XXXVI. FEJEZET.

Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.

Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet, egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt, hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind karabélyt használt.

Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos élet!

Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele. Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.

A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.

Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová, Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen, pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.

Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé. Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak, mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a láthatár legalsó pereméről.

Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket; megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben, melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri csatát a mórok ellenében az öbölben.

A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a gályák sudárágyúi feleltek.

A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók, melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony lábainak nézett.

E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:

– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk, hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a falaink között tartandó lovagjátéknak.

Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön: ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy szóla:

– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket!

Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt:

– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl aratni fog.

Mire Don Quijote így felelt:

– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom tekinteni nagyságod akaratát.

Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt, intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó között megindúltak a város felé.

Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság!

De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást.

Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták, a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni, kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen földre teremtették.

Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak megszabadítani a tüskebokrétáktól.

Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába.