XIV.

– Nekem pénz kell, – mondta a lány.

– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.

– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.

Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.

– Mennyi pénz van itt, – mondta.

Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.

– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.

– Igen. Majd gondoskodom róla.

A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett. Hizelegve mondta:

– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.

Vajda rábámult.

– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.

– Tudok róla.

Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.

– Nem, – mondta halkan.

– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a felesége.

Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.

A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos asszonnyal.

– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.

– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.

Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba, leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen gavallér ő.

– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…

Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A házmesterné elhallgatott.

– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.

Vajda dadogott.

– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.

Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.

Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.

– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg vagyok. Minek él az ilyen ember?