XXXII. FEJEZET.

Ujra a kalandok ösvényén.

A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte: nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz tétlenül ama véget nem érő mulatságoknak és élvezeteknek, melyekben őt a kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz, engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét, ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi helye a kalandok ösvényén.

A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható.

S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására, magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig ott a szívén hordott és szorongatott.

A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek, majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá.

A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla:

– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon kincseket, melyeket magába a föld zár vagy a tenger rejteget. A szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban, a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala, ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van hálára kötelezve.

– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott, nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak.

Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken, tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva. A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve.

Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők alatt.

Az egyik ember így felelt:

– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne törjenek.

– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni, mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen szépek lehetnek.

– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt meggyőződhetik róla a saját szemével.

Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az aranytól.

Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg:

– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős kaland fűződik. Lássuk a másikat.

Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote meglátta azonnal így szóla:

– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a szegénynek.

– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az, hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“

Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote ezt megpillantá, így szóla:

– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak, a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak.

Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta, mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni.

S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az eleven, így szóla:

– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent, fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet!

Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá, takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez:

– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam; mert ezek a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan. Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől, hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok.

– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e szavakra.

A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain, bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve, tovább folytatták útjokat.

Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a fejében. Majd így szóla:

– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem, hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam.

– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható, hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó roszszal vegyüljön.

Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni.