XI. (Egy fiatal leány diadala.)

Legemelkedetebb foglalkozás az ima; mily nagyszerű az, hogy milliók és milliók gondolatai egy szellemvilág trónjánál találkoznak! Ifjú és vén, úr és szolga, király és koldus, ellenség és barát eszméi itt egyesülnek; nincs sorozat, nincs elsőség, a mint szívből fakadvák, egyszerű vagy virágos kifejezésekben, azonnal oda jutnak.

Kinek a földön többé nincs reménye, reményt keres az égben; kit sorsa e földön üldöz, vigaszt kér az égtől; kit elhagytak az emberek, Isten oltalmát esengi.

Mennyi fájdalmat, mennyi kétségbeesést enyhít az ima! Ellensége is az emberiségnek, ki hitében akarja megrendíteni.

Imában lelkünk felszáll a szellemek mindenségéhez, azon örökké fénylő tűztengerhez, honnan lelkünk, mint szikra, lepattant, hogy tovább gyujtson és világítson e földön is.

Az emberi lét nemesb része a szellem. Hol a lélek erős, sokat elbir a test. És mi táplálja, mi erősíti a lelket? Bizalom az éghez, közeledés az Istenhez, remény a túlvilágban, s ez az ima.

Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját, s mintegy -97- megvigasztalva a szent malaszt által, fejét felemelé e szókkal:

Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját.

– Legyen meg Isten akarata.

– Mindörökké! – zengett fülébe.

Visszatekinte, Pálmay és Kázmér állt ott. Arczán gyenge pír futa el, s ajkain bágyadt mosoly lebegett, mint súlyos betegségből üdülőnél látható.

Az öreg Pálmay mindkét kezét oda nyujtá, mondván:

– Szegény gyermek! mily korán kell a sors ellen küzdened.

Kamilla szeretettel ragadá meg az öreg úr kezeit, s megindulva mondá:

– Isten önöket küldé védelmemre, már nem vagyok elhagyatott – s Pálmay karján távozott az egyházból. – Mindhárman bérkocsiba ültek, mely velök H.-né tekintélyes növeldéjéhez vágtatott.

A növeldefőnöknő néhány perczig várakoztatá a látogatókat, kik fényűzés nélküli, de végtelen tiszta teremben helyet foglaltak. Feszes tartású nőt, szigorú tekintettel vártak, s annál kellemesb lőn meglepetésök, midőn egy rokonszenves arcz nyájas mosolylyal s megnyerő tekintettel magát, mint a ház asszonya, bemutatá.

Pálmay megnevezé magát.

– Van szerencsém – mond H.-né – ily előkelő család fejét ki ne ismerné a fővárosban.

Pálmay fejével köszönetet intve, folytatá:

– Ez Vizeki Kázmér, ki családunkhoz tartozik.

– Fogadja szerencsekivánatomat. Hozzánk is -98- eljutott a kellemes hír, ön a bájos Angelique jegyese.

Mindhárman mélyen elpirultak, de ellenmondás nem történt. A rövid szünetet Pálmay szakítá meg:

– Itt bemutatom rég elhúnyt nővérem árváját. Nehány hét előtt hagyá el a zárdát, hol hosszú éveken át kitünő képeztetésben részesült. Tisztelt úrhölgy! Kegyed, ha nem tapasztalta is, de bizonyosan érti és felfogja a helyzetet, ha egy ifjú leány rokoni házba lép, s ott nem legnagyobb rokonszenvvel találkozik; kínos ez mindkét félre, és nagyon szomorú egy harmadikra, ki szeretettel s őszinte szívvel van egyik és másik iránt is. Ez volt helyzetem, s reménylem, senki sem fog megitélni e lépésemért. Legyen asszonyságod gondviselője e gyermeknek, s én azonfelül, hogy készséggel fizetem a kivánt dijat, hálára is kötelezve leszek.

