Halott a szobában.

Az igazgató karonfogta és átvezette a szinpadon. A túlsó oldalon állott Geltz Erzsébet.

– Erzsébet, bemutatom magának Forgács Jenőt.

Az asszony jóindulatú mosolylyal nyújtotta neki a kezét. Forgács zavartan hajolt meg. Az igazgató még ezt mondta neki:

– Udvaroljon, tőle függ minden.

Azután elment. Forgács nem tudott szólni. Az asszony mosolygott a zavarán.

– Hol volt eddig? – kérdezte tőle.

– Vidéken. Vándortársulatoknál karmester.

– Oh! Majd hivják most. Budapestre, Bécsbe, Berlinbe.

Forgácsnak megmelegedett a szíve.

– Nagyságos asszonyomtól függ minden, – ismételte hálásan az igazgató szavait.

Az asszony komoly lett.

– Én úgy énekelek, ahogy csak tudok. Én mindig úgy énekelek. Most elég könnyű lesz. Nagyon szép muzsikát irt.

Forgácsból kitört az öröm.

– Sohse reméltem, hogy előadják. Mikor beküldtem a partiturát, azt hittem, olvasatlanúl visszaküldik.

Megint hallgattak. Az asszony szólt ujra:

– Hány éves?

– Huszonhét.

Az asszony mosolygása egy kissé fájdalmas lett.

– Most menjen, – szólt – dolgom van. De jőjjön el a próbákra.

Forgács elment. Boldog volt. Azután eljárt a szinpadra. Hallgatta a muzsikáját, ismerkedett, szívta magába a dicsőség levegőjét. De csak Geltz Erzsébet iránt érzett hálát. Ő tőle várta a sikert, ő bátorította, ha néha csüggedt volt, ő mutatta be mindenkinek, ő hirdette a leghangosabban, hogy A lázadók csodaszép muzsika. Hálával és alázattal volt tele a csodálatos asszony iránt, akit Londontól Szentpétervárig ünnepelt Európa minden operájában a közönség, akit kénytelen volt még az ő gőgje is tekintélynek elismerni a muzsikában és aki most annyi jóindulattal és szeretettel foglalkozik az ő munkájával. Alázattal csókolt neki kezet mindennap és csak az alázat hangján tudott vele beszélni. Egy napon megint el volt csüggedve; az asszony bátorította és megsimogatta a haját.

Ekkor Hornnal ment haza, az ujságiróval.

– Kedves Forgács, – mondta neki Horn – vigyázzon magára.

– Miért?

– Lizbet anyó a hálójába keríti. Maga tapasztalatlan és fiatal ember, ez az ő genre-ja. Az ilyenekre még veszedelmes Erzsi mama. Láttam, hogy megsimogatta a haját. Vigyázzon. Máris nevetnek magán.

Forgács elképedve bámult. Alig értette meg, kiről van szó. Lizbet anyó, Erzsi mama, ez kimondhatatlanul rosszul esett neki. Geltz Erzsébet a női tökéletesség mintaképe gyanánt élt a szívében. Dadogott valamit.

– Meg van lepetve? – kérdezte Horn. – Tudom, ön hálás iránta. Meg is érdemli. Nagy művésznő. Zseniális asszony. Okos asszony. A muzsikához többet ért, mint harminc professzor. De – Istenem – egy öreg nő, aki nem tud belenyugodni a maga öregségébe. Rákényszeredik a forró vére miatt, hogy fiatal embereket hálózzon be. Fiatal embereket. Vagy akárkit. Aki jön.

Forgács kábult volt.

– Hát hány éves? – kérdezte együgyüen.

– Hány? Száz. Húsz évvel ezelőtt már nagy művésznő volt. De legalább negyvennyolc. Vagy ötven.

Később elváltak. Forgács még mindig kábult volt. Geltz Erzsébettel mindig csak az árnyékos, homályos szinpadon találkozott – az asszony vigyázott is rá, hogy ne találkozzanak másutt – és csak a karcsú termetét, a szabályos vonásait látta. Nem is nézte: szép-e, öreg-e. Neki a tökéletesség volt. Fájt minden rossz szó, amit felőle hallott és másnap zavart és elfogódott volt, amikor vele beszélt. Az arcát ismét alig láthatta. A szinpad legsötétebb zugában állottak; amikor innen elmentek, az asszony küldte őt: most menjen már haza.

Egy hét mulva megvolt az előadás. Forgács a szinfalak mögött remegett. Az asszony odament hozzá – most ki volt festve – és vállára tette a kezét.

– Bátorság!

