Férjhezadás.

Krausz Klárika elvégezte a helybeli felsőbb leányiskola négy osztályát és ekkor rövid ideig úgy érezte, hogy pályát kell választania. A barátnői sokat beszéltek munkáról és szabadságról; egyikük-másikuk valóban tovább tanult; egy-két hónapig tehát Klárika is úgynevezett harcot vívott a szüleivel a végből, hogy küldjék fel őt Budapestre a gimnáziumba. Édesatyja, Krausz Farkas ecet- és élesztőgyáros azonban oly haraggal tiltakozott annak még csak a gondolata ellen is, hogy az ő lánya dolgozzék és ne menjen férjhez, – ami a számára egyet jelentett – hogy Klárika hamarosan feladta a harcot és megelégedett bizonyos kisebb eredményekkel: így azzal, hogy zongorát kap, ami eddig vétkes és nagyzoló pazarlásnak tekintetett, továbbá, hogy ezentul gyakrabban viszik el a városi színházba, ami eddig elérhetetlen vágy volt a számára, végül hogy jövő télen két-három hétre felmegy Juli néniékhez Budapestre.

Ezek az igéretek be is váltódtak, és Klárika nemsokára megfeledkezett róla, hogy nemrégiben mindenáron munkát és szabadságot akart. Csendesen éldegélt a terjedelmes Krausz-házban, meghallgatta délben és este, amint az édesapja beszámolt az édesanyjának az üzletről, – amely hála Istennek állandóan pompásan ment – egy kicsit résztvett a háztartás vezetésében, egy kicsit főzögetett, sokat olvasott, egyszóval készült rá, hogy férjhez menjen. Ami a zongorát illeti, nemsokára kimaradt a városi zenedéből, megvette és szépen lejátszotta az új operetteket, sőt a kottás polcán volt egy Chopin-kötet és két Verdi-opera is, amelyeket időről-időre szintén levett. Olvasmányai között a legnagyobb helyet Jókai foglalta el, de szorgalmasan olvasta a napilapok tárca-novelláit is, és egy-két év mulva – mert anyja határozottan támogatta ezt a kérését – előfizettek egy irodalmi hetilapra is. Az anyjával néha elment az irodalmi kör felolvasásaira, de itt nem érezték jól magukat, mert a felolvasásoknak zsur-jellegük volt, és mert az ő társadalmi állásuk – az öreg Krausz Farkas igen alacsonyan kezdte – még azon a szűkebb körön belül is bizonytalan volt kissé, amely felekezeti korlátoktól megszabott szűkebb kör a számukra egyáltalában szóba jöhetett. Ezért nem jártak szivesen még az ő nőegyletük mulatságaira sem, és a kellemetlen és bizonytalan érzés akkor sem mult el, amikor a Klárika egyik bátyja már ügyvéd és a másik már mérnök volt, és amikor a két házasulandó fiatalember családi értéküket jelentékenyen emelte.

A Krausz Klárika élete így folydogált csendesen előre. Igen csinos, igen kedves és igen derék, csendes és egyszerű lány lett belőle, akinek a szívéből szinte kicsordult a jóság, aki tele volt azzal a vággyal, hogy szeressen és hogy szeressék. Az idők folyamán rövid ideig szerelmes volt a városi szinház bonvivant-jába, de ez a szerelem véget ért, amikor a bonvivant-t egyszer színpadon kívül meglátta; azután szerelmes volt egy medikusba, aki távoli rokon volt, de akit szívében szintén elejtett, mikor híre jött, hogy a medikus Budapesten lumpéletet él, rossz nők társaságában tölti éjjeleit és költi a pénzt. Ettől kezdve a szerelmei inkább csak álmodozások voltak már: félévig álmodozott egy zongoraművészről, aki lejött Budapestről koncertet adni és akit, mint zeneértő, természetesen meghallgatott; majd egy évig álmodozott egy híres költőről, aki az irodalmi körben verseket olvasott fel; félév jutott a főispáni titkárnak, aki mindennap az ablakuk előtt ment el, félév egy híres tudósnak, akinek csak az arcképét látta egy képes ujságban, végül ezek az alakok mind összeolvadtak egyetlen ideális képben és elalvás előtt most már ez a kép jelent meg a Klárika lelki szeme előtt.

