XVI. FEJEZET.

Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak.

Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog, nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda.

Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla:

– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s viszik őket a gályákra.

– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit munkára kényszeríteni?

– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak.

– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem mennek szabad tetszésök szerint!

– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová ugyan senki sem kivánkozik.

– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.

– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani?

De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal?

A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek, kik felől azonban ő egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani.

– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket?

A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik lovas őr végre igy válaszolt:

– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni.

Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek.

Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes, találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak tőle, hogy mégis megszökik.

– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal?

– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál. Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.

– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza előtt, az is elég dolgot ád.

– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert majd akarata ellenére is elhallgattatom.

– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki, valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem?

– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr.

– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet.

– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért.

– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban.

– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote.

– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja – vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember volt.

E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt:

– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki, hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja, arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több, tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberek ti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket.

– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa, melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja. Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát.

– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve rajta, dárdájával a földre taszította.

Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki puskát hozott magával. A többi őrök alig tudtak hová lenni meglepetésökben e váratlan támadásra; mikor azonban magokhoz jöttek, a lovasok kardot rántának, a gyalog dárdát szögezett s rárohantak Don Quijotera, ki teljesen nyugodtan várta be őket s bizonyára nagyon pórúl jár vala, ha a gályarabok, látva a szabadulásra kinálkozó alkalmat, ezt meg nem ragadják s tördelni nem kezdik bilincseiket. A nagy zűrzavarban az őrök majd a fegyenczekhez szaladtak, kik lánczaikat oldozák, majd Don Quijotéra rohantak, ki őket ostromlá, s igy aztán a czéltalan kapkodásban semmi sükerest nem végezhettek.

Sancho, ura példáját követve, Gines de Pasamontenek segített az oldozkodásban, ki aztán a legelső is volt, ki szabadon és minden akadály nélkül állt a mezőn s azonnal rárohanva a földre terített biztosra, ettől elvette kardját és puskáját, mely utóbbit majd az egyik, majd a másik őrre emelve, azonban egyikre sem sütve el, a térséget csakhamar megtisztította az őröktől, kik futamodásban kerestek menedéket, részint Pasamonte puskája, részint azon kőzápor elől, melyet a már szabadokká lett gályarabok feléjök zúdítottak.

Sanchot nagyon elszomorítá ez a dolog, mert úgy vélte, hogy a megfutamodottak azonnal feljelentik az esetet a Santa-Hermandad-nak,7) mely a félrevert harangok jeladására, azonnal keresésére kél majd a fegyenczeknek. Közölte is urával ezen aggodalmát s kérve kérte, álljanak ismét rögtön odább s rejtőzzenek el a közel lévő hegyes vadon sürűjébe.

– Jó, jó – mondá Don Quijote – de én tudom, hogy most mit kell cselekednem.

S ezzel magához hívta a gályarabokat valamennyit, kik már szerteszét csapongtak, miután a biztost egész bőrig kifosztották. Most azonban visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, megtudni mi a kivánsága.

Ez pedig igy szólott:

– Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek az elvett jótéteményekért, míg a hálátlanság azon bűnök egyike, melyek istent leginkább sértik. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel tapasztalhatátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjáúl azt kivánom, sőt azt rendelem: vegyétek föl e lánczokat, melyektől nyakatokat megszabadítám s induljatok rögtön Toboso városába s jelentkezzetek ott Dulcinea del Toboso kisasszony előtt s mondjátok meg néki, hogy az ő lovagja, a Bús-képü köszönti. Azután pontról pontra beszéljetek el mindent a mi e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón óhajtott szabadságot visszanyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán mehettek, a merre kedvetek tartja.

A gályarabok nevében Gines de Pasamonte felelt ekképen:

– A mit nekünk nagyságod, a mi urunk és szabadítónk parancsol, azt teljes és tökéletes lehetetlenség betölteni, mert mi csoportosan nem járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, s akkor is kiki arra, a merre néki legczélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a földnek gyomrába, hogy a Santa-Hermandad meg ne találja, mely kétségkivül azonnal utnak ered a mi keresésünkre. A mit nagyságod cselekedhetik s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, ez az, hogy ama hódolatot és megjelenést Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt fordítsa át egy bizonyos számú áldás és jó kivánságra a mit nagyságodra mondanunk kelljen, s a mit el lehet végezni mind éjjel, mind nappal, futva vagy pihenve békében mint háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek leszünk visszatérni az egyptomi húsos fazekakhoz, vagyis más szavakkal, lánczainkat felvéve Toboso felé utra kelni: ez annyi volna mint azt hinni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még reggeli tiz óra, s ezt kérni tőlünk annyi, mint körtvélyt kivánni a szilfától.

– Akkor hát esküszöm – kiálta fel Don Quijote haragra lobbanva – te silány ficzkó, Don Ginesillo de Parapillo, vagy mi neved, hogy te magad fogsz menni, még pedig kezeden, lábadon és nyakadon minden lánczoddal.

A különben sem valami türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mint a ki képes volt oly balgaságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) ily sérelmes módon támadtatván meg, egyet kacsintott társaira, mire ezek szanaszét oszolva oly kőzáport zúdítának Don Quijotera, hogy ha még annyi keze volt volna is, nem vala képes magát pajzsával eléggé védelmezni; a szegény Rocinante pedig oly keveset hederíte a sarkantyúra, mintha valóságos érczből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonúlt s ezzel védte magát a kőzápor ellen, mely mindkettejökre aláomlott.

Don Quijote sehogyse tudta magát úgy elpajzsozni, hogy isten a megmondhatója hány meg hány kavics ne üsse oldalba s pedig oly erősen, hogy végre is földre terült. Alighogy leesett, az egyik gonosztévő mindjárt ott termett nála, lekapta fejéről a réztányért s három négyszer jól hátba vágta vele, ugyanannyiszor a földre is odacsapkodta, minek folytán majdnem darabokká tört.

Megfosztották felöltőjétől, melyet a pánczél fölött szokott viselni, de lehuzták volna még az alatta lévő ruháját is, ha a pánczél nem akadályoztatja.

Sancho szürét elvették s kifosztották mindenéből, jó szerencse, hogy még a szamarát meghagyták. Utóbb azonban ez is odalett. Mikor a hadi zsákmányt egymás közt felosztották, ment kiki a maga utján, sokkal nagyobb gondja lévén arra hogyan rejtőzhetik el a rettegett Santa-Hermandad elől, semmint arra, hogy lánczaikat felvegyék s Dulcinea del Toboso kisasszony elé menjenek tisztelkedni.

Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradtak ott a harczmezőn; a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva s néha egyet-egyet legyintve fülével, mintha úgy vélné, hogy még most sincs vége a kőviharnak, mely előbb fülei körül süvöltött, Rocinante ura mellett feküdt elnyulva, minthogy az egyik kőcsapás őt is földre terítette; Sancho egy ingben, a Santa-Hermandadtúl remegve; Don Quijote pedig magán kivül a harag miatt, hogy épen azok bántak vele ily rútúl, kiket oly nagy jótéteményben részesített.