A függönyt felhuzták. Forgács didergett. Geltz Erzsébet kezdett énekelni. Forgács figyelt. A remegés megszünt. Csodaszép. Hogy énekel ez az asszony. Hogy énekel. Csodaszép.

Óriási tapsvihar. Forgácsnak remegett a szíve az örömtől. Az igazgató jött hozzá.

– Bravó. Nagy siker lesz. Mit művel ez az asszony! Csodálatos.

A függönyt leeresztették. Ismét taps. Ki a lámpák elé. Forgács félig eszméletlenül hajlong. Még egyszer ki. Még. Forgács remegve rohant az asszony öltözőjébe.

Geltz Erzsébet rámosolygott.

– Megmondtam, ugy-e?

Forgács könnyes szemekkel hajolt le, hogy a kezét megcsókolja.

– Most menjen, – szólt az asszony – öltözködöm. De ha nincs társasága, az előadás után jőjjön fel hozzám teára.

Forgács kiment. Mindenfelé gratuláltak neki.

– Hanem Geltz Erzsébet! Csodákat művel ez az asszony. Most is ő az első. Az utolérhetetlen.

A második felvonás után újra taps. A harmadik után újra. Viharos, hosszú, őszinte tapsok.

Az igazgató karonfogta.

– Ha nincs társasága, jőjjön velem. Van egy rendes kis társaságunk. Félórát el szoktunk ilyenkor fecsegni a kávéházban. Hadd ünnepeljék magát.

Forgács elment. Ünnepelték. Kedveskedtek neki. Forgács boldog volt. Tizenegy óra tájban elváltak. Forgács egyedűl maradt. Ekkor jutott eszébe, hogy Geltz Erzsébet meghivta. Az órájára nézett. Tizenegy óra. Még felmehet.

Elindult. Tele volt a szíve diadallal, ujjongással, és hálával az asszony iránt. Odaért. Csengetett. Beeresztették.

Az asszony jött elébe. Hosszú, kék selyemruha volt rajta, egy puha, simuló pongyola.

– Azt hittem, nem jön.

– Oh, hogy gondolhat ilyent. Ha tudná, milyen hálás vagyok.

Az asszony rámosolygott. Lehunyta a szemét és hosszú szempillái alól lágyan, melegen, sugárzóan nézte.

Leültek.

– Akar egy csésze teát? – kérdezte az asszony.

– Igen.

– Mit fog most csinálni?

Forgács beszélni kezdett a terveiről. Belemelegedett és kedvvel, bizalommal, lelkesen beszélt. Az asszony vele szemben ült az árnyékban.

Forgács kezében tartotta a teás-csészét és le akarta tenni.

– Majd én elteszem, – szólt az asszony.

Felkelt a helyéről.

– Nem akar még egy csészével?

– Köszönöm. Nem.

Az asszony elvette a csészét és letette valahová. Aztán Forgács mellé ült.

– Nem akar elmenni Budapestről?

– Egyelőre nem. Jól érzem itt magamat. Boldog vagyok. És hálás, végtelenül hálás maga iránt.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a haját. Most közelről látta, félvilágosságban ugyan, de világosságban. Az asszony arca ki volt festve; művészettel, finoman és diszkrétül, de festve volt. És a festék sem takarhatta el és nem tüntethette el a ráncokat. A szépmetszésű arcon, a homlokon, a száj körül ráncok futottak szét. A bőr petyhüdt volt. Öreg. Szánalmas. Rút. Forgácsnak eszébe jutott minden iszonyatosság, amit róla hallott. Az asszony feléje hajolt és ő riadtan, megrettenve, undorodva rezzent össze és önkéntelen mozdulattal rándúlt vissza.

Az asszony észrevette. A szeme tágra nyílt ki, az ajka megvonaglott. Felkelt. Megállott egy percre. Töprengve, kinlódva tekintett maga elé. Azután hősies, vad, fanatikus elhatározással kapta fel a fejét. Átment a szobán. A túlsó oldalon tükör volt. Ott megállott. Keserű arccal pillantott a tükörbe.

Azután leült. Kendőt vett elő. Demaszkirozta magát. Letörülte az arcáról a festéket. A pirosat, a feketét, mindent letörölt csodálatos erőfeszítéssel, fáradt, lassú mozdulatokkal. Forgács megdermedve tekintett rá. Az asszony ismét a tükörbe nézett, lehanyatlott a feje és anélkül, hogy hátrapillantott volna, fáradt hangon szólott:

– Menjen.

Forgács felkelt. És meghatott, remegő szívvel, könnyes szemekkel, lábujjhegyen surrant ki, mintha halott volna a szobában.