Az idő változatlan következetességgel folydogált, Krausz Klárika belelépett huszadik évébe, majd be is töltötte huszadik évét. Az a csendes, de egyre hevesebbé váló izgalom, amely az időnek események nélkül való folyását eddig a Krausz-házban kisérte, ekkor heves válságban tört ki. Nyilvánvalóvá lett, hogy az egész ház katasztrófának érzi, hogy Klárika eddig még nem ment férjhez, katasztrófának érzi titokban még a felvilágosult mérnök-fivér és ügyvéd-fivér is. Ha szemrehányásokat Klárikának éppen nem is tettek azért, hogy eddig férjhez nem ment, abban a módban, ahogyan siratták, volt némi szemrehányás; öreg Krausz, aki általában magánkivül volt, mindenesetre kijelentette, hogy ime ide visz az a finomság, az a híres műveltség, zene és költészet.

Klárika megadással hallgatta a vihar zúgását, a család azonban lázas tevékenységbe fogott. Levél ment mindenekelőtt a mozgékony és kiterjedt ismeretségű Juli nénihez Budapestre, azután Dávid bácsihoz Marosvárra, továbbá Szőllősre, Aradra, Nagyváradra, mindenhová, ahol csak rokonok voltak. Nincs-e arrafelé egy jóravaló fiatalember? – Klárikát ismeritek; mennyit kap: tudjátok.

Mennyit kap: ez természetesen azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a jóravaló fiatalember átvesz azon a napon, amelyen Klárikát, a kedves és szelíd szűzet asszonnyá teszi. A rokonok valóban tudták, hogy mekkora ez a tekintélyes összeg, és a szétrebbent levelekre, mint a sűrű zápor, úgy susogtak vissza a levelek. A Krausz-házban reggel és este nagy tanácskozások folytak, többnyire az ügyvéd-fivér és a mérnök-fivér bevonásával, de természetesen mindig Klárika kizárásával. Az élesztőgyár irodájában ott hevertek az asztalon a rokoni levelek és a tanácskozók mintegy sorra tapogatták a felvonuló jóravaló fiatalembereket. Egy különös asszentálás volt ez; a sorozó-bizottság nagy gonddal kereste ki a férjet Klárikának.

Nagy gonddal kereste ki és hetek teltek el, amíg végre ráakadt. Kiben ez volt a hiba, kiben az; tucatszámra hullottak át a jóravaló fiatalemberek a rostán, míg végre egyikük fennakadt. Ez a megmaradó fiatalember ügyvéd volt Marosvárott; kezdő, de igen szorgalmas; nem hírneves, de maga is igen tehetős, vallásos ortodox családból való, nem lángelme, mint az ügyvédfivér mondta, de rendes, takarékos, – egy kissé talán tulságosan is takarékos – olyan, aki együtt tartja a vagyont és jó férj lesz. Ez a fiatalember, névszerint Gabler Ede, szemeltetett ki arra, hogy a Klárika férje legyen.

Az előzetes lépések ekkor már megtörténtek volt. Dávid bácsi már szólt is egy szót Gabler Lipótnak, az Ede apjának, aki viszont a fiával beszélt, elannyira, hogy már csak egy egyszerű levélváltásra volt szükség és nem csupán az elvi megállapodás jött létre, hanem megállapodás történt – így mondta az ügyvéd-fivér – a modus procedendi-re nézve is. A megállapodás ez volt: Gabler Ede dr. ne jöjjön át ide hozzánk, mert ez olyan pletykás hely és itt rögtön tele van egy vendég hírével az egész város; sokkal egyszerűbb lesz, ha mi megyünk át Marosvárra, látogatóba Dávid bácsiékhoz, úgy se láttuk már egymást ides-tova hat éve, a Hermin esküvője óta, odaát azután feltünés nélkül meg lehet csinálni, hogy a fiatalok találkozzanak.

