Az itélet.

A váró-szoba lassanként kiürül. Egy magas, szélesvállú, sáppadt huszárkapitány várakozik még és egy öreg asszony. A szolga meghajlik a huszárkapitány előtt, jelezvén, hogy rajta a sor. A katona egy intéssel válaszol: elsőbbséget ad az öreg asszonynak, ő utoljára akar bemenni. Pár percnyi várakozás után az asszony kijön és a huszárkapitány belép az orvoshoz.

Az orvos. (Kissé rövidlátó szemmel, kutatva tekint rá.)

A kapitány (zavartan): Nem tudom… megismersz-e… be kell-e mutatkoznom.

Az orvos: Oh te vagy az édes öregem? Dehogy kell bemutatkoznod. Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak. Ülj le. Hogy vagy? Remélem, nem valami baj juttatott ahhoz a szerencséhez, hogy felkeressz.

A kapitány: De… őszintén szólva… igen.

Az orvos: A színed, hogy megmondjam az igazat, nem nagyon tetszik nekem. Csak nem valami betegség?

A kapitány: Betegség… vagy még rosszabb, mint a betegség. Még sokkal rosszabb.

Az orvos: Oh, komoly dolog? Hát csak ki vele gyorsan, nyiltan. Sok mindennek a végére járunk mi… Nem olyan vigasztalan semmi, mint ahogy az emberek képzelik. A halált nem lehet meggyógyítani, de azonkívül talán mindent.

A kapitány: Kérlek… te tudod, mennyire szerettelek téged… már mikor az ezrednél voltál… mikor elmentél, akkor is neked adtam igazat… komiszság volt úgy bánni azokkal a beteg katonákkal… nagyon becsületes embernek tartottalak…

Az orvos: (Komolyan.) Annak tarthatsz most is.

A kapitány: Hallottam, hogy te azóta híres orvos lettél, idegorvos; egyetemi tanár is lettél…

Az orvos: Csak magántanár.

A kapitány: Az mindegy. Szóval híres orvos vagy, becsületes, jó ember vagy (habozva) nekem barátom.

Az orvos: Igen. Igen.

A kapitány: Úgy beszélek hát hozzád, mint a gyóntatópaphoz. Nálad titok marad.

Az orvos: Igen.

A kapitány: És te talán meg tudsz gyógyítani.

Az orvos: Amit ember tehet, azt megteszem. Beszélj el nyiltan, bátran, őszintén mindent.

A kapitány: Igyekszem röviden elmondani. Tudod, hogy én tíz évvel ezelőtt – emlékszel, még hadnagykoromban – eljegyeztem magamat.

Az orvos: Igen… igen… a…

A kapitány: Szóval, emlékszel rá. A menyasszonyom akkor huszonhárom éves volt. Szép, fiatal. De akkor nem vehettem el. A kaució miatt. Szegény lány volt, nekem sem volt semmim. Kilépni nem akartam. Mihez kezdtem volna? Nem mehettem fináncnak. Vártunk hát és szerettük egymást. Az évek elmultak és a szerelem is elmult. Jártam hozzájuk, de csak megszokásból, udvariasságból, jóságból. Nem akartam elmaradni. Mire való lett volna? Házasodni úgy sem akartam, és csak megbántottam volna. A szerelemből – legalább a magam részéről – lett egy langyos barátság. Megbecsültem őt; kissé fanyar, néha keserű, de okos, jó és művelt leány volt. Egy félévvel ezelőtt azonban nagy baj történt.

Az orvos: (Felemeli fejét.)

A kapitány: Nem szabad semmi rosszat gondolnod. A nagybátyja meghalt és ráhagyta a vagyonát. Csinos, mondhatnám, nagy vagyon volt. Most tehát hozzám jöhetett feleségül. Ekkor megrémültem. Szemügyre vettem őt és láttam, hogy nem tetszik nekem. Nem, – hogy visszatetsző nekem. Hogy nekem nem kell. Elfonnyadt, elhervadt észrevétlenül; elszáradt lassan a hosszú lányságban; elvirágzott; megrútult. Előttem állott az a kérdés, elvegyem-e így, igen vagy nem. Azt mondtam magamban: nem. Visszavonultam. Nem mutatkoztam. De ekkor megrohant a családja. Hogy becstelenséget követek el. Megrohant a magam családja. Hogy ostoba is vagyok, hiszen gazdag. Hogy nem szabad cserbenhagynom tíz évi várakozás után. Ő maga sírt, megbetegedett. Meg akar halni, mondták. Én küzdöttem, védekeztem, tiltakoztam. Boldogtalanok leszünk mind a ketten, ezt erősítgettem. De rám rohantak, megrohantak, elkábítottak, legyőztek. A fenyegetésnek, a kérésnek, a sírásnak hetekig ellentállottam. Agyon akartam lőni magamat. Végre ő maga jött el hozzám sápadtan, betegen. Hát megadtam magamat. Feleségül vettem. (Elhallgat.)

Az orvos: És?

A kapitány: (Sóhajtva.) Ez úgy egy félévvel ezelőtt volt. (Küzködik zavarával, a szégyenkezésével.) Azóta rettenetes az életem.

