XVII. FEJEZET.

Don Quijote a vadonban.

Annak láttára, hogy a hálátlan gonoszok mily rútúl bántak vele, Don Quijote ezen szavakkal fordúlt fegyvernökéhez:

– Mindig azt hallottam, Sancho, hogy a ki a csőcselékkel jót tesz, mintha csak vizet hordana a tengerbe. Ha szavaidnak hiszek, megkimélem magamat e keserűségtől. Most azonban megtörtént már; tűrjük békével, ezentúl pedig legyünk óvatosabbak.

– Akkor lesz nagyságod óvatosabbá mikor én törökké – mondá Sancho. De minthogy az imént azt mondta, ha nekem hisz, megkímélte volna magát e veszedelemtől: higyen nekem most és még nagyobb veszedelemtől fog megmenekülni. Mert azt bizonyomra mondhatom, hogy a Santa-Hermandad-val nem lehet ám lovagoskodni, mert az nem ád egy batkát sem a világon lévő minden kóbor lovagért, s nekem már is úgy látszik mintha nyilai itt süvöltöznének fülem körül.

– Mert gyáva még a lelked is, Sancho – mondá Don Quijote. Nehogy azonban azt mondd, hogy én makacs vagyok és sohase követem tanácsodat: most az egyszer elfogadom s elkerülöm azon veszedelmet a melytől, oly nagyon szepegsz. De csak is azon egy feltétel alatt, hogy sem életedben, sem halálodban soha senkinek ne mondd, mintha én talán féltemben, nem pedig a te rimánkodásodra vonultam volna vissza s kerültem volna ki e veszedelmet; ha mást mondasz, rútúl hazudsz s én egyszer mindenkorra kijelentem, hogy hazudsz, vagy hazudni fogsz valahányszor csak azt mondod vagy gondolod. Most pedig egy szóval se mondj ellent, mert ha csak gondolatban képzeled is, hogy én akármely veszély elől, főleg pedig a mostani elől, melyben csakugyan lehet az ijesztésnek némi árnyéka, félelemből menekszem: akkor meg sem mocczanok innen, hanem bevárom egyesegyedűl nemcsak a Santa-Hermandad-t, hanem Israel tizenkét törzsökének minden testvéreit, és a hét Makkabäust és Castort és Polluxot s a világ valamennyi testvéreit és társulatait.

– Señor – viszonzá Sancho – a visszavonulás nem megfutás, sem a bevárás nem okosság, ha a veszedelem nagyobb semhogy a menekvést reményleni lehetne; a bölcs ember ma gondoskodik a holnapról s nem tesz mindent egyszerre koczkára. S tudja nagyságod, hogy bárha én csak egyszerű paraszt ember vagyok belém is szorúlt ám valami abból, a mit természetes észnek neveznek. Azért tehát ne bánja, hogy tanácsomat elfogadta, hanem üljön fel nagyságod Rocinantera ha tud, ha pedig nem tud, én majd felsegítem s aztán kövessen engemet, mert az én eszem azt sugja nekem, hogy ez idő szerint nagyobb szükségünk lesz lábunkra mint kezünkre.

Don Quijote lóra ült minden felelet nélkül, Sancho pedig szamarára kapván elől ment s így léptek a közelökben fekvő Sierra Morena hegység egyik vadon-erdős ágába, Sanchonak az levén a terve, hogy az egész hegységen átvonuljanak Viso vagy Almodovar del Campo felé s néhány napig e vadonban rejtőzzenek, hogy senki rájok ne találhasson, ha a Santa-Hermandad keresésökre indul.

Sancho Panza azt hitte, hogy hatalmas menekvési tervet koholt; de jaj, meg sem álmodta hogy mi minden fog vélök e zordon, vad magányban történni! Pedig történt, s mi több, legelőször is véle magával. Meg nem állhatjuk, hogy a nevezetes eseményt azonnal el ne mondjuk.