– És én – szólt közbe Kamilla – kevés képességemet örömmel ajánlom fel kegyed szolgálatára.

– E bizalom által megtisztelve érzem magamat, s ámbár a teljes szám intézetemben meg van, gondoskodni fogok a kisasszony illő elhelyezéséről, – mely szavak után kezét nyujtá Kamillának.

Kamilla hévvel ragadá meg a főnöknő kezét, s ajkihoz voná, könnyben úszó szemekkel mondván:

– Oh! mint fogom szeretni kegyedet.

– Reménylem én is – viszonzá az asszonyság – ily kedves, szende arcz, szép tulajdonokról kezeskedik és Kamillát homlokon csókolá. -99-

Néhány szóval az egyezség meg lőn kötve, s elhatároztatott, hogy Kamilla mindjárt marad, s poggyásza még ma a negyedévi tartásdíjjal együtt elküldetik.

Pálmay duzzadt tárczáját kivéve, mely úgy nézett ki, mint egy elsőrendű bankáré az államrészvények emelkedésekor, felnyitá, s a sok kicserélt váltók közül néhány tíz forintost kihalászván, azt havi tűpénznek Kamilla kezébe adá, s azután búcsút vőn.

Kázmér búcsúja Kamillától udvarias kézérintésből állt, s míg az ajk néma maradt, a szemek kimondhatlan sokat mondtak. Semmit sem tanul meg gyorsabban a lányka, mint a szemekben olvasni.

Midőn a lépcsőkön lefelé haladtak, Pálmay nagyon szomorú és gondolkozó volt.

Kázmér a levertség oka után tudakozódott.

– Lásd öcsém – mond vontatott hangon az öreg úr – én azért a kedves leánykáért mindent oly szívesen teszek, de most abba a helyzetbe jutottam, hogy többet kell tennem, mint bírok.

– Ki tehet többet, mint bír?

– Az, ki soha sem kért, és másért meg kell magát alázni.

– Ezen eljárásban csak nem lát sem kérést, sem megalázást.

– Nem, de abban, a mi következik. Lásd, pirulva vallom be, nincs annyi pénzem, mennyit ma küldenem kell a negyedévi díj fejében, és most már időm sincs, hogy kölcsön után láthatnék, pedig szavamat akarom tartani. -100-

– Az meg is lesz, mert hála Isten, annyi összeggel rendelkezhetem.

– Köszönöm, hogy ajánlatoddal megelőztél. Igen, édes öcsém – sóhajtá Pálmay – idáig jutottam. De úgy-e, te nem haragszol rám, ha a házasságból nem lett is semmi. Szeretem leányomat, s imádnám, ha én nevelhettem volna, de azért mégis – elharapta a szót, s búsan rázta fejét – csak azt sajnálom édes Kázmérom, hogy nem leszesz közelebb hozzám.

– Ki tudja, mint van megirva a sors könyvében.

– Mit? – kiálta fel örömmel Pálmay – hát még lehetne változtatni a dolgon?

– Azon már soha.

– Kár, sajnálom. De azért jó barátok maradunk.

– Reménylem istentől, még több.

– Igaz, te ma is nagyobb szolgálatot tevél, mint közönséges barátságtól várni lehet. Ha tehetségembe lesz valaha, meghálálom. Addig is fogadd köszönetemet, hogy nagy zavaromban segélyemre valál.

Kázmér arcza pedig világosan elárulá, hogy ő az, kinek sok, igen sok köszönni valója van.

Szívélyes kézszorítás után elváltak.

Pálmay Kázmér után tekintve, maga elé dörmögé:

– Jól történt, sajnálnám azt a becsületes jó fiut, mert azok a… no, én ismerem őket, e tanulmány mindenembe került. Szegény leányom! Más nevelés mellett annyi szép tulajdonnal mi lehetett -101- volna belőled? Ám lássátok ti – és fejcsóválva megindult hazafelé.

