XXXIV. FEJEZET.

A ki sokat igér, keveset ád.

Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák udvariatlansága10) taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített, melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre. Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt- és kenyér falatokat.

– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak, hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat. Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál egyetlen egy sincs kegyetlenebb.

– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva – nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet, míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod, nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd meglássa, hogy egészen fölelevenült.

Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá:

– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el van varázsolva.

– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho – aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek beváltani.

Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat.

Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek, a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak szokott tartani.

Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz, ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem nézte a fogadót várkastélynak.

Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi szárnyas állatokkal s a tenger halaival.

– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok valami nagyevő.

A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte a héjja.

– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy porhanyó legyen.

– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon kívül tessék akármit parancsolni.

– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús?

– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen; de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell!

– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho – de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad?

– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s hagyjunk minden ilyes tyúkfélét.

– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk ezt a sok szószaporítást.

– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával, szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél meg, egyél meg!“

– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm egy cseppet se, lábak-e vagy körmök.

– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve, hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki?

Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm, a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz:

– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt kiejteni?

– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik!

– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá Don Quijote – a miért is még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart?

– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart egy, – egy szabad ember.

– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok!

Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha puskaport gyujtottak volna el az orra előtt.

– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem tudta tovább folytatni.

– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote – mit ért ön a szabad ember alatt?

– Azt, a mi Roque Guinart.

– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart?

A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá:

– Rabló!

– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk!

A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki!

– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás?

– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos, útonállókat este és vacsora előtt?

– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik.

– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram, ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is érhet baj, de éjjel meg bizonyosan. Nagyságod megengedte, hogy a körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem, addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem hajnalodik.

Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán. Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt nem indulnak.

Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen:

– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr?

– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön czime.

– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho.

– És miért? – kérdé amaz.

– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja: „Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat igér, keveset ád!“

S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt Rocinantenak.