Sancho annyira félt a Santa-Hermandad üldözésétől, hogy azon az egész napon meg sem álltak, hanem késő estig mindig mentek a sziklás, hegyes vidék úttalan útain. Igen óvatosan kellett léptetniök s így sem nagyon messzire nem haladhattak, sem arra sem értek rá, hogy nagyon gyakran visszatekingessenek. Nem is vették észre, hogy valaki utánok lopódzik. Gines de Pasamonte volt az. Mikor aztán az esthomály beállt a hegyek között, egy szikláktól környezett völgyecske mélyén elvonúlt a két menekvő lovag, kiket, bárha reggel óta mit sem ettek, most az egyszer inkább bántott az álom mint az éhség.

– Aludnunk kell, hogy utunkat mennél hamarább tovább folytathassuk – mondá Sancho – de aludnunk csak a nyeregben szabad. Gonosz vidék ez uram, s ha leszállunk paripáinkról, annyi mint bizonyos, hogy bárha a legmagasabb tölgyfa koronájára kötjük is fel, holnap reggelre még onnan is lelopják. De ha a nyeregben maradunk, szeretném látni, ki tud és ki mer hozzánk közelíteni.

S csakugyan így is tettek. Don Quijote beleszúrta dárdáját a földbe s nyelét két kezével erősen megmarkolva, arra támaszkodott, Sancho Panza meg ráhajtotta fejét az ujdonatúj, kényelmes nyereg magas kápájára, s nemsokára oly édesen elaludtak, mintha a legjobb vetett ágyon pihennének.

Milyen álmuk lehetett e szokatlan helyzetben s a nap kiállott fáradalmai és aggodalmai után, nem tudom megmondani, de annyi bizonyos, hogy Don Quijote egyszer csak rémítő sírásra és jajgatásra riadt fel álmából, s hallá, hogy Sancho az, a ki kesereg, s hallá, hogy szóról szóra ezt kesergi:

– Oh te, szívem legdrágábbja, saját házamnak szülöttje, gyermekeim játszótársa, feleségem szemefénye, szomszédaim irígysége, terheim megkönnyítője, életemnek fentartója! Hova vittek, hova legyek! Ki lopott el, ki rabolt el?! Jaj nekem boldogtalannak, jaj énnekem nyomorúltnak!

Don Quijote tüstént sejté, bizonyosan a szamarat lopták el, s ez az a veszteség, a mely fölött Sancho oly jajgatva kesereg. Meg nem foghatta, ki volt a tolvaj s hogyan vitte véghez gonoszságát.

– Hogy ki volt, azt nem tudom – jajgatott Sancho – de, hogy nagy zsivány lehetett, az bizonyos.

– Letaszított szamaradról? – kérdé Don Quijote – s úgy rabolta el?

– Jaj dehogy taszított, dehogy taszított! – viszonzá amaz – hanem alólam, tulajdon két térdem, és a magam két sarka közül lopta ki édes kedves szürkémet.

Hogy lehet az?! – kiálta fel Don Quijote csodálkozva, – de az eset oly nevetségesnek látszott, hogy majd elmosolyodott kérdésekor.

Sancho egyebet sem tudott mondani mint azt, hogy a mikor hajnaltájban felébredt, szokása szerint nagyot akart nyujtózkodni, de abban a pillanatban recscsent s megingott alatta a nyereg, s ő azzal együtt szépségesen a földre zuhant.

– S hol volt a szamár? – kérdé Don Quijote.

– Se híre se hamva! – felelé Sancho panaszos hangon.

– Igen, de hát mi tartotta fen a nyerget?

– Négy karó – viszonzá a megkárosúlt – a mivel furfangosan fel volt póczkolva.

Don Quijote most már megértette az egész csalfaságot. Az ügyes tolvaj négy erős karót hozott magával az erdőből, s ezeket alkalmazá egymásután a nyereg négy sarka alá, úgy hogy Sancho űlve maradt a nyeregben, s még magasabban mint előbb, a szamarat aztán könnyü volt a karók közül kivezetni. Ennyit tehát megtudtak, de az még jó darabig titok maradt előttük, hogy a ki a furfangos csint végrehajtotta, az nem volt senki más, mint a gonosz Gines de Pasamonte, a kit Don Quijote mentett meg a gályarabságtól s a kinek lánczait leoldani épen maga Sancho segítette legjobban.

A szamarát vesztett fegyvernök szomorúságát lehetetlen eléggé leirni; oly szomorú volt, hogy még enni sem tudott. Don Quijote azonban utóbb mégis megvigasztalá, azt mondva neki, csak legyen nyugton, majd ád ő neki egy írást, a mit váltónak neveznek, arról, hogy Don Quijote otthon maradt öt szamarából, három szamárcsikót szolgáltassanak ki Sanchonak az egy ellopott helyébe. Így aztán a szegény vesztes mégis csak megvigasztalódott, letörlé könyjeit, félbe szakasztá zokogását s megköszönte Don Quijote nagylelkűségét.

Ezen váratlan veszteség kétszeresen nehézzé tette Sanchora nézve a sziklás, hegyi útakon való barangolást. Még az egyenes, sima földön sem volt valami híres gyalogoló, mennyivel kevésbé itt, a hol majd le-, majd felfelé kellett haladnia, sőt még a szamár nehéz nyergét is magával czipelnie, a mitől semmi áron sem akart megválni. A másik baj pedig az éhség volt. A rablók ugyanis, a mint említettük, elvették tőle zsákká kötött szűrét a belé rakott eleséggel együtt, s így, ha egyszer másszor kecskepásztorokra nem akadnak, a kiktől tejet, sajtot túrót, s egy-egy darab kenyeret is lehet vásárolni, bizony arra szorúltak volna, a mit egykor Don Quijote említett, az erdei gyümölcsökre s a mezei gyökerekre, a mik pedig az étkes Sanchot ugyancsak kevéssé tudták volna kielégíteni.

Harmadnapja barangoltak már czéltalanúl a vad országban, midőn Don Quijote egyszerre homlokára ütött tenyerével s nagy fenszóval felkiálta:

– Dicső, szerencsés gondolat, teljesen méltó Don Quijote de la Manchá-hoz!

Sancho Panza bámúlva is, meglepetve is tekintett fel urára.

– Nos? – kérdé Don Quijote – nem mondod, nem gondolod legalább magadban, hogy talán az esze ment el gazdádnak és uradnak?

– Az igazat megvallva, körülbelől csakugyan azt gondoltam – viszonzá Sancho őszintén.

– S akkor igen jól gondoltad és igazat gondoltál Sancho – felelt Don Quijote – mert gazdádnak valóban el fog menni az esze, s épen ez a legalkalmasabb hely arra, hogy elmenjen, hogy megbolondúljak, hogy őrjöngjek.

Sancho most már még nagyobb csodálkozással s még sokkal ijedtebben tekintett a lovagra. Már ezt teljességgel nem értette. Don Quijote azonban megmagyarázta:

– Tudnod kell, Sancho – mondá – hogy a legnevezetesebb kóbor lovagok egy-egy időre mindig megőrültek. Elvonúltak a magányba, sanyargatták testöket, nem ettek gyökereknél egyebet, forrásviznél semmi mást nem ittak, s őrjöngésökben vagy szakadatlanúl imádkoztak valamely remete barlangjában, vagy neki neki rohantak fejjel valami kemény kősziklának, de sokszor olyan komolyan, hogy majd ketté repedt a koponyájok.

– De hisz ez valóságos őrültség, eszeveszettség! – kiálta fel Sancho fejét rázva.

– Persze hogy az – viszonzá Don Quijote – s épen annak is kell lenni!