Az orvos: Miért? Mondd el bátran. Mintha magadnak mondanád el.

A kapitány: (Kitörve.) Utálom. Érted, utálom. Nem: nem szeretem. Az semmi. De utálom, utálom, fizikailag undorodom tőle, megráz, gyötör, kínoz a görcsös undor, ha mellette vagyok. Mást elkerülhet az ember. De a feleségét!… Érted: vannak a házaséletnek részletei, titkai. Engem megfojt, megöl az undor. Érted ezt?

Az orvos: Ezt értem.

A kapitány: Most azt kell megmondanod, mit tehetek én ez ellen. Valamit tennem kell. Élek mellette nyugodtan, csendesen, de ha meg kell csókolnom, akkor megmozdul bennem valami. Valami háborgó tiltakozás. Azt mondd meg, mit lehet ez ellen tenni? Hogy lehet ezt gyógyítani?

Az orvos: (Jóindulatú, elnéző mosolylyal.) Gyógyítani ezt orvos nem tudja. Recept ez ellen nincs. Az embernek össze kell szednie magát, erőt kell vennie magán. A megszokás…

A kapitány: Nem, ne mondd ezt. A megszokás nem használ. Én is ezt mondom magamnak egy félév óta: majd a megszokás… De egyre rosszabb lesz. Nem tudom eltűrni. Az ő asszonyisága… érted… nem, nem tudom ezt eltűrni. A vérem, a fejem, a szívem egyre jobban háborog. Már beteg vagyok.

Az orvos: Mi bajod van?

A kapitány: Szédülök. Rémeket látok. Gyáva vagyok. Mikor a mult héten a svadronnal nekilovagoltam egy ároknak, az jutott eszembe, hogy az árkot, egy kicsi, rongy árkot, nem birja a lovam és szégyenszemre elfordultam. A kommandót hibásan adom. A gyakorlótéren nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy például a tárcámat otthon felejtettem… ostobáskodom… megszédülök… és a tárca a zsebemben van. A multkor a tábori misén az jutott eszembe, hogy rettenetes lesz hazamenni és majdnem belekiáltottam a pap szavába. Rossz vagyok a katonákhoz. Kegyetlenkedem. Lesoványodtam. Sáppadt vagyok és néha azt hiszem, mindjárt kiesik a kard a kezemből.

Az orvos: (Figyelmesen beletekint a katona reszkető szemébe; nézi a vonagló arcát). Bizonyos, hogy ezek mind beteges tünetek. Nem nagyon komoly dolog: egy kezdődő neuraszténia. De elejét kell venni a nagyobb bajnak. Bizonyos vagy benne, hogy mind attól van?

A kapitány: Oh, bizonyos. Három napig nem voltam otthon és feléledtem.

Az orvos: Nem tudod legyőzni ezt az érzést? Ha egy-két hónapra szabadságra mennél.

A kapitány: Azután újra kezdődnék. Nem tudok rossz lenni hozzá, nem tudok durva, kemény, brutális lenni. Hiszen ő nem tehet róla. Jó vagyok hozzá, udvarias… nyújtja az ajkát… és akkor vége mindennek.

Az orvos: (Egy pillanatnyi gondolkozás után. Röviden. Keményen.) Elválni!

A kapitány: Ez az éppen, amit nem akarok, nem tudok, nem merek megtenni. A rokonsággal nem törődöm. De ő szegény. Hogy meg lesz alázva. Milyen boldogtalan lesz.

Az orvos: Sokkal boldogtalanabb lenne, ha együtt maradnátok. Te is belepusztulnál, ő is szerencsétlen lenne. Mind a kettőtök érdekében gyorsan, elszántan, határozottan kell cselekedned. Végre is két életről van szó. Te újra fogsz élni, ő is boldog lehet mással… Az elválásnak van olyan módja, amely az asszonyt nem alázza meg. Ki kell eszelned egy ilyen módot és bátran: rajta!

A kapitány: Hát nincs orvosság? Nem lehet gyógyítani azt, hogy én ne undorodjam?

Az orvos: Ezt nem lehet gyógyítani.

A kapitány: Vagy nem lehet azt gyógyítani, hogy én ezt az érzést el tudjam viselni. Hogy feláldozzam magamat érte, de ne menjek tönkre bele, ne bolonduljak meg bele.

Az orvos: Csak ha magadban érzesz rá erőt. Orvos itt nem tehet semmit. Az okot keresheti csak és igyekszik az okot megszüntetni.

A kapitány: (Remegve. Elszántan.) Tehát te is azt tanácsolod, mint orvos és mint barát, hogy elváljak tőle, akárhogy sajnálom is.

Az orvos: Azt. Az élet parancsának engedelmeskedni kell.

A kapitány: (Remeg az izgatottságtól, felugrik. Kezet nyújt az orvosnak; megrázza a kezét.) Köszönöm.

A katona elrohan. Az orvos utána tekint. Érzi, hogy itéletet mondott, érzi annak az itéletnek a kegyetlenségét, amelyet a parancsoló élet, a zsarnok természet nevében mondott egy boldogtalan, ártatlan, bűntelen, rút nő felett. Elgondolkozik. Tisztának találja a lelkiismeretét, de a szive megtelik szomorúsággal.