XXXVII. FEJEZET.

Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával.

Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a la manchai bogaras lovaggal.

Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek szőnyegre.

Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes, másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van bolondulva.

A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a kit mindenki és minden alkalommal ki akart tűntetni, a lovag pedig egész komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak nevetség tárgyává.

Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment, mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan hitték, hogy lehető legyen.

Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk.

Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy ebédelő társaság ült együtt az asztalnál.

Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára ki vannak tűzve.

– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni győzelme örömére.

– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban Isten tudja!

S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen lebocsátott lovag lépett a terembe.

– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van!

Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind fölugrottak helyükről.

Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott:

– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még ezen vakmerőséget is ki fogja menteni.

Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint Don Quijote.

Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz:

– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr bátran, mi kihallgatjuk.

S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az ismeretlen így kezde szólani:

– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja.

– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet!

S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött, hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett.

Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét.

– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen – rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem kényszerítem. Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s nincsen gyávább lovag Don Quijoténál!

– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte rengett bele – Sancho Panza, nyergelj!

Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban készen legyen.

Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait:

– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm, nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy ha úgy tetszik életre-halálra?

– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az árát.

S azzal indult fegyverkezni.

Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik fél oly hajthatatlan volt mint a másik.

Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a szolgák a vivóteret elkészítsék.

Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni.

A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet.

– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl – mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd meglássuk mi lesz belőle.

… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel, Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett.

Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott:

– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet vegyem.

– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához, sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és tekintse, mintha te tetted és végezted volna.

Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása. Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt méltósággal így válaszolt:

– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed, bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz, Szent-Péter is áldja meg.

S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy egymással farkasszemet nézzenek.

Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra.

A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla:

– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a viadal feltételeit!

Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon mondá:

– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, én pedig földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd el életemet, ha már elvetted becsületemet!

– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle lovagkalandba nem keveredik.

– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de megtartom, mert becsületszavam kötelez rá.

– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk!

S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda.

Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei, dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek reménye úgy eloszlani, a mint a füst eloszlik a szelek szárnyain.

S mikor Don Quijotét fölemelték, hogy karon vigyék ágyba, minden bohósága mellett a jelenlévők, de még a szolgák is sajnálkozó tekintettel néztek rá, a hű Sancho Panza pedig csendes zokogással s könnyes szemekkel segítette vinni szerencsétlenül járt gazdáját.