– De hát mí az ördögért bolondulna meg az ember, a kinek máskülönben helyén van az esze? – kérdé Sancho.

– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez által is nevelkedik híre, neve, érdekessége. Az ilyen őrjöngő lovagnak fegyvernöke elmegy sietve a lovag barátaihoz, ismerőseihez, jegyeséhez, elpanaszolja előtte keserves szavakban a lovag szomorú állapotát, vagy talán levelet is visz tőle, a mit akkor irt, mikor józanságától elbúcsúzott. Azok aztán megsajnálják, jajgatnak, siránkoznak fölötte; elmennek, fölkeresik, megtalálják széttépett ruhában, borzas hajjal, kiéhezve, elsatnyulva; nyakába borúlnak, kérik térjen vissza közibök, a lovag nem akar hajtani szavukra, végre nagysokára mégis enged, visszamegy, s akkor van nagy öröm, nagy boldogság és mindenek fölött nagy dicsőség, mert megőrülésének annyira híre ment, hogy még az utczai gyerekek is újjal mutatnak rá s azt mondják: ime, nézzétek csak, ez az a jeles ember, a ki megbolondúlt.

Sancho a fejét rázta; sehogysem ment az eszébe, hogy még az is dicsőségére válhasson valakinek, ha megbolondúl.

Don Quijote azonban annyira beleszeretett ebbe a sületlen gondolatba s az ő főmintaképének a gaulai Amadisnak példájába, ki a lovagregényben hasonló módon tart vezeklést a szegénység szikláján, hogy Sancho hiába hozott föl terve ellen akármit is, ő rendületlenűl megmaradt szándékánál. Nem is halasztotta soká kivitelét, mert egyszer csak így szólott szokott áradozó, mesterkélt modorában:

– Ez az a hely, oh egek, melyet kiszemeltem és kiválasztottam, hogy itt sirassam azon boldogtalanságot, melybe ti magatok taszítottatok! Ez az a hely, hol szememnek zápora e kis patakocska vizét meg fogja árasztani és szűnni nem akaró sóhajaim folytonosan lengetendik e vad fák leveleit, tanújeléűl azon fájdalomnak, mely elkeseredett szívemet kínozza. Oh, bár kik legyetek is ti, e ligetek istenei, kik e lakatlan tájakat választátok hajlékotok helyéűl: halljátok meg azon boldogtalan lovag panaszát, kit ádáz sorsának üldözése arra kényszerít, hogy ily rideg magányban jajgasson és keseregjen! Oh ti magános fák, kik mától fogva egyedüliségemben társaságomat képezitek, adjátok jelét ágaitok gyengéd lengedezésével, hogy tinektek az én jelenlétem nem alkalmatlan. Oh te én fegyverhordozóm, jó és balsorsomban szeretetreméltó útitársam, jól bevésd emlékezetedbe mindazt, a mit jelenleg tőlem látsz, hogy elbeszélhesd minden barátaimnak s ismerősimnek, hogy sirassák boldogtalan barátjokat!

E szavak után leszállt Rocinantéról, egy pillanat alatt levette zabláját és nyergét s egyet ütvén hátára, igy szóla hozzá:

– Szabadságot ad az, ki maga szabadság nélkül marad, oh paripa, te épen oly hires viselt dolgaid, mint a mily boldogtalan sorsod által! Menj, a merre akarsz; el a völgyön, át a bérczeken, semmi sem gátolja immár futásodat, nyargalhatsz bátran, versenyt futva a szelekkel!

Hanem azt ugyan hiába szabadította fel erre a nagy szaladásra; nem kivánt e szabadságával élni s a mit tett, mindössze is csak az volt, hogy ott egy álló helyben lehajtotta a fejét, s elkezdte a rét jóizű füvét porczogatni.

