XXXV. FEJEZET.

Roque Guinart.

A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból.

A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az utonálló, a vidék réme.

Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle.

Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a másod s harmadnapon sem, épen oly örömére Sanchonak, a mily haragjára s eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s így okoskodott:

– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve? Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a bajon segítsek.

S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben.

Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg, mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával beleléptek.

Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára, mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége, rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé. Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok folytatását.

Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét, azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová intézze.

– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten ijedve föl álmából.

– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat, mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad, kaland nincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te, a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket, hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a hátadra.

– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből – maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre, kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem tartja.

– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól.

S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából.

– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia!

S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque Guinart embereinek kezébe került.

A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú beszélgetésből a két fogoly azt következtette, hogy a rablók jó nagy számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a menekülésre.

Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni, jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta kinyitni ajkait féltében.

Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet, a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket.

Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe kardjával.

Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta megállani szó nélkül.

– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után.

No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést!

Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla:

– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valami vérszopó tigris körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik.

– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan, pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna.

– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel – oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani, mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem!

Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák.

S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott.

– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni nem, csak sajnálni fogom.

Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a legudvariasabban beszéljen.

– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint a hogy még csak az imént szólt, s e kérdésére – mi tagadás – hős tetteinek magasztalását várta feleletül.

– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque – az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron.

Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se tudta elképzelni.

– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad?

– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva.

– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága, hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni rögtön belátott gondatlan kifakadását:

– Engedelmet kérek, elszóltam magamat!

– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én barátomat?

– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm.

– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra.

No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani. Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája.

A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől, nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára!

Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldött is el egy emberétől egy barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál, s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki érte.

A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék – átöltözött parasztruhába.

Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.