A prológus.

– Leányom – mondta neki az apja, aki királyi tanácsos, kereskedelmi kamarai elnök, szóval igen tekintélyes úr volt – az embernek kötelességei vannak nemcsak önmaga iránt, hanem a társadalom iránt is. Abban a városban, ahová jutsz, a legelőkelőbb családok egyikének leszel tagja. Jó feleségnek kell lenned, idővel jó anyának, de társadalmi állásod megkivánja tőled, hogy bizonyos mértékben résztvégy a közéletben is. A vagyon és a tekintély kötelességeket ró az emberre. Jótékony mozgalmakat támogatnod kell; ahol éppen vagyonodra és tekintélyedre szükség van, ott nem szabad, hogy hiába várjanak reád. Ne bocsátkozz le azokhoz, akik alattad állnak, de légy mindenkihez barátságos. Egy szóval, légy rajta, hogy régi és új családod tekintélye növekedjék általad.

Efféle tanácsokkal ellátva jelent meg egy napon a friss pezsgésű kereskedő-város aszfaltján a fiatal Pándorf Samuné. Új családja valóban gazdag volt. A számos és kiterjedt család buzával, liszttel és keményítővel látta el a fél országot, és a város különböző részein egész utcákat szerzett magának. Ami azonban a tekintélyt illette, az nem akart abban a mértékben jönni, mint ahogy kivánatos volt. Az emberek nem tudták és nem akarták elfelejteni, hogy az öreg Pándorf Izrael még egy rossz lóval járta a megyei vásárokat, úgy hogy a család gőggel volt kénytelen helyettesíteni a hiányzó tekintélyt. A fiúk más városokból hoztak asszonyt és a család lassanként elzárkózott az eleven és gúnyos szellemű várostól.

Arra nem került sor, hogy valaki szemükbe mondjon sottise-okat, a hátuk mögött pedig hiába hangzottak el lenéző megjegyzések: – nekik volt a legszebb fogatuk, az asszonyok vakító brilliánsokat hordtak és az egész család mégis gőgösen járkált a városban.

A fiatal Pándorfné nem vett észre semmit kissé ferde helyzetükből. A család valóban gazdag volt, sőt valóban tekintélyes is, mert hiszen nélkülük semmit sem csinálták a városban. Jóakaratukra, pénzükre és jelenlétükre mindenütt szükség volt, és amint a férfiak a városi közgyülésekhez ereszkedtek le, éppen úgy ültek az asszonyok kimondhatatlan méltósággal a nőegylet ülésein.

A fiatal Pándorfné csak egyben hibáztatta családja többi tagjait. Túlságosan hidegek voltak. Barátságosnak kell lenni mindenkihez, anélkül, hogy leszállnánk hozzájuk, – erősítgette ismételten; és habár a tanítás a többieken nem fogott, ő szíves bátorítással, biztató jóindulattal fordult az emberekhez, akikkel sorban megismerkedett.

Sajátságosan felfelé szökő orra hamar ismert lett az utcákon, amelyeken úgy ment végig, hogy fejét féloldalt hajtva, méltóságos és mégis bátorító módon mosolygott mindenkire. Járására nézve az úgynevezett kacsázók közé tartozott és a hangja, a hangja, amely utóbb biztatólag csendült mindenki felé, felejthetetlen és hasonlíthatatlan volt. Ezen a hangon a szőke és pisze-orrú utódban csodálatos módon valamely régen elfelejtett ősének a jargonja ütött ki leküzdhetetlenül és győzelmesen. Ez a hang valami furcsa dünnyögés volt, a szent könyvekre hajló ősök valamely hasonlíthatatlan nazális fuvolázása. És ezt a hangot mindig és mindenütt lehetett hallani: végtelen jóindulatú leereszkedéssel rezdült meg ez a hang, ha egy gyerekkocsi jött az úton, ha lányok jöttek szembe, ha ismerősök merültek fel; kérdezősködve, bátorítva, dicsérve és tanácsokat adva ez a hang végigröpködte a várost, kisértetvén a félrehajtott fej jóságos mosolya által.

