V. (Nagylelkű rokon.)

Ki látott dühöngő vihar után szétdult kertet? Itt egy fa, tőből kisodorva, a legszebb rózsaágyon terül végig; a liliomok derékban eltörve, kelyheikkel földre borulnak; az utak telvék viráglevelekkel, s a szárak korona nélkül szomorkodnak; a fák dísze, a legterebélyesebb ágak, letörötten, a földet seperve ingadoznak ide-oda; a pázsitok tele hordvák galylyakkal és cserepekkel. Ez hasonlít némileg Kázmér szállásához.

Valeria – hála az égnek! – sok szép tavaszt élt, következőleg akár hány ily dulást látott, de Kázmér szállása mégis meglepte. A padlón elszórt kártyák, összetört poharak, félig elszítt szivarok hevertek; az asztalokon tartókban tövig leégett gyertyák, evőszerek, tálak, pezsgős üvegek, feldöntögetett poharak, és bordeauxi vagy champagneiban uszkáló kártyák tarka képletet nyujtának. A butorok szerte szórvák, s az egész mintha ködben usznék, úgy vette ki magát a sürű dohányfüstben. A mellékszoba ajtaja nyitva lévén, a nagynéne ott látta kedves öcscsét – teljes öltözetben – pamlagán elterülve, bizonyosan nem állíthatni, alvó vagy mámoros, de mindenesetre öntudatlan állapotban. -40-

Ott látta kedves öcscsét pamlagán elterűlve.

– Itt máskép mulattak, mint nálam – mond társalkodónéjához Valeria.

– Istentelenség! Ezt Gyula urfi nem teszi.

– Lassú víz partot mos.

– Menjünk innen, mert nagyságodnak ártani talál a füstös lég, s e kellemetlen látvány megtámadandja idegeit.

– Mi jut eszébe? Hisz rendet látok otthon eleget, de ilyesmi ujság előttem, ez érdekel. Engedjen körültekinteni.

– Nem irtózik?

– Egy cseppet sem. Csak azt sajnálnám, ha egészségét rongálná ez a fiú.

– Tönkre teszi s azonfelül romlásba dönti magát – és…

– És kit?

– És sok gondot fog még okozni kegyes pártfogónéjának.

– Abba nem őszülök bele.

Igazat szólt, mert fodrásza oly szép álhajakkal látta el, hogy azokba soha, de soha egy ősz szál nem vegyült.

– Csakhogy nem beteg – folytatá kis szünet után Valeria – és most megtréfálom, mert e mulatság bizonyára sokba került. – Ezzel Kázmérhoz közeledék, szeretetteljes pillantást vetett rá, s oldalzsebébe hat darab százast csusztatott.

A társalgónő bálványnyá vált, s csaknem kétségbeesetten sóhajtá:

– Istenem! Gyula úrfi minő nemesen használná fel ez összeget. -41-

– Igen, kamatra adná, vagy gyémántot vásárolna rajta. Maholnap úgyis váltóüzletet, vagy ékszeres boltot nyit.

Midőn Valeria Dömének e látogatásról titoktartást parancsolt, eltávozott. Útközben sokszor rázogatta fejét, s még többször jóízüen felkaczagott, végre komoly arczot öltve, mondá:

– Már nem lehet késnem, meg kell őt házasítni.

– Boldogtalanná teend egy nőt.

– Mit ért ön ahhoz? Boldoggá teendi, mert őszinte, nyílt, eszes és jószívű.

– Könnyelmű, korhely, tékozló.

– Kérem, e véleményeket tartsa magának.

– Nagyságod tehet, a mit akar.

– Reménylem, s ön engedelméből teszem is.

– De ha nekem oly öcsém volna, mint Gyula úrfi, szememfényének tekinteném.

– Tekintse kérem annak.

– Meg is érdemli, szerény, józan életű, takarékos, művelt, szép…

– Hizelgő, alattomos, haszonleső és irígy.

– A szentek életét is félre lehet érteni.

– De képmutatókét soha.

A társalkodónő rémülettel emelé szemeit éghez, s ajkait olyatén mozgatá, mintha imát rebegne.

E közben a fogat haza robogott.

