VII.

Egy hónap múlva újra ott van a leánynál. Csüggedt és sápadt.

– Azért jöttem, – mondja, – hogy én nemsokára megyek Amerikába… nem jönnél-e te is?

A leány gondolkozik és nemet int a fejével.

– Miért?

– Mert… hogy tudjam itt hagyni… a gyereket?

István lehajtja a fejét és elgondolkozik. Hallgatnak. Végre István lehajtott fővel, halkan kérdezi:

– Láttad az enyémet?

– Láttam.

– Milyen?

– Szőke. Kövér. Az udvaron láttam… már mászkált…

István még mélyebbre hajtja a fejét. A lány előbb nem mer szólni, azután csendesen beszélni kezd:

– Mikor Boriskával először találkoztunk, ki akartuk kaparni az egymás szemét. De azután megjött az eszünk. Hát miért haragszunk mink egymásra? Hát mit vétettünk mink egymásnak? Nem mink vagyunk a bűnösök, hanem…

Elhallgat. Sokáig hallgat, azután hirtelen megszólal:

– Mindig rólad beszél. Azt mondja, hogy csak téged szeret még most is.

Megint elhallgat. István nem szól. A leány egészen halkan, nagyon gyáván megkérdezi:

– Áthíjjam?

A felelet sokáig késik és amikor megjön, akkor is inkább nem, mint igen. Egy alig észrevehető fejbillentés. A lány azonban felugrik, kiszalad és egy perc múlva megáll az ajtóban a másik lánnyal. Borbála mosolyogni próbál, de sápadt. István feláll, ránéz, azután lesüti a szemét. Katalin beljebb tuszkolja a másik lányt. Mind a hárman állnak. Azután leülnek. Hallgatnak. Szép csendesen sírnak.