VI.

István kijön a fogházból és szédülve, borzongva és bizonytalanul néz körül a napos világban. Egy esztendő? Megérte. Csak az a kár, hogy a kalapács nem dolgozott elég jól. Nem jobban, mint az ólmosbot. Vagy talán jó is, hogy egyik se dolgozott elég jól? De nem jó az. Az ólmosbot jó, hogy csak beszakította az apja fejét, de az már kár, hogy a kalapács se tudott többet annak a gazembernek a fején.

István egyelőre nem tudja, mihez fogjon s elindul a hugát megkeresni. Félévvel ezelőtt feljött Katalin Pestre. A gyerekét otthon hagyta, de ő maga nem bírta már ki otthon a csúfolódást. A címe… a címe?… Megvan a címe.

Benyit a hugához és elönti az arcát a vér. A lány lesütött szemmel áll előtte. István nézi a szobát, kínos düh lobog föl benne, de azután ő is lehajtja a fejét.

– Hát ez lett belőled? – mondja halkan.

A lány csendesen feleli:

– Ez. Nem tudok én cseléd lenni.

István sokáig hallgat, azután ránt egyet a fején, mintha azt mondaná: „nohát, ahogy van, úgy van, – Isten áldjon meg“, – és menni készül. A lány halkan utána szól:

– Boriska is itt van.

István megrettenve fordul vissza.

– Hol?

– Itt! – mondja a lány.

A mozdulata jelzi a várost, de jelzi az egész állapotot, az egész történetet is. István elzöldülve támaszkodik neki az ajtónak és kínjában nevetni kezd. A lány ijedten megy feléje. István kifakad:

– Hogy az Isten verje meg…

Nem mondja meg, kit. Erőt vesz magán. Lenyeli. Kifordul a szobából és kemény lépésekkel elmegy.