Valeria, ki kevéssel azelőtt hatszáz forintot oly könnyedén kiada, szakácsnéjával zajt ütött azon hallatlan tékozlás miatt, hogy pecsenyének fogolyt hozott, mikor kappan is jó lett volna. A füszerszekrényből, -42- éléstárból legszigorúbb mérték szerint maga adott ki a főzéshez, azután szobájába vonult, s oly mohón látott kézimunkájához, mintha abból kellene megélnie.

Tekintsünk vissza Vizeki Kázmérhez. Épen jókor, már felébredt s legénye áll előtte.

– No Döme – szólt Kázmér – egy nappal megint öregebbek volnánk.

– Mondja inkább nagyságod, egy éjjel.

– Az együtt jár.

– De nem ily rémséges éj, hisz ez egy évi életet sodor magával.

– Annál jobb, legalább számtanod szerint huszonnégy óra alatt többet élünk, mint mások egy év alatt, s következőleg január 1-től deczember végéig háromszáz hatvanöt évet élünk. Mit gondolsz öreg, csúffá teszszük a vén Mathuzsalemet?

– Zsidó azon úr?

– Gondolom az volt.

– Úgy hát ő tesz minket csúffá.

– Ohó!

– Bizony, künn várakozik.

– Mathuzsalem?

– Azt nem tudom, hogy hívják, de hogy hitelező, arra megesküszöm.

– Lám, lám, ma az ő napjok van. Szomorú nap az igaz, de végre ennek is el kell mulni. Mondd meg, délután öt óráig nem fogadok el senkit.

Döme fejcsóválva elindult.

– Megállj! – kiálta rá Kázmér – előbb készíts -43- átöltözködéshez, mert ma tömérdek végzendőm van.

És, mint számtalan ember tenni szokta, ha ruhát cserél, zsebeit kimotozza, Kázmér is ösztönszerűleg zsebeibe nyult. – Szörnyű meglepetésére oldalzsebéből tele marok százast vont ki.

Szemeit a bankjegyekre mereszté, aztán Dömére.

Döme pedig Kázmérra, aztán a bankjegyekre.

Mind kettőjük szava elállt, s csak pillantásaik beszéltek, de e beszéd merő kérdéseket tartalmazott.

– Mi történt itt? – kérdé végre Kázmér.

– Azt nagyságodnak jobban kell érteni, mint nekem.

– Kinevezett tudóssá váljak, ha értem. Tündérek jártak itt, vagy… ah! igen, az a jó lélek! Ugy-e Döme, te tudod, kedves nagynéném, az én őrangyalom látogatott meg? – Könnyelmű kifejezése komolyra változott, szemeibe könyek nyomultak, s elmélyedve, maga elé merengett. – Szerethetne-e jobban édes anyám?… Ő volt itt angyali szívével, kinek oka volna reám neheztelni, és jósággal halmoz: én estélyeit mellőzöm, s itt tivornyázok; boldog, ha a whistnél vele szemben ülök, s én ez alkalmat kerülöm, hogy másutt szerencsejátékban eltékozoljam, és ő még sem kárhoztat, pedig megérdemelném, hogy kitagadjon. A mily nemes ő, oly hálátlan vagyok én.

Döme nem tudott szólni, hanem Kázmér kezét megragadva, azt könnyeivel és csókokkal halmozá.

– Mi lelt öreg? -44-

– Bocsásson meg – hebegé Döme – a megindulástól szólni alig tudok. Örülök, hogy nagyságod oly elismerő és jó. Nem sokára új életre fogunk ébredni.

– Azt hiszed?

– Bizonyos vagyok, most szívébe láttam, és ott oly szép jövőre találék.

– Meglehet, de most siessünk a jelen bajaiból kibontakozni. Pénz van, váltóim lejárnak, sietek a szabadalmazott rablók száját betömni.

Alig egy órával később izgatottan és szikrázó szemekkel nyitott be Zárai Gyulánál.

Zárai hideg nyugalommal fogadta az érkezőt. Arczából meglátszék, hogy csatát vár, de még nem tudja magát tájékozni, mely oldalról lesz megtámadva, egyuttal azon önhittséget is lehete leolvasni, miszerint erős állásban érzi magát, s minden támadást vissza verni kész.

Erősen és huzamosan néztek egymás szeme közé, Kázmér reszkető, és Gyula mosolygó ajkakkal.