Így is történt. Egy szép tavaszi napon felkerekedett az anya, az ügyvéd-fivér és Klárika; vonatra ültek és átmentek Marosvárra. Öreg Krausz felindultan búcsúzott el tőlük és speciálisan Klárikát olyan meghatottan csókolta homlokon, mintha máris menyasszony volna. Az anya is izgatott volt, sőt emelkedett hangulatban volt az ügyvéd-fivér is. Maga az eset hősnője, a szelíd és kedves Klárika nyugodt volt, hallgatag volt és enyhén álmodozott. Az utazásról és az utazás céljáról csak előtte való nap értesült, de hetek óta tudta, hogy a lázas tevékenység, amelynek a nyomait látta, az ő érdekében folyik, és nem lehet mondani, hogy a dolog kellemetlenül érintette volna. Ellenkezőleg: bizonyos kellemes nyugtalanságot szerzett neki ez az ő személye érdekében folyó heves tevékenység, és most, amikor végre vonatban ültek, hogy nevezetes események színtere felé haladjanak, kellemesen és langyul álmodozva nézte a zöld mezőket, amelyek mellettük elsiklottak.

Négy óra mulva megérkeztek Marosvárra, ahol Dávid bácsiék már az állomáson várták őket. Nagy csókolózás volt, azután bevonultak a városba, amelyet Klárika hat év óta nem látott és amely határozottan tetszett neki. Dél volt, az utcán sokan jártak, a Fő-utca korzója nagyon népes volt, Klárika és a mamája egy féltucat pompás tavaszi kosztümöt diagnosztizált a korzón. A város határozottan kellemesnek mutatkozott.

Hazaérve ebédhez ültek és ebédnél Klárika is értesült róla, hogy ebben a kellemes városban nem pazarolják az időt: délután van a nőegylet majálisa, erre a majálisra ők is elmennek. És a majálison természetesen különböző ismeretségeket fognak kötni.

Az idő kellemes beszélgetés közben gyorsan mulott és alig keltek fel az asztaltól, már itt volt az ideje az átöltözködésnek. Az anyja valami báliruhafélét akart Klárikára feladni, de Klárika a jóízlés nevében kivívta, hogy legelegánsabb ruháját, egy igen egyszerű, de neki kitünően álló lingerie-ruhát vehessen fel. A lingerie-ruha valóban pompásan állott neki; Klárika karcsú, finom és üde volt, kipirult arcú, várakozó szemű édes szűzlány.

Pontosan félhatkor ott voltak a majális színhelyén, a városi közkertben. Itt egy tisztáson már folyt a tánc; egy másik tisztáson, a vendéglő előtt terített asztalok állottak. Klárikáék – az anya, az ügyvéd-fivér és a rokonság – ide telepedtek le egy asztal mellé, uzsonnát rendeltek és nézték az egyre növekedő forgalmat és az egyre jobban dagadó táncot. Klári káék tartózkodva szemlélődtek, a marosvári rokonok jobbra-balra köszöntek. Klárikának lassan már amugy is kezdett a torkába feldobogni a szíve, amikor a beszédes Dávid bácsinak egy hangos szavára ez az igen erősen igénybe vett szív egyszerre csak olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A beszédes Dávid bácsi ugyanis, aki eddig éppen a hangosságával mindent megtett, hogy az ismerősöket távol tartsa az asztaluktól, egyszerre így kiáltott fel:

– Jó estét, doktor úr…

Majd villámgyors egymásutánban a következő nem nagyon helyénvaló, de igen hathatós kedvességeket mondta:

– Hol jár erre, ahol a madár se jár? Nem ülne le hozzánk egy kicsit? Ugyan üljön le, ne vigye el az álmunkat.

A doktor úr közeledett, bemutatások következtek, a doktor úr leült, és Klárika, akinek a szíve az előbb akkorát dobbant, mintha ki akarna ugrani, most egyszerre úgy érezte, mintha a szíve meg akarna állni. A doktor urat melléje ültették, ő lesütötte a szemét és az az érzése volt, hogy mialatt a többiek tüntető tapintattal beszélgetnek, neki cseppekben folyik ki a szívéből a vér.

