XXXIII. FEJEZET.

A selyemruhás pásztortársaság.

Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép: egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.

– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.

De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni, a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte, a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve. A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:

– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek, legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.

A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet intézte Don Quijotehoz:

– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk, hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal, barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs, s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.

Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb hangon így válaszolt:

– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.

– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány – milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk? Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon, ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.

– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.

– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak, mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom, hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.

– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.

E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda, a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy történetöket olvasta.

Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte, marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén, hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.

Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.

Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből ismerték már őket.

Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg, mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.

Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal fölemelte szavát s így szóla:

– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a baja, vélem Don Quijote de la Manchával!

A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak, mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.

Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.

Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő harsány szavakkal hasította a levegőt:

– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha, azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint választandó tisztességes fegyverrel.

Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást, de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást elfogadja.

Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen sietve közelítettek.

Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a Rocinante mögött keresett menedéket.

A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:

– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák ízzé-porrá zuznak.

– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül, hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én ellenem!

Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon, Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban fetrengettek.

Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott, utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:

– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!

De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.

Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól, inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.