Kamillát a főnöknő bevezette növendékeihez; a tanítónők vizsga tekintettel fogadták, a nagyobb leánykák vállon keresztül néztek rá, a kisebbek összedugták fejeiket, lopva pillantának az új társnőre, sugdosódtak és nevettek.

– Jól fogja magát a kicsinyek közt kivenni – jegyzé meg rossz franczia kiejtéssel egy serdülő leányka szomszédnőjéhez.

– Mindenesetre sok mulatságot fog szerezni – viszonzá a megszólított.

– És én – mond Kamilla egész udvariassággal és legtisztább franczia nyelven – iparkodni fogok inkább épületes úton mulattatni a kisasszonyokat, mint szögletességim által, mikkel, ha bírok is, szabadjon elnézésökre számítani.

A két leány fülig elpirult, s a környezet diadalnevetésben tört ki. Boszus tekintetet vetve a kis lázadókra, hideg fejbillentéssel fogadák Kamilla nyilatkozatát.

A kis történetke szájról-szájra tíz percz alatt megtevé körútját az intézetben, s a növendékek némi csodálkozással nézték a bátor leányt, ki a hatalmas Lucill grófhölgyet és Julie báró kisasszonyt megmerte leczkézni, azon két teremtést, kitől az egész intézet félt, s kik még a tanítónőkön is uralkodtak.

– Ugyan sietett megmutatni, hogy tud francziául – mond Julie báró kisasszony, midőn Kamilla tovább ment. -102-

– Ahhoz nem sok kell – jegyzé meg Lucill – mai nap a szobaleányok is tudnak annyit.

– És mintha hibásan beszélt volna.

– Nem volna szíves megmondani – esett a társalgásba az ott ügyelő tanítónő – miben hibázott?

– Először abban, hogy bele mert szólni beszédünkbe – felelé Lucill.

– Az nem nyelvhiba.

– Hát mi?… vagy nem nyelvével szólt?

– Kegyed nagyon elmés akar lenni, csak kár, hogy az igazság rovására, s még most sem világosított fel, miben vétett azon kisasszony a franczia nyelv ellen?

– Vagy úgy? Már rég feledtem, kiről van szó. A mi a hibákat illeti, azokra ügyelni a Madame dolga.

– Következőleg kötelességem figyelmeztetni, hogy ép kegyed volt az, ki nem egy, de két hibát tőn.

– Igen? No majd az új növendékkel jobban begyakorlom magamat.

– Az nagyon kivánatos volna – fejezé be vitájokat a tanítónő.

Kamilla ekkor már kis feltűnést okozott, mert az intézet angol kisasszonyával egész folyékonyan angolul társalga, min a két főrendű kisasszony tartózkodás nélkül boszankodott.

– Bizonyosan valami nyelvtanár leánya – mond Lucill.

– Aligha nem – erősíté Julie – s az, mit köztünk fitogtat, minden öröksége. -103-

– Szegényt sajnálni kezdem, hogy kenyérkereset miatt kelle tanulnia azt, mit más művelődésért tesz sajátjává.

Kamilla pedig, rendkívül érdekes alakjával, rokonszenves viseletével, szerény modorával a főnöknőtől kezdve az utolsó növendékig hódítani kezdett, s nehány óra mulva tökéletes diadalt aratott.

Úgy a tanítónők, mint a növendékek részéről mindenkor és mindenben az elsőség korra és születésre nézve Lucill és Juliet illeté. Ez ellen sohasem vétett senki, az egész intézetben csakis e kettőnek volt külön-külön szobája, mi társnőik előtt nagy tekintélyt szerze nekik.

A zenetanító megérkezvén, Lucill kisasszonyt zongorához kéré, ki negélyes pajkossággal engedett a felhivásnak.

– Gyakorolt valamit? – kérdé a tanító.

– Igen, de nem az ön unalmas dalát.

– Az nem enyém, hanem a halhatatlan Mozarté.

