Párbaj.

A négy Flower-nővér közül én Mabelnek tetszettem, de nekem Gwendolyne tetszett. Mabel afféle kedves kis polgári kurtizán volt, aki időközönként – úgyszólván minden városban, ahol hosszabb ideig énekel és táncol – enyhe lángocskával fellobog, gyorsan támadt szerelmét habozás nélkül tudtára adja annak, akit illet és kiválasztottjával azután – az engagement ideje alatt – mintegy szelid házasságban él. Egészen más volt Gwendolyne, aki természetesen egyik Flower-lánynak sem volt testvére, és akit tulajdonképpen Mary Richardsonnak hívtak. Gwendolyne tehát, akit ezentúl egyébként Marynek fogok nevezni, – Mary tehát szokatlan és rendkívüli jelenség volt. Mindenekelőtt: nem egyszerűen szőke angol szépség, mint a többiek; az ő szőkesége alatt feketeség lappangott; valami déli vér, amely ki tudja mikor keveredhetett bele gyarmatjáró őseinek a családfájába; mélytüzü fekete szem a szőke hajkorona alatt; összeérő sürü szemöldök; a tagjainak egy csodálatos lágysága és gömbölyűsége, – valami maori fejedelem lányát vehette el az ötödik nagyapja, aki matróz gyanánt ment Ausztráliába és egy darabig császár volt talán a Csendes-óceán egyik szigetén.

Mary azonkívül hallgatag volt, jéghideg, rejtelmes és félelmetes. A kis Mabel korán felébredt féltékenysége már a második napon figyelmeztetett:

– Vigyázzon, vele veszedelmes dolog elkezdeni.

Természetes, hogy ez a figyelmeztetés csak arra volt jó, hogy még hevesebb vágyódással foglalkozzam Maryvel, akinek a kedvéért most már minden este ott ültem a nézőtéren, és akinek az énekét és a táncát és egész rejtelmes és tikkasztó lényét imádandónak találtam. A fáradozásom egyelőre úgyszólván semmi eredménnyel sem járt. Előadás után mindennap ott voltam a négy angol lány szűkebb társaságában, de Mary olyan közömbösséggel, olyan felséges lenézéssel bánt velem, hogy a helyzet eleinte egészen reménytelen volt. A változást egy tomboló és részeg éjszaka hozta meg. A négy angol lány közül a másik háromnak ezen az éjszakán különös jókedve volt. Sokat ittak, a rendesnél is többet, és féktelenül táncoltak az elég szűk különszobában, amelybe a társaság elvonult. A másik háromnak ekkorra már megvolt az időleges párja, még a búba borúlt Mabelnek is, aki italba és szerelembe fojtotta a bánatát, és aki csak néha-néha emlékeztetett engem egy szemrehányó pillantással arra, hogy mit mulasztottam el. Hajnal tájban, már szinte az oszladozás előtt, a tomboló mulatság hirtelen texasi, vagy ha úgy tetszik: bihari jelleget öltött. Az egyik lány – majdnem egészen részegen – elhatározta, hogy kidobja a szívéből egy régi szerelmét. Szimbólikus cselekedet gyanánt kirántott tehát a blúza alól egy nagy medaillont és földhöz vágta. A medaillon nem törött el és a benne rejtőző arckép nem semmisült meg. A lány erre felkapta a medaillont, felakasztotta a falon egy szögre és magánkívül kiabálta:

– Adjatok egy revolvert, hadd öljem meg.

A férfiak zsebéből erre előkerültek a pisztolyok; a lány azonban túlságosan részeg volt arra, hogy fegyvert lehetett volna a kezébe adni; a medaillont tehát a lányok visítozása és a férfiak üvöltése közben mi négyen vettük egymásután célba. Negyediknek jöttem én, és – talán mert én voltam a legjózanabb – egy jól célzott lövéssel meg is öltem a medaillont.

Hisztérikus visítás. Vad diadalüvöltés. Mary odajön hozzám és halkan így szól:

– Kísérjen haza.

Hazakísértem. Az úton azt tette, amit eddig még soha: kérdezősködött rólam, a multamról, mit csináltam eddig, merre jártam a világban és a többi. Sok elmondanivalóm nem volt, de amit mondtam, annak nagy sikere lett. Hogy például volt több párbajom, az egyikben – pisztollyal – oldalba lőttem az ellenfelemet. – El volt ragadtatva. – És hogy csakugyan medvére is vadásztam már! – Megszorította a karomat. – És hogy bátor vagyok-e? – Igen. – De egészen bizonyosan nagyon bátor? – Azt hiszem, igen; amit úgy szoktak nevezni, hogy bátorság, az teljes mértékben megvan bennem. – Nem, ne így, ne fentartással. Bátor vagy-e? Mondd hangosan, hogy igen.