Sancho pedig igy szólott:

– Már hiszen, Búsképű lovag úr, ha csakugyan azt követeli a kóbor lovagság törvénye, hogy nagyságod megbolondúljon én meg erről levelet vigyek s hirt adjak ismerőseinek: akkor igazán nem kellene Rocinantét szabadon ereszteni, hanem inkább megint megnyergelni, hadd pótolná szegény áldott szürkémnek hiányát. Akármilyen görhes is, mégis csak négy lába van, s rajta hamarább megtenném az utat, mint gyalogszerrel, mert a mint már több izben is mondtam: nekem bízony a gyalogolás nem kenyerem.

– Nem bánom, Sancho – viszonzá Don Quijote – tégy, a mit akarsz, szándékod úgy látszik, nem rosz; azért óhajtásom csak az, hogy mától számítandó három nap mulva indúlj, addig pedig kivánom, lásd meg őrjöngésem minden cselekedetét, hogy majd mindenfelé elbeszélhesd.

– De hát mi egyebet szükség még látnom – mondá a furfangos Sancho – hogy akár megesküdjem rá, hogy nagyságod igazán megbolondúlt.

– Mi egyebet? – kérdé Don Quijote – hát azt, hogy majd letépem ruháimat, szétszórom fegyvereimet, neki rohanok fejjel a kőszikláknak…

– Az Isten szerelméért, csak azt ne tegye! – szakasztá félbe Sancho – az már a bolondságnál is több. Anélkül el lehet nagyságod. Üsse fejét a vizbe, vagy valami olyas puhába, mint a pamut, a többit aztán bízza rám nagyságod, majd mondok én uraknak, asszonyságoknak olyan dolgokat, hogy szemök-szájuk eláll bele.

– Köszönöm jó szándékodat, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – de nem szabad feledned, hogy a mit én cselekszem, az nem tréfa dolog, hanem nagyon is komoly valóság, máskülönben megszegném a lovagrend törvényeit, melyek a kicsapás terhe alatt parancsolják, hogy semminemű hazugságot ki ne merjünk ejteni ajkainkon! Igy tehát az én fejjel való nekirohanásomnak igaznak, keménynek és tisztességesnek kell lennie menten minden nyegleségtől és szineskedéstől.

– No, de hát legalább a három napot engedje el nagyságod – alkudozék Sancho – irja meg a levelet mentől előbb, vele együtt a szamár-váltót is, hadd menjek aztán haza meg Tobosoba s hadd hozzam el az óhajtott feleletet.

Don Quijote végre ráállt a Sancho kivánságára s egy kis jegyzékes könyvecskét vonva elé kebeléből, abba a következő levelet irta irónnal:

– Fenséges és legmagasb úrnő! A távollét keserűségétől megkeserítve, kivánok neked méznél is édesebb üdvöt, óh, legédesebb Dulcinea del Toboso. Hogy bebizonyítsam, mily kész vagyok a legsanyarúbb fáradalmakat is elviselni, visszavonúltam a legzordonabb vadonba s itt küzdök a levegő ég zordonságával, hideggel, meleggel, itt kínzom, itt gyötröm magamat mindaddig, mig kegyelmességedtől határozott parancsolatot nem kapok, hogy színe előtt megjelenjek. Sancho, az én hű fegyvernököm majd elmondja körülményesen, mily szörnyű dolgokat végzek én e magányban, s mindent csak azért, hogy örök hirűvé s dicsőségűvé tegyem Dulcinea del Tobosót,

kinek vagyok, mig élek

alázatos szolgája
Búsképű lovag.

– Legvénebb kecském szakállára mondom – kiáltá fel Sancho, mikor a levelet végighallgatá – soha ennél remekebbet nem hallottam. Lánczos-lobogós adta, milyen szépen kikanyarította nagyságod ezt a levelet! S hogyan odaillik aláirásnak az a Búsképű lovag! Igazán, nagyságod maga a megtestesült ördög, és nincs olyan dolog, a mihez ne értene.

