Matt.

A leány szülei sokáig ellenkeztek. A férfi kezdő ügyvéd volt és nem biztak benne, hogy lesz valamivé. A leány makacs akarata végre diadalmaskodott. Megvolt az esküvő, egy hónapig utaztak és azután megkezdték a házasság csendes, békés, munkás életét.

Az első mámor hónapokig tartott. Egy félév telt el, amig szinte mindennap újra érezték győzelmük örömét, egyesülésük mámorát, lassan azonban jelentkezett ekkor az unalom. Meglepetve fogadták és szégyenkezve titkolták maguk előtt is. De nyilvánvaló volt már, hogy egymás társasága nem elégíti ki őket. Az örökös együttlétbe befúrakodott a fanyarság. Nem volt mit mondaniok egymásnak. Próbálgatták a dédelgetés és a becézés régi játékait és unottnak találták. Nézték egymást, ásítoztak és tanácstalanul ődöngtek a lakásban.

– Paula, kérdezte egy napon a férfi, tudsz sakkozni?

– Nem – válaszolt az asszony. – Miért?

– Az íróasztalom fiókjában megtaláltam a régi sakktáblámat. Kedves volna…

– Taníts meg – mondta az asszony.

– Jó – kiáltott örömmel a férfi.

Kihozta a kockás táblát, felállította a figurákat és magyarázni kezdett. Eleinte kissé nehezen ment a dolog, de azután mindent megértett az asszony. Az idő gyorsan telt el és mikor végét vetették a tanításnak, örömmel állapították meg:

– Ezentúl mindennap játszunk.

Mindennap játszottak. Az ebédutáni és a vacsorautáni idő, amelyet a férfi még mindig otthon töltött, volt a legunalmasabb. Ilyenkor játszottak. A férfi szivart vett elő, az asszony is rágyújtott egy cigarettára és megelégedéssel, örömmel ültek le a kis asztalhoz, amelyen szép rendbe sorakozva ott állottak a játék figurái. Jó pajtásoknak érezték magukat, szórakozást, kellemes, apró izgalmakat vártak a játéktól. Szerették ezeket az órákat.

Addig, amig az asszony kezdő volt, minden pompásan ment. A férfi könnyen nyerte meg a játékokat és ha az asszony is nyert néha, az véletlenszámba ment. Ebbe belenyugodott az asszony is. Hónapok teltek el és a sakkozás óráit mindig örömmel várták.

Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. A férfinak erőlködnie kellett; törnie kellett a fejét, kínos fejmunkával kellett fáradnia a nyerésért. És nemsokára szó sem volt a könnyű, tréfálkozó győzelmekről. Az asszony egyenlő rangú játékos lett. A férfi nap-nap után vereséget szenvedett a mérkőzésben és kedvező eredmény volt, ha nyert és veszített játékai egyenlők voltak.

A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett. Nem a játék kedvéért ültek most már le játszani, hanem a győzelem kedvéért. Aki veszített, az dühbe jött, elkeseredett, fanyar haraggal pillantott a másikra és gyűlöletesnek találta az örömét. Hibákat keresett rajta. Néha megállapította a fellobbanó harag, hogy a másik durva lelkű, otromba, rút. Keserű kifakadások estek. Vad és sértő vita támadt azon, ki játszik jobban. Gúnyolták egymást. A játéktudás után a szellemi képességekre került a sor.

– Minden ostoba liba azt hiszi manapság magáról, hogy hódító szellemű asszony – mondta a férfi.

Az asszony élesen válaszolt:

– Te azt hiszed, hogy csak az az értelmes ember, aki egyszer megbukott az ügyvédi vizsgán.

A vita átsíklott a többi külső és belső tulajdonságokra és sivár, maró, marcangoló veszekedés lett. De a sakktábla azért egyre vonzotta őket. Minden nap újra kellett kezdeni a játékot és a tegnapi veszekedést mindig elfelejtették, mikor a sakkozás ideje eljött.

Jókedvvel ültek le játszani. De mikor rámeredtek a kockás táblára, a figurák mozogni kezdtek és a játék kibontakozott, akkor a fejtörés, a megerőltetett gondolkozás, a győzelem eshetősége izgatta és lázba hozta őket. A játszás szenvedélye, a szellemi mérkőzés tudata, a párbaj izgalma egyformán ingerelte őket. Fékezhetetlen indulatok háborogtak bennük és vadul törtek ki, mikor egy-egy vita támadt. A férfi egyszer elhibázott egy lépést. Az asszony felvillanó szemmel nyult a táblához.

– Elhibáztam, mondta gyorsan a férfi. Nem úgy lépek a bástyával.

– Most már késő, válaszolt kárörömmel az asszony.

– De nem.

– De igen.

A férfi haragosan nyúlt a bástya után. Az asszony felkapta a kezét és elébe tartotta. A férfi elrántotta a kezet, az asszony erre lesöpörte az egész táblát.