Hangosan azt mondtam, hogy igen és ott maradtam nála. – Mabel másnap karikás szemmel, bágyadtan ült a rendes társaságunkban és karikás, kék szemével időről-időre szánakozva nézett végig rajtam. Boszantott ez a szánakozás és mindent megtettem, hogy Marynek megmutassam, milyen hálás vagyok azért, hogy nekem adta magát: különös, álmodozó, szinte szórakozott módon, de mámorosan és tüzesen. Mabel észrevette ezt a törekvésemet is, kövérkés arca elsötétedett, és egyszerre megszólalt:

– Mary, mikor jön meg a férjed?

Megdermedve néztem Maryre. Nemes arca azonban nyugodt maradt; csak a szeme nyílt fel álmodozóan nagyra. Elnézett a messzeségbe és halkan, de nyugodtan felelte:

– Nem tudom… de nemsokára bizonyosan itt lesz.

Tőle nem akartam kérdezősködni, a többiek pedig, mikor kérdeztem őket, nem adtak felvilágosítást. Megrázták a fejüket, vonogatták a vállukat és elfordultak. Végre Mabelt kértem meg. Mabel fájdalmasan és szemrehányóan nézett rám, előbb ő sem akart szólni, azután hirtelen ezt mondta:

– Szökjék el innen, ha kedves az élete.

Többet nem akart mondani. De én nagyon könyörögtem neki és erre – hozzám hajolva, izgatottan és a fülembe belesúgva – még ennyit mondott:

– Mary két éve keres már valakit, aki a férjét megölje.

Otthagyott. A Mary férjéről sikerült még annyit megtudnom, hogy szintén a variété-színpadon működik: céllövő, akrobata, és amit akartok, – valamikor angol katonatiszt volt; a mesterségében első ember, a feleségét imádja, féltékeny fenevad és általában félbolond.

Szép. De én azért nem fogom megölni, ha Mary még úgy kívánja is. A félbolond férj távoli léte is elég kényelmetlen tudat volt, de azért minden eszembe jutott, csak az nem, hogy Maryt otthagyjam. Egyre jobban el voltam tőle ragadtatva. Az ő álmodozó, szórakozott, úgyszólván személytelen odaadásából is lassanként szerelem lett: boldog, hálás és az egész világon egyedül engem illető és rámvonatkozó szerelem. Boldog hetek teltek el gyorsan egymás után: két, három, négy hét.

A negyedik hét végén Mary megint álmodozó és szórakozott lett, majd töprengő és nyugtalan. Egy éjjel felriadt álmából, rémült szemmel körülnézett, azután átkarolta a nyakamat és halkan, rémülten mondta:

– Menj el innen. Szökj el innen.

– Miért?

Rám nézett, azután elnézett a messzeségbe és nem felelt. A nyugtalansága azonban egyre nőtt, szinte elviselhetetlenné lett, amíg egy este tizenegy óra tájban, amikor nála voltam, mind beleömlött egy rémült, reszkető, idegeket tépő sikoltásba. Felugrott, üveges szemmel nézett az ajtó felé és ájuldozva mondta:

– Az uram. Menekülj.

Ha kedvem lett volna menekülni, időm nem volt rá. A szoba ajtaja kinyílt és belépett rajta egy hatalmas legény: lelógó, elvadult bajusszal, borzas hajjal és kézikofferral a kezében. Inkább nevetséges volt, mint félelmes. Mary azonban halványan és dermedten bámult rá és egész szép testét rázta a hideg.

A hosszu és nevetséges legény lerakta a kézikofferjét, szótlanul kinyitotta és kivett belőle egy korbácsot és egy pisztolyt. Szótlanul kivette őket, azután hozzám fordult:

– Melyiket választod? – kérdezte nyugodtan.

A dolog inkább mulattatott, mint aggasztott. Vállat vontam:

– Nem értem.

Rám nézett, és amint ekkor a szemébe néztem, megláttam ebben a hideg, kis szemben az őrület lángjának a lobogását. A hideg futott végig rajtam.