A Pándorfékat követő megjegyzések új erőre kaptak, sziszegőkké, gyilkosakká, pokoliakká váltak, mérgesek és öldöklők lettek, ha a fiatal Pándorfné valahol megjelent. Az asszony azonban erről semmit sem tudott. Ő életet adott két gyermeknek és a lélek példátlan harmoniájával hajtotta le esténként nyugodt álomra elégedett és mosolygó fejét, tudván, hogy családja és a társadalom iránti kötelességeit egyformán teljesítette. Lassanként azután az emberek is beletörődtek jóakaratába, közömbössé vált nekik és nem igen tettek rá megjegyzést. Ő pedig nyugodt önérzettel teljesítette tovább is a társadalom iránt való kötelességeit.

… Idővel egyszer a nőegylet műkedvelő előadást akart rendezni népkonyhája javára. A titkár előterjesztette a programmot: táncokat, rövid darabokat, énekszámokat és zongorapartiekat fognak előadni csupa előkelő és úri szereplők.

Lesz egy gavotte rokoko-ruhában, lesz egy énekes játék, bohózat és – mivel a programmban Pándorféknak is kell szerepelniök, vagy mivel legalább is fel kell nekik ajánlani a szereplést – a titkár megkockáztatta azt az ajánlatot, hogy Pándorfné ő nagysága talán a prológust kegyeskednék előadni. Az ajánlatot rövid hallgatás követte. Mindenki meg volt róla győződve, hogy az ajánlatot visszautasítás követi, de a fiatal Pándorfné atyjára gondolt, mosolygása egyre melegebb lett és a fejét félrehajtva, azt mondta:

– Hát ha szükség van reám…

Igy határozatba ment, hogy a prológust Pándorfné »úrasszony« mondja el. A helyi poéta lelkes alexandrinusait a jótékonyság nemtőjének adta a szájába és a fiatal Pándorfné így stilszerű görögös ruhát szerzett be erre az alkalomra; leomló redőzetű fehér peplont, amelyet virágok egészítettek ki.

Az előadás napján a szinház zsufolásig megtelt. Egyetlenegy hely nem maradt üresen.

A függönyt visszahúzták egy kicsit, hogy a jótékonyság istennője a lámpák elé léphessen. Utolsó szavaira majd fellebben a függöny és az első káprázatos ragyogású, megindító élőképet tárja fel.

A függönyt tehát visszahúzták és a fiatal Pándorfné a lámpák elé lépett. A redős fehér ruha művészi hullámokban omlott le róla, nyaka szabadon volt és a haja középen volt görögösen elválasztva. Nyugodtan és méltóságosan állott meg a bámuló százak előtt. A kötelességteljesítés nemes tudata töltötte el önérzettel a szívét. A lámpaláznak nyomát sem érezte.

Jobb karját felemelte és egy széles, méltóságos mozdulattal – amint betanulta – tárta ki a közönség felé. A szinházban halálos csend volt. A görögruhás nő félrehajtva a fejét, végtelenül jóságos mosolylyal az ajkán, beszélni kezdett:

Úri szép közönség, idejöttél mára
Hivó szózatomra…

Az ismert hang szétröppent az óriási nézőtéren. Ez az ismert hang azonban most felemelkedett, rezgett és megnyúlt. A páthosz felkapta ezt a hangot, megszokszorozta, harsogóvá tette. Az ismert dünnyögés szavalásba emelkedett, a nazális rezgés vontatott és méltóságos énekléssé vált. A lassú esésű alexandrinusokba belebújt a rettenetes jargon, a görögruhás nő mögött megjelent az elfelejtett és felejtetni akart ős kétségbeejtő árnyéka.

Az első sor után egymásra néztek az emberek. A második sornál egymásra mosolyogtak. A padok között suttogás támadt, mindenfelé volt valaki, aki a szomszédjával okvetlenül közölni akart valamit. A szinpadon egyre zuhogtak az alexandrinusok, a dünnyögést mind magasabbra emelte a páthosz és a nazális hangok az egyre érzelmesebb sorokkal úgy törtek elő, mint a trombitaharsogás.

