen a napon. Ekkor éreztem először, hogy kitünő dolog lehet grófnak lenni. Eddig mindig én bántam bizonyos jóindulatú leereszkedéssel vele, most a kis gróf lett a leereszkedő. Nagyon szégyeltem, hogy az én anyám nem festi magát és elhatároztam, hogy ha husvétra hazamegyek, meg is kérdezem a dologra nézve.

Az ügyet azonban elfelejtettem, és hogy a következő évben Budapestre kerültem, hosszú esztendőkig nem foglalkoztatott a kifestés joga és a kis gróf.

Tízenkét év telt el és nem találkoztam vele. Ekkor egyszer a Dunaparton szembejött velem. Az első percben megismertem; az arca alig változott, maradt az a lányos arcú, halvány, karcsú szőke fiú, aki volt. Ő is megismert.

– Szervusz, mondta örömmel, szervusz, hogy vagy?

Beszélgetni kezdtünk. Hamarosan láttam, hogy nemcsak az arca, hanem a lelke sem változott: tudatlan, félénk, lányos, anyás. Otthon végezte el a gimnáziumot, a liceumban tanulta a jogot, mindig az anyja mellett volt és mindig egy fiatal pap volt a nevelője. Most doktor juris és talán valamelyik miniszteriumba megy. A birtokon most már nincs adósság és megint Budapesten laknak. Ő most izlelt bele a szabad, nagyvárosi élet különös örömeibe. Mámoros volt, de még ügyetlen és gyáva.

– Hát te mi vagy? – kérdezte azután.

– Újságíró.

Elhallgatott. Zavartan izgett-mozgott, egy vérhullám öntötte el finom arcát és végül nagy elhatározással, szinte dadogva kérdezte:

– Ismered Tábor Pannit?

– Igen.

Csodálkozva néztem rá. Zavartan mentegetőzött:

– Mert ti újságírók ismeritek úgy ezeket a szinésznőket.

Hosszas unszolás és kérdezősködés után kiderült, hogy a kis gróf őrültül szerelmes Tábor Panniba. A versenyen látta vagy ötször és úgy imádja, mint ahogy csak a naiv, anyás fiatal grófok imádhatják az igen rossz nőket. Nem mert még senkinek se szólni és meghal, ha nem ismerkedhetik meg vele.

– Nem szoktál a Dalos-szinházba járni?

– Nem. Háromszor voltam szinházban életemben.

– Hát gyere el ma este, felviszlek a szinpadra és bemutatlak Tábor Panninak.

– Nem haragszik meg?

Elnevettem magamat.

– Légy nyugodt. Nagyon fog örülni.

Megvigasztaltam még, hogy a szerelme nem is olyan reménytelen, mint ahogy gondolja… Azután elváltunk.

Este kissé későn jutottam el a szinházba. A kis gróf már aggódva várt. Az első felvonásközben karon fogtam.

– Menjünk a szinpadra.

Ujjongott örömében. A szinpadon megtaláltam Tábor Pannit. Rövid rokoko szoknyában, nagy fehér parókával, erősen – a szinpadi világításnak – kifestve állott egy sarokban. Nagyon szép volt. Bemutattam neki a kis grófot és egyideig beszélgettem velük. Villámgyorsan megbarátkoztak. A kis gróf eleinte bátortalan volt. Panni annál merészebb. Ez a merészség azután felgyújtotta a kis grófot és két perc mulva már a szerelmi vallomásnál tartott. Ekkor elhivott valaki.

Mikor a felvonásköznek vége volt, lementem a szinpadi lépcsőn és a folyosón át a nézőtér felé tartottam. Mögöttem jött le a szinpadról a kis gróf is. Utolért. Megkapta a karomat. Halálsápadt volt.

– Mi bajod? – kérdeztem tőle.

– Gyere, dadogta, gyere ki innen. Az utcára.

Kimentünk. Kiváncsian és aggódva néztem rá. A kis gróf a homlokáról a verejtéket simogatta le, nehéz lélekzésssel szítta be a hűvös, éjszakai levegőt és hozzám hajolva, kétségbeesetten, rekedten, megsemmisülve sugta:

– A világosságon láttam, hogy ki van festve. Mint az anyám…

Bánatos lemondással intett vissza a szinház felé:

– Sohasem tudnám megcsókolni. Sohasem fogok visszamenni.