Regina kisasszony.

Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog bőbeszédüséggel fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a szivarja füstjét és lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi baja, – nem mondta meg, nem faggattam; hallgattunk; később magától megszólalt és elmondta azt, ami itt következik:

– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy kereskedő leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok volt; egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a Dunaparton négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából állott; mindent piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a könyveket, a székeket, mindenen vastag rétegben tapadt a piszok és sohasem értettem, hogy Kunetz, aki elegáns úr volt, versenyistállót tartott és az apám állítása szerint az egész vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat eltölteni buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső szoba volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az utolsó, a negyedik szobában volt összepréselve a kisebb hivatalnokok egész tömege.

Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám üzleti összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási szenzációt keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs embernyuzó volt, kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és kegyelmébe fogadott; a többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak voltak hozzám. Ez annál inkább említésre méltó, mert pár nap alatt meggyőződtek róla, hogy soha sem fogják hasznomat venni. Semmire, de éppenséggel semmire sem voltam használható; képes voltam a legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a legfontosabbakat is elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért szerettek mégis? Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én senkivel sem fogok versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy én általában nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy kellemes látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek a sok ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le…

Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, lassankint beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében hagytak. Én megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, körülöttem néha zajlott a forgalom és sustorgott a munka; én cigarettáztam, olvastam, kottát lapozgattam a mocskos kis asztalnál.

Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, kitartóan, elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem mögül, és két csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával találkozott a tekintetem. A két szem egy fonnyadt, fáradt kis egérfejből csillogott ki, a fonnyadt kis arc vörösre pirult, mikor a könyvből fölnéztem…

Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen nő a büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk öreg leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy soha nem virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, sovány, sápadt, alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, mindenkinek engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A formátlan kis teste összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten és buzgón kopogott, ha munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; Schwarz úr a vérét szokta színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor nem is volt dolga, akkor is aggódva és fürkészve nézegetett körül, nincs-e valami kifogás ellene; amikor azután egy félóráig csend volt és sehonnan nem fenyegetett veszedelem és sehonnan nem jött munka, akkor összetette a kezét az ölében, megpihent, megnyugodott és engem nézett…

… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva néztem reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót szólt hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért kiszolgált engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat töltött nekem… Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, szép fiu; leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a lelkem; nem volt negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három asszonnyal volt dolgom egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a győzelmes, szép fiatalságomnak az állandó mámorában éltem; minden nő érdekelt… De Regina kisasszonyra sohasem néztem más gondolattal, mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a gép mellett és kopogtat.

Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét az ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves leány volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. Szerelmes lett belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… Kiszolgált továbbra is. Én eleinte zavarban voltam, azután megszoktam a dolgot, nyugodtan olvastam tovább, ha Regina kisasszony nézett, és Regina kisasszony alázatosan, csendesen, szótlanul szeretett engem.

Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz és Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott velem. Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak viseljem jól magamat, jó modorral sokra viheti az ember; a hivatalnokok sok szerencsét kívántak…

Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az arca és sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét.

– Isten vele, Regina kisasszony, – mondtam neki nagyon melegen.

Remegett a színtelen, vértelen, fakó kis ajka.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta reszketve és halkan.

Éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Köszönöm, Regina kisasszony, hogy olyan jó volt hozzám, – mondtam.

Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, a fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult tőlem, leült és ráhajolt az írógépre.

Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután egyéb dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még eszembe jutott. Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem Budapestről és nagy harcot vivtam a sikerért.

Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült velem; végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot kaptam egy koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam már, tapsoltak, ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam már, amit híres embernek szokás nevezni… Elmentem egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba, hadd lássák, mi lett a praktikánsukból.

Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn találkoztam, bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett velem. Mikor tőle kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – mondta – a legbüszkébb rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó modorral mindent elérhet az ember…

Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, amint ott állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az arcán.

Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint ahogyan nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, fonnyadtan, sovány, szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a felindulástól. Odamentem hozzá. Nagyon kedves akartam lenni.

– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon örülök, hogy látom. Hogy van?

– Köszönöm, – mondta – jól…

Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan ostobának éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a szegény, fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, jól van, hogy nem tudtam többet szólni.

Regina kisasszony szólalt meg:

– Tegnap… ott voltam… a Déghy úr koncertjén…

– Igazán? És nem bánta meg?

Regina kisasszony áhítatosan és lelkesen válaszolt:

– Nem.

Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem eseményeiről. Az övének nincsenek…

Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony összegyüjtött minden ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az arcképem is megvan nála egy képes lapból… Újra zavarban voltam. Nagyon melegen búcsúztam el tőle.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta; azután elfordult és leült.

Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket küldök neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; harmadnap is; negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam Budapestről.

A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év múlva megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a negyedik évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy művészi siker; az ötödik évben megvettem a villámat és született a második fiam; a hatodik évben dirigáltam Párisban; a hetedikben született a kis leányom. Idén, a nagy bécsi siker után hazajöttem, hogy magam dirigáljam a darabomat. Tegnap a premiéren megláttam egy páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem hozzájuk a büróba.

Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, Schwarz úr jóindulatu és még mindig sokra tartja a jó modort… És a negyedik szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos mosollyal Regina kisasszony.

Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá egy-két jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei megteltek könnyel, az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája eltorzult; a szomoru, gyászos, elszáradt, szegény öreg leány ráhajolt, ráborult az írógépre…

Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint így találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, győztem, sikert arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én szerettem; én boldog házasságban éltem és nekem gyermekeim születtek; én fiatal vagyok, erős vagyok, diadalmas vagyok, boldog vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a hosszu, szép, nagy esztendők alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala mellett, abban a szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon, elaszottan, meddőn.

Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. Mégis egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… Úgy érzem, hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy megcsaltam… Ha rágondolok, – ma a legviharosabb tapsok között egyszerre csak eszembe jutott – keserü lesz a szám és eltorzul az arcom.