Mert az, ami történt, rettenetes volt: valaki kilépett a messzeség és az ismeretlenség homályából; egy ismeretlen doktor úrból ismerős doktor úr lett; és míg az ismeretlen elviselhető, sőt kellemes volt, addig az ismerős türhetetlennek és kétségbeejtőnek bizonyult. A doktor úr leült Klárika mellé. És a szakálla ritkás barna volt. Az orra lapos. A szeme veres. A foga rossz. Alakja hosszú és görbe. A szája rút. És a hangja az orrán keresztül érkezett meg. Amit mondott, az nem volt kellemesebb a hangjánál. Előbb a többiekkel beszélgetett. Dávid bácsi ugyanis mondta neki, hogy kedves tőle, hogy ide jött. Erre ő felelte, hogy szívesen jött ide. Ide szívesen jött. Mert ő megválogatja, hová megy.

– Magamfajtáju embernek vigyáznia kell rá, hová ül. Mindjárt van egy-két mama, aki rossz néven veszi, hogy nem hozzájuk ültem.

Önérzete, az nyilvánvalóan volt neki. De kedves is tudott lenni. Nemsokára azután ugyanis Klárikához fordult:

– Nagysád, – mondta neki – bájos egyéniségét, remélem, hosszabb ideig üdvözöljük most itt.

Ekkor Klárika nem birta tovább. Első aléltságából lassan magához tért; és amint magához tért, olyan keserűség és olyan düh fogta el, amilyent eddig nem is ismert. Ezekben a percekben fájóan érzett reálitás lett számára a házasság, amely eddig bizonytalan és ködös álom volt. Most egyszerre érezte, mit jelent az, hogy valaki együtt él egy férfivel; egy lakásban lakik vele és egy szobában alszik vele. És az a gondolat, hogy neki ezzel kell együtt laknia, hogy őt ezzel akarják összecsukni egy életre, hogy ide hozták és felkinálták ennek itt, ez a gondolat úgy fellázította a vére minden cseppjét, a gyomrát és az epéjét, hogy egész szelídsége és kedvessége haragra és elszántságra változott. Érezte, hogy valami hallatlan dolgot fog csinálni. Dühtől remegve oda is fordult a válaszra váró doktor úrhoz, két nagy lélegzetet vett, és azután a kegyetlen válasz helyett, amelyet adni akart, visszafojthatatlan, fájdalmas, elveszett zokogásba tört ki.

Az asztalnál kínos ijedelem támadt erre a váratlan zokogásra. A doktor úr konsternálva volt és már kezdte elhatározni, hogy fel fog háborodni, a többiek pedig mindent megtettek, hogy Klárikát lecsillapítsák és különösen a zokogását elhallgattassák. A fáradozás teljesen hiábavaló volt. Klárika, visszatarthatatlanul, az egész testével, hangosan zokogott és minthogy a szomszéd asztaloktól kezdtek oda fordulni, az ügyvéd-fivér gyorsan beszerzett információ után felkelt, karon fogta Klárikát, maga után intette az anyát, és a kis csapatot bevezényelte a vendéglőnek erre a célra kinyittatott különszobájába.

A különszobában azután intim, de heves harc zajlott le egyrészről Klárika, másrészről anyja és fivére között. Anya és fivér kértek és könyörögtek, igértek és fenyegetőztek, kapacitáltak és toporzékoltak, de mindez semmit se használt. Klárika magánkívül, újra meg újra és minden csitítás ellenére feltörő zokogással, testét és lelkét újra meg újra elöntő undorral kiáltotta:

– Utálom! Utálom!

És hogy sohase akarja többé látni. És a közelébe ne jöjjön. És igenis, ez az utálat megmarad, nem fog csökkenni, inkább nő. És ő ezt az embert nem szokja meg, ellenkezőleg egyre jobban utálja majd. És ő nem bánja, hogy szolíd és takarékos és akármicsoda; és ha őt agyonverik, azt se bánja; és ha kinozzák, akár rögtön megy ki és beleugrik a Marosba.