Gyula szakítá meg a csendet:

– Isten hozott.

– Talán vártál?

– Miért?

– Hogy számadásinkat kiegyenlítsük.

– Ej, öcsém, az nem oly sietős.

– De én annak tartom.

– És miért?

– Mert egy nyomorult örökség reményében te velem gyalázatos játékot űzesz. -45-

Gyula pillanatra elhalaványult, de csakhamar visszanyeré nyugalmát és szólt:

– Igen leköteleznél, ha jobban értelmeznéd szavaidat.

– Mit míveltél tegnap?

– Sok mindent.

– Magán ügyeid nem érdekelnek, de te nagynénénknél jártál.

– Azt naponként cselekszem.

– Az igen szép tőled, hanem arra kérnélek, hogy érdekemben ott ne tégy soha semmit.

– E tekintetben nyugodt lehetsz.

– És tegnap?

– Az estélynél néhány elismerő szót ejtettem rólad.

– Valóban?… és ez az egész?

– Ez az egész.

– És adósságimról?

– Pfuj! ilyet teszesz fel rólam?

– Tehát minő ürügy alatt kérted tőle a pénzt?

– Minő pénzt?

– A melylyel váltóim kifizetéd?

– Ő sem váltókról, sem pénzről mit sem tud.

– De váltóim kifizetvék.

– Én fizettem.

– És minő pénzből?

– Sajátomból. Tudod, én takarékosan élek, s nehány ezer forintot meggazdálkodtam.

Kázmér arcza elsötétült, mint mikor terhes felhő borul a nap elébe. Olyatén lépett vissza, mint ki roppant mélység szélén, lábai alatt a földet szakadozni -46- érzi. A legbizalmatlanabb tekintettel végig mérte Gyulát, s aztán elfojtott tompa hangon mondá:

– Sajátodból, önkénytesen?… Ember, te tervelsz valamit?

– Mi mást, mint téged a bukástól megóvni? Mi mást, mint lelkednek megszerezni a nyugalmát, s nénénket kímélni a szomorúságtól.

– Gyula!

– E bizalmatlan felkiáltás koránt sem sért. Nem te vagy oka, mindig akadtak jó emberek, kik üdvösnek találták köztünk az egyenetlenséget éleszteni; te, megbocsáss e kitételemért, de igaz, te gyengébb valál és hittél nekik, én kevésbé hevesvérű, máskép gondolkozám, és vártam, mert tudtam, hogy eljő az idő, mikor meggyőzhetlek önzéstelen rokoni szeretetemről; tudtam, hogy eljő az idő, mikor bizalmadra szert tehetek, s ha még nincs itt, el fog jönni.

Kázmér aggodalmasan rázta fejét s vontatott hangon kérdé:

– Ha már kétes hitelű papirokra kiadtad pénzedet, mit szándékozol velök tenni?

– Mit?

– Na igen, valami czélodnak csak kell lenni?

– Van. – Ekkor három váltót Kázmér elé tárt e kérdéssel – a te aláirásod-e?

– Igen.

– Mind a három?

– Igen.

Gyula összegyűrve, a kandallóba veté, pillanatra -47- lobbot vetett, s ötezerkétszáz forint érték hamuvá lőn.

Kázmér szoborrá vált.

Gyula egész jószívűséggel szemei közé mosolygott.

– Értesz? – kérdé Gyula.

– Most kevésbbé, mint valaha.

– Nem tartozol senkinek, és nem tud a dologról senki.

– De neked!

– Nekem tartozol bizalommal és szeretettel, ez az egész.

– Gyula! – kiáltá Kázmér – én félreismertelek, bocsáss meg, te sokkal nemesb és jobb vagy, mint hogy nekem tévedésemért megbocsátani ne tudnál. Oh! mint szégyenlem magamat. A tartozást lerovom még ma, jó szándékod mély gyökeret vert itt szivemben. Oh ne mondj ellent kérlek, pénzednek még ma meg kell lenni, mert nagylelkűséged annál inkább égeti agyamat, minél érdemetlenebbnek érzem rá magamat.

Ezzel elrohant.

Gyula a kandallóban elhamvadt papirokra tekintve mondá:

– Akár ő lesz az örökös, akár én, e magot jó földbe vetettem, s bő aratásra számíthatok.

-48-