Ő nyugodtan válaszolt, de a hangja, a mozdulatai, a keze és a lába járása nem volt emberi. Gépszerü volt. Mintha nem az ő akaratából történnék mindaz, amit csinál, hanem mintha egy idegen akarat mozgatná kezét-lábát. Hosszu karja úgy járt, mintha valami gép mozgatta volna. Felemelte a korbácsot:

– Ha ezt választod, négykézláb állsz és kikorbácsollak innen.

Felemelte a pisztolyt:

– Ha ezt választod, megvívsz velem.

Nyugodtan válaszoltam:

– Megvívok veled.

A feje, mintha gép mozgatta volna, megbillent. Igen. Jó. Töltőtollat vett elő a zsebéből és átnyújtotta nekem. Bámulva néztem rá. Erre egy papirlapot vett elő a másik zsebéből, megmutatta a szöveget, amely rajta állott és így szólt:

– Írd ugyanezt.

A papirlapon az ő neve aláírásával az állott, hogy megúnta az életét, tehát öngyilkosságot követ el; ne boncolják fel.

– Írd! – mondta még egyszer.

– Nem, – feleltem – ezt nem írom. Miért írnám?

Erre ordítani kezdett és keze-lába, mint egy megbomlott gép rúdjai, össze-visszahánykolódott.

– Kutya! – kiáltott rám. – Akkor egyszerűen lelőlek, mint egy kutyát.

– Párbajt kínáltál, – mondtam erre dühösen.

– De nem segédekkel. Nem odakint. Nem töltetlen pisztolyokkal. Hanem itt: ebben a szobában. Rögtön. Sötétségben. Csak a szivarod ég és csak a szivarom ég. És egyikünk itt marad, mert addig lövünk, míg egyikünk meg nem döglik.

– Nem, – feleltem erre határozottan – így én nem verekszem.

– Nem?

Ide-oda dobódtak a karjai; a pisztoly után nyúlt; felemelte; rámszegezte.

– Nem? – kérdezte fogcsikorgatva. – Hármat olvasok. – Egy. – Kettő. – Há…

– Igen! – sikoltott fel erre egy rémült kiáltás.

Mary szólalt meg, aki eddig félig ájultan ült egy széken. Most felállott:

– Igen, – mondta reszketve – csak nem engedi lelőni magát…

Reszketve bólintott a férje felé:

– Mert ő lelövi, – mondta halkan.

Egyikről a másikra néztem és a nyugalmam kezdett elhagyni. Mi lesz itt velem? Hová kerültem? Micsoda emberek közé?

A hosszu fickó újra leeresztette a pisztolyát és várt. Minthogy én nem szóltam, megszólalt ő:

– Akarod hát? – kérdezte recsegve.

– Akarom, – feleltem akadozva és dobogó szívvel.

– Akkor írd!

Leültem és két sorban megírtam, hogy öngyilkosságot követtem el. Lassan írtam; remegett a kezem és az agyam kétségbeesetten dolgozott. Mit csináljak? Kirántsam a pisztolyomat és lelőjjem ezt a vadállatot? Egy ugrással repüljek ki az ajtón és fussak, amerre látok? A szemem rátévedt az ajtóra, de az őrült szeme követte a pillantásomat.

– Ha szökni akarsz, – mondta fenyegetően – megkorbácsollak.

Szédülve álltam fel. Ellenfelem most már egészen leleplezte igazi mivoltát: minden mozdulata, fátyolos nézése, egész részeg viselkedése az elmeháborodotté volt. Nem látott és nem hallott mást, csak azt, ami a párbajra vonatkozott.

A kezében szivart tartott.

– Végy elő egy szivart, – kommandirozta.

Elővettem; remegő kézzel.

– Gyújts rá!

Rágyújtottam. Ő is.

– Szídd, hogy tüzeljen.

Szíttam.

– Most, – mondta – el fogom oltani a lámpát és tizet számolok. A tizes után kezdődik a lövöldözés.

Indult a lámpa felé. Ekkor én bizonytalan mozdulatot tettem. Feldühödő szemmel nézett rám. Én bizonytalan mozdulatot tettem Mary felé.

– Ő, – mondtam – nem maradhat itt.

– Ereszd ki. Zárd be mögötte az ajtót.