A nézőtéren nevetni kezdtek. A nevetés először hátul ütődött fel; elől az emberek nyugodtak voltak. A görögruhás nő azonban még mindig szavalt és elől is le-lehajolt egy-egy ember, hogy a nevetését a zsebkendőjébe nyomja.

És az alexandrinusok nem fogytak el. A harsogó páthoszból most a szívekhez szóló könyörgés hangjába csapott a jótékonyság nemtője. Hangja leszállott és amint minden érzelmét, minden jóságát bele akarta vinni a szavakba, a kitóduló hang, amely nem tudta elkerülni az orrot, úgy hangzott, mint a lassú vinnyogás.

Ekkor csend volt. De hátul egyszerre újra felhangzott a nevetés. És most már nem lehetett ellentállni. Mint a tűz, úgy futott előre a padsorokon az emberi derültség szörnyű hangja. A legkétségbeesettebb erőfeszítés sem használt. Aki végső erővel még fogva tudta tartani izmait és össze tudta szorítani a torkát, az is el volt veszve, mikor mögötte, előtte, mellette nevetni kezdtek. A sorokon végigbugyborékolt a kacagás. A szinpadról egyre omlottak az orrhangok, és a nézőtér most már nem tudta tartóztatni magát. Csilingelő női kacagások és mély röhögések egymásba vegyültek, az egész nézőtér nevetett, kacagott, hahotázott, röhögött. Egy-egy ember végignyúlt a széken és kieresztette a hangját, a nők füzőin pattogtak a kapcsok, a püspök a proszcéniumpáholyban lehajtotta a fejét és az egész teste meg-megrázkódott. Az első sorokban végig: kinyilt szájak, félrehúzott arcok, könnyes szemek röhögtek. A nevetés buffogott, bugyborékolt, dőlt ki mindenütt, hátul egész zivatarrá erősödve.

A jótékonyság nemtője nagyranyílt szemekkel állott a szinpadon. Az alexandrinusok akadoztak, a szavak botorkáltak, a hang elcsuklott és a félrehajtott fej ijedten szegődött hátra.

Az emberek nevetnek. Rajta nevetnek, ebben nem lehet kétség. Riadtan nézett szét és mindenféle könyörtelenül nevető arcokat látott… Mindenki nevet.

Esztendők óta talán először tünt el a mosolygás az arcáról és a szinházi festék alá halálos sápadtság szökött. A fejét még jobban hátrahajtotta, a szava akadozni kezdett, szavaló hangja leszállott és egyszerre torkán akadt.

Nem szólt. Szembenézett a tömeggel. Még mindig a nevetés rázkódott végig a sorokon, hangos, fékevesztett, letiporhatatlan nevetés, amely betöltötte a szinházat.

De amint ő elhallgatott és mereven megállott a tömeggel szemben, lassanként elhallgatott a nevetés is. Halálos csend lett. A tömeg meghökkenve nézett a lámpák felé.

A görögruhás nő nehéz mellel vett lélegzetet. Amint szembenézett a tömeggel, egyszerre megértett mindent. Régi kétségek, amelyek csak hajdan – tükre előtt – kínozták, most bizonyossággá lettek. Megértette, hogy ő rút, szánalmas és nevetséges. Megértette, hogy jóságát mindig kigúnyolták, megértette, hogy háta mögött kinevették, megértette, hogy kellemetlen, komikus és félszeg volt, hogy társadalmi szereplését lenézték, kinevették, hogy jóhiszeműsége, jóindulata, jósága irigységet, gyülöletet, lenézést szerzett a számára.

Végignézett a százakon és látta, hogy mind nevetett, hogy ő mindnek siralmas és nevetséges volt, hogy nincs senki, akinek ő tetszett volna.

A fejét még jobban hátraszegte, a szivét egy görcs szorította össze és a görög ruhákban csendesen összeomlott a szétlibbenésre kész függöny előtt.