– Akárkié, de olyan, mint egy nagypénteki kintorna, s azt mondom önnek, ha akarja, hogy tanuljak, hát nekem eleven, kedélyes dalokat adjon.

– Ez a tizenharmadik, melyet visszautasít.

– Mert egyik élvezhetlenebb a másiknál.

– Egyik gyönyörűbb a másiknál.

– Izlésünk különbözik.

– Itt nem lehet szó ízlésről, mind elismert remekművek.

– No csak taníttassa be mással, én nem érzek kedvet hozzá.

A tanító elszomorodva nézett végig, ha kiszemelhetne -104- valakit e dal betanítására, már csak azért is, hogy megmutassa, minő nagyszerűn szép, de elcsüggedve susogá: «senki, senki».

Lucill győzelmesen nevetett, s ezt látszék kifejezni: «ha én nem, szeretném, látni, ki más?»

Kamilla megszánta az elszomorodott mæstrot, s szerényen megszólalt:

– Ha szolgálatot tehetek önnek, megkisérlem e dal éneklését.

– Nagyon kérem; ha eleinte gyöngén megy is, nem tesz semmit, majd betanuljuk, s látni fogja, mennyi örömet fog kegyednek, és élvezetet másoknak szerezni. Bátran kisasszony – biztatá egész lelkesülten – majd még Lucill nagysága is kedvet kap. Én kisérjem, vagy…?

– Ha megengedi, csak magam, tán ez könnyebbségre lesz.

– A mint tetszik.

Kamilla zongorához ült, s nehány futam, mit rajta tőn, elég volt, hogy az egész intézetet oda gyüjtse, s a mæstro szemeit megragyogtassa.

Megzendült a dal, az első hangok szívig hatottak, s minél tovább haladt, annál több varázst szült. Mindenki igyekezett lélekzetét visszatartani; a korosabbak meg valának hatva, az ifjabbak szemeiben könnyek ragyogtak, s a gyermekek kis kezeiket melleikre kulcsolák, hogy ez ismeretlen érzéstől megindult szíveiket öntudatlanul gyönyörbe ringassák; a mæstro átszellemült kifejezéssel, meglepetésének mindenféle jeleit adá, s midőn Kamilla a dallamot végzé, elfeledte a jó tanár, hogy növendékleányka -105- van előtte, elragadtással csókolta meg kezét, felkiáltván:

– Kincs, valóságos kincs, a mivel kegyed bir.

Főnöknő és nevelőnők sorba ölelték Kamillát.

Lucill kiderült arczczal lépett hozzá, s szivélyesen kérdé:

– Hogy hivnak te tündér, ki oly rövid idő alatt mindnyájunkat elbűvöltél?

– Nevem Villám Kamilla.

– Villám, mely sziveket gyújt.

– Atyámnál máskép értelmezték. Ő villám volt, ki a harczban sujtott.

– De te nem fogsz engemet sujtani nehezteléseddel.

– Miért?

– Mert érkezésedkor… lásd, pirulok miatta, ez elég bünhődés…

– Feledje, feledje, az nem volt semmi.

– Hát nem akar tegezni?

Kamilla bensőleg, mondhatni hálásan szorítá meg Lucill kezét, ki őt karon öltve, a főnöknőhöz vezeté, e kijelentéssel:

– Asszonyom, kegyed gyakran panaszt emelt ellenem, hogy tanulmányaimban hanyag vagyok, bántalmazom társnőimet, nem engedelmeskedem. Igaza volt, átlátom; de óhajtja, hogy megváltozzam, hogy más legyek? Úgy szobatársamul adja Kamillát. Érzem, ő bűverőt gyakorol rám, s mivel annyi jelességgel bír, reménylem az átbűvölés előnyömre fog kiütni. -106-

– Kérelme legforróbb óhajtásommal találkozott.

Lucill tapsolt örömében, Kamilla nyakába esett, összecsókolá, s aztán szobájába vezeté, hol rendezéshez fogtak.

-107-