Klárikára nem lehetett ráismerni, és a bátyja nemsokára fel is adta a küzdelmet. Klárikát otthagyta az anyja gondozására, ő pedig elbúsultan indult vissza Dávid bácsiékhoz, hogy a kellemetlen fordulatról informálja őket és a doktor úrnak hazudjék valamit. Útközben egy volt iskolatársa feltartotta; kelletlenül beszélgetett vele egy ideig; azután otthagyta. Mikor Dávid bácsiékhoz megérkezett, a hazugságra már nem volt szükség; a doktor úr időközben elhatározta volt, hogy felháborodik és valóban távozott is egy másik lányos asztalhoz. Így el lehetett mondani a teljes igazságot és zavartalanul lehetett boszankodni és elbúsúlni az ostoba lány miatt.

A társaság tehát búnak adta a fejét és szomorúan mélázott az élet alattomos cselszövényein, amikor Dávid bácsi búsan, odavetően megkérdezte az ügyvéd-fivért:

– Láttam, Schwartz Árpáddal beszéltél, mit mondott?

– Ah, – felelte boszúsan az ügyvéd-fivér – azt kérdezte, ki az a szép lány, akivel itt ültem. Klári nagyon tetszik neki.

Dávid bácsi erre egyszerre felélénkült.

– Te, – mondta megrendülve – tudod te, hogy ez a Schwartz Árpád nagyon jóravaló fiatalember?

– Koldus – felelte az ügyvéd-fivér megvetően. – Emlékszem rá az iskolából.

– Nagyon tévedsz, – felelte Dávid bácsi. – Az apja nagyon megszedte magát és ő most kétezerholdas bérleten gazdálkodik.

A társaság erre felpezsdült, gyors tárgyalás indult meg és a dolog vége az lett, hogy mire Klárika vörösre kisirt szemmel visszajött, akkorra Schwartz Árpád ott ült már az asztalnál. Klárika, akinek visszajövetelük percéig harcolnia kellett az anyjával, nagyon megörült, amikor a doktor úr helyett őt találta itt. Schwartz Árpád gazdászkülsejű, kis hetykekalapos nagy darab legény volt, lesült arcú, hízásnak induló, barna kutyaszemű és nagy bajuszú. Klárika nagyon tetszett neki, amit hamarosan meg is mondott. Hallgatott ugyanis egy ideig, azután őszinte elismeréssel így szólt Klárikához:

– Az áldóját, de szép lány maga.

Majd:

– Volnék magáért két hétig juhászkutya.

Végül:

– Tudja, ilyen asszony kéne nekem a tanyára.

Klárika csodálkozva, megdöbbenve, majd nevetve fogadta ezeket a nyilatkozatokat; nem érezte magát olyan rosszul, mint a doktor úr mellett, de azt sem lehet mondani, hogy jól érezte volna magát. Ha arra gondolt, hogy ezzel a hetykekalapos, hangos, kövér fiúval kellene együtt laknia, nem érzett undort és nem érzett örömet, némi fáradságot és nagy csodálkozást érzett. Ezzel? Egy szobában? Egy életen át? Furcsa.

Árpád később inni akart, de a család ekkor felkerekedett és hazafelé indult. Árpád hazakisérte őket, de Klárika mellől útközben elvonta őt Dávid bácsi, aki behatóan tárgyalt vele. A tárgyalásnál Árpád is legénynek bizonyult a talpán; a részleteket elismételtette, a számokat háromszor is elmondatta, a fizetés feltételeire nézve pedáns kikötéseket tett. De a dolog így is rendben volt, és Dávid bácsi Árpádot előre bocsátván Klárikához, már most az anyát és a fivért vonta hátra és őket informálta igen behatóan.

Az információ tudomásul vevődött; és miután Árpád elbúcsúzott és másnapra meghivatott és a család végre ismét a lakásban volt, a bátyja foghegyről és kissé szemrehányóan így szólt Klárikához:

– Hát ehhez elmennél?

Klárika gondolkozott egy kicsit, azután bágyadtan így felelt:

– El.

El is ment hozzá, és le is élt vele egy egész életet.