Mary vánszorogva indult az ajtó felé. Halálsápadt volt, és úgy tetszett, mindjárt összeroskad. Amint láttam őt így az ajtó felé vánszorogni, egyszerre még jobban megrohant a félelem. Hát csakugyan elmegy? Hát csakugyan itt maradok? Hát csakugyan mérkőznöm kell életre-halálra, őrült módon egy őrülttel?

Dideregve álltam az ajtó mellett és újra felvillant az agyamban az a gondolat, hogy menekülök. Az őrült azonban ott állott a szoba másik végén, a kezével a villamos lámpa csavarján, és a szeme mindig rajtam volt. – Eh, mégis menekülök. – A vánszorgó Mary azonban ekkor megállott előttem egy másodpercre, megtört pillantással felnézett rám, azután lehajtotta a fejét, és nagyon halkan, hogy alig lehetett hallani, de kimondhatatlan izgalommal és kétségbeesett sürgetéssel ezt lehelte:

– A kalaptü! A kalaptü!

A szót is alig értettem. Az értelmét egyáltalában nem. Bámulva néztem Maryre. Ő még egyszer kétségbeesve elsuttogta:

– A kalaptü!

De én ekkor sem értettem meg és ő kiment az ajtón. Becsukódott mögötte az ajtó, és rajtam ekkor a halálfélelem úgy erőt vett, hogy gyors mozdulattal nekifordultam az ajtónak: én kiszököm, akármi történik. Amint azonban az ajtónak nekifordultam, egy széken megláttam a Mary tollas, nagy kalapját és a nagy kalapban benne azt, amiről Mary egy másodperccel ezelőtt beszélt: a kalaptűt.

Erre megálltam. Csak egy másodpercnyi időm volt rá, hogy a kalapot és a kalaptűt szemügyre vegyem, mert az őrült rögtön eloltotta a lámpát, de ez a másodperc elég volt.

A kalaptü! Óriási tü volt ez. A végén művészi mintájú aranygomb. De ami a legfontosabb: a hossza legalább huszonöt centiméter. Divatos, drága, óriási kalaptü.

Az őrült eloltotta a lámpát és recsegő hangja megszólalt a sötétben:

– Vedd elő a pisztolyodat. – Szídd a szivarodat.

Mohón szíttam a szivaromat, hogy a parazsa piros tüzesre felgyúljon és gyors lépéssel odaléptem a szék mellé. Az őrült károgva nevetett:

– Mozogsz? Nem segít.

Kétségbeesve szittam a szivaromat és gyorsan a kalaptű után nyúltam. Megsebezte a kezemet. Éreztem, hogy kicsordul a vérem, de a fájdalom boldoggá tett, mert attól féltem volt, hogy a sötétben nem találok rá a tűre. Dühösen szittam a szivaromat, a jobb kezemben volt a pisztolyom és a bal kezemmel kirántottam a kalapból a tűt.

– Most számolok – mondta az őrült. – Egy. – Kettő. – Három. – Négy.

Ekkor megparancsoltam magamnak, hogy nyugodt legyek. Összeszedtem minden erőmet.

Az őrült számolt.

– Öt. Hat. Hét.

Ekkor egy utolsót szíttam a szivaromon, azután a tűt felemeltem a szájam magasságáig; beleszúrtam a szivarba; és a tűt a rátűzött szivarral lassan eltoltam bal felé. Az őrült nevetett.

– Nyolc. Kilenc. Tíz.

A szivar rajta volt a balkezemmel messze kinyújtott tűn, a balkezem mutatóujjától – amely a hüvelykkel együtt fogta – legalább huszonöt centiméterre. A másik szivar, amely felé most fordultam, tüzelve égett az őrült szájában. Semmit sem láttam, csak ezt a fénypontot. Megnéztem és lassan felemeltem a pisztolyomat.

De ekkor a sötétségben tűzsugár villant fel és lövés dördült el. Az őrült lőtt. Pompásan célzott. A tű megremegett a kezemben, de a szivar még ott égett a végén. Az őrült felordított, de a szájában ott parázslott a szivar. Ujra lőtt és a szivar szétforgácsolva repült le a kalaptűről, de ekkor azután én is lőttem már, a lövésemre egy halk feljajdulás felelt, és a fénypont, amelyre vakon céloztam, – a parázsló szivar lassan lehullott a földre.

Utána zuhanást hallottam. Azután csend lett. Dobogó szívvel állottam még a sötétségben egy ideig, azután meggyújtottam a lámpát. A földön ott feküdt az őrült. A golyó a homlokán ment át.