– Lovagi tisztem teszi kötelességemmé – mondá Don Quijote – hogy mindenhez értsek, a lópatkolástól kezdve egész a csillagvizsgálásig.

– Most még arra a másik levélre irjon, kérem, egy-két rend irást a három szamárcsikóról, de már az alá a maga becses nevét tessék odakörmölni, hogy mindenki ráismerjen.

– Odairni, Sancho, nem odakörmölni – jegyzé meg Don Quijote – bizony illendő lenne, ha a szavakat kissé jobban megválogatnád.

– Legyen tehát irni, nem körmölni – viszonzá Sancho – a mi egyébiránt mindegy kutya.

Don Quijote most a könyvecske egy másik lapjára ezt a váltót irta:

„Fizessen kegyed, kedves unokahúgom, ezen első szamárcsikó-váltómra, Sancho Panza fegyvernökömnek hármat azon öt közül, melyek kegyed gondjára bízva otthon maradtak; mely három szamárcsikónak kifizetését és átadását, ugyanannyi átvettnek fejében rendelem, s a melyek ezen váltóm előmutatójának hiánytalanúl átadandók. Kelt a Sierra-Morena bensejében, a folyó évi augusztus havának 22-én. Don Quijote.“

– Most már megnyergelem Rocinantét – mondá Sancho – s aztán indulok.

– De még előbb egy tuczat őrjöngést be kell várnod! – szóla Don Quijote.

– Láttam én már nagyságodtól eleget – ismétlé Sancho előbbi állítását, – hanem nagyobb az annál, hogy ez a hely, a hol nagyságodat magára hagyom, ugy el van rejtve, hogy alig leszek képes újra ráakadni, ha visszatérek.

– Jegyezd meg magadnak jól a tájékoztató jeleket – mondá Don Quijote – abban pedig bizonyos lehetsz, hogy én e vidékről el nem távozom. S lesz gondom arra is, hogy felmenjek a legmagasabb sziklára, s onnan nézek majd szélylyel, hogy visszatértedkor megpillanthassalak. Azonkivül nehogy eltévedj és nyomot veszíts, az lesz a legbiztosabb, ha ezekből az itt bőven tenyésző rekettyékből letörsz egy csomót s imitt-amott elejtegeted, mig a tisztásra érsz; ezek aztán határkarókul és útmutatókul szolgálnak majd, melyek hozzám vezetnek, ha visszatérsz.

– Ugy teszek – viszonzá Sancho – s miután jó nyaláb rekettyét levágott, urának áldását kérte, majd mindkettőjöknek nem csekély sírása közben elbúcsúzott tőle.

Felült azután Rocinantera, melyre nézve Don Quijote meghagyta neki, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szemevilágára. Majd útnak indult a síkság felé, időről időre egy-egy rekettye-ágat hullatott a földre, a mint gazdája tanácsolá. Ment tehát, habár gazdája egyre kiáltozott, hogy legalább csak egyet-kettőt nézzen meg őrjöngő cselekedeteiből.

A nagy kiáltozásra, valami száz lépésnyi távolságról csakugyan megfordúlt s oda kiáltá:

– Igaza volt nagyságodnak, hogy szükséges lesz legalább egy bolondságát látnom, ha lelkiismereti furdalások nélkül meg akarok esküdni.

– Ugy-e mondtam? – kiáltá Don Quijote örömmel, – várj egykissé, Sancho, meg lesz egy miatyánk alatt.

S azzal pánczélját, sisakját félrelökve, nekiszaladt, két bakugrást tett a levegőbe, utána bukfenczet vetett, hogy a föld csak úgy döngött bele, azután meg ugy hányta a czigány kereket, mint a szélmalom vitorlái.

Sanchonak elég volt ebből ennyi. Megfordítá Rocinante kantárját, most már teljesen megnyugtatva afelől, bú nélkül megesküdhetik rá, hogy gazdája csakugyan megbolondúlt.