– Nesze. Akkor játszsz velük magad.

A férfi elfehéredett a dühtől. Felemelte a kezét és az asszony felé ütött. Nem találta. Az asszony síkoltva hátrált. Megdöbbenve néztek farkasszemet.

Az asszony sírva sietett ki a szobából, a férfi pedig haragosan ment el hazulról. Ekkor hetekig nem játszottak. Kezdtek társaságba járni és az asszony kihívóan kacérkodott mindenkivel, aki az útjába akadt, a férfi pedig tüntetően udvarolt minden kacér asszonynak.

Néma, hideg gyűlölet volt közöttük. Naphosszat alig beszéltek és siettek megszabadulni egymástól, mihelyt tehették.

A sakktábla megérttette velük, hogy nem egymáshoz valók. Vad és kiméletlen természetükről leoldott minden féket a játék szenvedélye és nem szerelmes férfi és nő, hanem két meztelen indulat állott egymással szemben.

Az érintkezés lassan újra megkezdődött közöttük. Megszokták azt, amit a házasfelek lassanként megszoknak, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, együtt éljenek, amikor a lelkük rég eltávolodott egymástól. Hideg szemmel és hideg lélekkel nézték és mérlegelték egymást, de az érintkezésük majdnem olyan volt, mint a régi.

Egy napon otthon voltak. Nem lehetett sehová se menni. Unatkoztak.

A férfi ekkor az asszony felé fordult és egy kicsit önmagát is gúnyolva, zavart mosolylyal, félvállról kérdezte:

– Nem játszanánk egy partiet?

– Nem.

A férfi gúnyolódni kezdett:

– Nem mersz játszani. Félsz, hogy veszítesz.

Az asszony hallgatott. A férfi folytatta a gúnyolódást és végül már nyújtva, elhúzva a szavakat, gyerekmódra csúfolódott:

– Nem mersz játszani. Neeem meeersz… Neeem meeersz…

Az asszony hallgatott. De az arca kipirult, az ajka dühtől remegett és végül reszketve pattant fel.

– Hát lássuk.

Odaült a sakktábla elé. Összehúzta a homlokát, beléharapott az ajkába és kemény, vád akarattal akart nyerni. Nyugodt is akart lenni, de a belsejében remegett az izgalom. A férje még mindig gúnyolódott. Ő nem szólt semmit, de forrón érezte hullámzani a vérében minden gyűlöletét és úgy érezte, hogy a játéknyerés vad, gyönyörű, régen kivánt fizikai legázolás lesz.

– Hármat játszunk, mondta a férfi. Mind a hármat elveszted.

Játszottak. A férfi folyton gúnyolódott. Az asszony dühös erőfeszítéssel játszott, remegett, izgatott volt és az első játékot csakugyan elveszítette.

– Látod, mondta a férfi, megmondtam. Nem tudsz semmit. Mindig nagyra vagy vele, milyen jól tudsz. Ilyenkor látszik, hogy semmit se tudsz. Semmit.

– Majd meglátjuk.

– A másodikat is elveszted.

– Majd meglátjuk.

– Elveszted, elveszted, – dudolta a férfi.

Az asszony reszkető ajakkal, tüzelő szemmel meredt a sakktáblára. A faragott figurák összezavarodtak előtte. A kockák kinyúltak, megdagadtak, az alakok feltornyosodtak. Láza volt. Gyűlölete, dühe és megvetése úgy borzongatta, mint valami kínzó láz. Elveszítette a második játékot is.

– Látod, mondta a férfi jóindulatú oktató hangon, nem megmondtam. Minek kezdesz azzal, aki többet tud nálad.

Az asszony elkeseredve, leigázva lihegett.

– Hát lássuk, mondta hebegve, hát lássuk most…

Újra játszani kezdtek. Az asszony vigyázatlan volt. Valami kombináción törte a fejét és parasztjait elmozdította királya elől. A férfi észrevette. Óvatosan felvonult és amíg az asszony nehéz, komplikált tusára készült, előrehúzta királynéját, felugrott és diadalmasan kiáltotta:

– Sakk. Matt.

Az asszony megdermedve bámult a táblára. Az volt. Matt, kétségtelenül az. De orvmódra, tisztességtelenül az. Tisztességtelenül, komiszul kijátszottnak, banditamódra kifosztottnak, becstelenül legázoltnak érezte magát. Elfehéredett a dühtől. A férfi gúnyosan nevetett rá és ő vérforralónak, rettenetesnek, galádnak látta ezt a nevetést. Elvakult, elkábult a dühtől. Az asztalon a sakktábla mellett gyújtótartó hevert: nehéz, éles szegletű öntött vasból. Gyűlölettől részegen nyúlt utána. A férfi nevető feje előrehajolt. Ő felkapta a nehéz vasat és őrjöngő erővel vágta a nevető fejhez.

A vas éles szeglete mélyen vágódott be a halántékon, a férfi elbukott és homlokán kibuggyant a vér.