IV. (A nagynéne.)

A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan terített asztalok, ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.

Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.

Háziúr? nincs.

Háziasszony? az sincs.

Hát mi van? – házikisasszony. Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg, tele életkedvvel.

Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére. Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet, sem kevesebbet. És mindig azt szokta mondani:

– Ez épen elég. -31-

És miként költé el jövedelmét?

Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot elvendégeskedett; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett, páholyt és fogatot tartott. Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.

A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh’sem hiányzott. Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával színházba kocsizott, páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki. Mindig választékosan öltözött, de soha nevetségesen. Szeretett ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt. A kit szeretett, egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól, kikkel jól van, hogy üldözzék.

A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak. Ő aztán elkezdett beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán következő történetkével rekesztett be:

«Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly gazdag Torday Lajosnak. Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt. Igen uraim! hiába csodálkoznak, akadt -32- vakmerő, ki szemeimet rútaknak s Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és Lajosom elesett.»

Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni, valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.

Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:

– Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám. – Aztán egy gyémántokkal kirakott arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre ragasztvák; a papír elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett, persze, negyven év ezt is megviselé. Ez a Valeria szemeihez írt költemény vala. A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy huszadik betű micsoda? De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a becses ereklyét elővette és felolvasá.

Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.

A játszókörök megalakultak, Zárai két agg delnővel és Valeria kisasszonynyal ült asztalhoz.

Valeria fejcsóválva mondá: -33-

– Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.

– Dehogy rossz – ellenveté Zárai – de tudja édes néném, ő más véralkatú, zajosb társaságot keres.

– Soha se szépítse édes Zárai – mond az egyik delnő – Valeriának igaza van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.

– Azt nem, azt nem – mond hévvel Valeria – ő szeret, azt bizonyosan tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.

– E szerint – jegyzé meg a másik delnő – mi nem tetszünk neki; szerencse, hogy izléseink találkoznak.

– De nagysád – szólt Zárai – ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom. Lehet-e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.

– Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön. A mai fiatalság! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig minden fiatal ember.

Zárai szerényen meghajolt.

– Ez nem akart bók lenni – folytatá a delnő – ez mindnyájunk véleménye, tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk különböztetni. Valeria barátném önre büszke lehet.

Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.

– Még Kázmérból is lehet – jegyzé meg a másik delnő – hisz oly fiatal.

– Másfél évvel ifjabb nálamnál. -34-

– No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne ragadjon valami rá.

– Adja Isten – mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.

Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott leányának, ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.

Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele játszott, kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott, hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá, következőleg Zárai játéka jó hangulatban tartá.

Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán lecsörömpölé.

Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése. Zajosb lett a játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék. Szegény leánykák kaptak rajta, hogy jött valaki, akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.

Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni, minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.

Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel mondá: -35-

– Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.

– Miért ne lehetne, ha akart volna?

– Mert azt hallottam beteg.

– Beteg?

– Még pedig komolyan – erősíté Hugó.

Valeria kezéből a kártya kihullt.

– Gyanítám – kezdé szünet után – különben meglátogatott volna ma, ő azt nem szokta elmulasztani. Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!

Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s mondá:

– Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.

– Minden esetre – mélyen sajnálom.

– Lássa, kedves barátném – szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért megszólta – lássa, nem volt igaza.

– Ha beteg, az más.

– Nem hallja, hogy beteg?

– De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.

Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat csinált, türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.

Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde uralkodni, mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt, Gyulát és Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak egymásra.

Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek eltávozni. -36-

A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a terítés ellen is tömérdek kifogást tőn. Végre szobájába vonult, de lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér! milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani. Lehetne-e szerető fiú anyja iránt gyöngédebb? És ő betegen fekszik… tán veszélyesen? és el van hagyatva… oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?… de holnap máskép lesz.» Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a késő éj csakugyan meglátszott.

– Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg számára.

– Nagyságod?…

– Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg. Itt fogjuk ápolni, gondozni, s felette őrködni. Az ágy melletti falat szőnyeggel vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a kárpitos. Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell füttetni. Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.

– De azt ne tegye nagyságod.

– Ne tegyem? tán nem érdemli? Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút, mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.

– Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna-e rá okom? hisz oly nyájas, szíves – hogy bőkezű is, azt csak gondolá.

– No jól van, most lásson dolga után. -37-

A komorna távozott.

«Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni? oh! ezt túl nem élném, – okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, – és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni?… Gyula?… meglehet érdemes rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de őszinteségében nem bízom, s félek tőle, hogy képmutató.»

Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje leend a tisztelt nagynéne örököse.

Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.

Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót nyitván, álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.

– Hogy van Kázmér? – kérdé Valeria.

– Oh nagyságos asszonyom! – sóhajtá Döme.

– Öreg! te meg vagy zavarodva.

– Hiszen én nem tehetek róla, Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom, hogy máskép menjen.

– Hát oly rosszul van?

Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant bánatosan vállat vonított.

Valeria reszketve sietett az ajtó felé. -38-

Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:

– Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.

– Öreg! elrémítesz – kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.

-39-