XII. (Igaz barátság nem mindig hűl el.)

Kázmér egészen ki volt cserélve, midőn szállására ért; örökké vidor tekintete mélázóvá változott, vonásairól eltünt a könnyelmű kifejezés, még arczszine is annyira más lőn, hogy Döme megütődve kérdé:

– Beteg a nagyságos úr?

– Nem, öreg, sohasem éreztem magamat jobban.

– Hála Isten! – sóhajtá Döme, gyanús szemeket vetve urára.

– Döme! Mennyi és miféle boraink vannak itthon?

– Már megint?! Ugyan édes jó uram!…

– Felelj.

– Tudja, hogy harmadnap előtt érkezett egy szállítmány champagnei és bordeauxi.

– Vissza fogod vinni, azzal is kevesbbedik árjegyzékem.

– Sietek a bölcs parancsot teljesítni.

– Aztán barátimnak, vagy ismerősimnek jelentsd, hogy bizonytalan időre elutazom, s így a játékestélyek nálam megszünnek.

– De már hiszem, hogy soha sem érezte magát jobban. Csak adja Isten, hogy ezen egészségi állapot soká tartson. -108-

– Amen! – Kis szünet után folytatá – itt, Döme, tégy eladóvá minden afféle nőtlenlegényi czikket, s egyáltalán mindent, mi fényüzéshez tartozik.

Döme nagy szemeket mereszte.

– Igen, ezután takarékosan élünk.

– Soha sem késő a jót elkezdeni.

– Mától fogva itthon fogunk estelizni.

– De, de – hebegé Döme, ki saját füleinek sem tudott hinni – egyedül?

– Mindig ezentúl.

– De kérem alásan – mond Döme, ki ennyit egyszerre maga is megsokalt – tán jó lesz lassabban hozzá fogni, mert ily hirtelen áttérés egészségének árthatna.

– Ez esetben gondoskodtam gyógyszerről.

– Csak aztán hatása is legyen.

– Biztosítalak, a legjobb, mert itt hordom – mond szívére mutatva.

Döme távozott, s útközben maga elé dörmögé:

– Most, úgy tetszik, igazán szerelmes.

Kázmér az egész estét otthon tölté; írt, olvasott, ábrándozott, s úgy találta, nem kellemetlen dolog éjfél előtt lefeküdni. Döme pedig azzal biztatá, hogy majd meglássa, mily könnyű lesz reggel felkelni.

E naptól fogva Kázmér többé nem ment társaságba, nem látogatott meg senkit, s otthon étkezett; ha szép idő volt, bérkocsiba ült, a városon kívül nagy sétákat tőn, s ismét haza hajtatott.

Ez sok talányra és mende-mondára szolgáltatott -109- okot, míg végre az ismerős körökben azon hír nyert hitelt, hogy Angeliquetől megkosaraztatván, a dolgot igen resteli. Bánta is ő, beszéljen a világ, a mit akar.

Lassanként lakását rendezni kezdé, egy szobával megszaporítá, melyet egész költőiséggel berendezett, s noha semmi értékes tárgy benne felfedezhető nem vala, az egész összeállításban izlés, választékosság és elegantia tünt ki; falak, butorok rámosolyogtak a belépőre, s úgy érzé ott magát az ember, mint egy szép virágkert közepette. Legtöbb idejét e szobában ábrándozá át, annál is inkább, mert zongoráját ide helyezteté.

Egy napon hosszú levelet írt Párisba Villám Elemérnek; lefesté érzelmeit, körülményesen írt Kamilláról, őszintén magáról, s az elhagyatott öreg áldását és megegyezését kérte.

Úgy látszik, nagyon meg volt elégedve levelének fogalmazásával, mert átolvasásakor mindig helybenhagyólag bólintott fejével. Ekkor lépett be Döme, s várt, míg ura kérdi, hogy mit akar? Meglehetős sokáig kellett várakoznia, de ő türelmes volt, s Kázmér csakugyan megszólalt:

– Mit akarsz, Döme?

– Én az öreg nagyságos urat harminczöt évig szolgáltam.

– Reménylem, kikaptad béredet?

– Sokkal többet, mint érdemeltem.

– Szerencse, mert nem tudom, hogy elégíthettelek volna ki?

– Lássa, csak megérdemlem, hogy némi tekintetben -110- többnek nézzen, mint valami közönséges inast. A nagyságos urat én tanítottam járni, én ültettem először lóra, én segítettem mindig a nevelőt megcsalni, hát csak érdemes vagyok rá mai nap, hogy megmondja a nagyságos úr, mi változtatta meg ennyire? Nem kiváncsiságból kérdem; nem vagyok én vénasszony, de kötelességből, mert öreg ember vagyok, akármelyik pillanatban elszólíthat a halál, és én nem akarok készületlen találkozni az öreg nagyságos urammal, számot akarok neki adni fia minden tetteiről.

– Az még sokára lesz, Döme.

– De csak jó rá elkészülni.

– Ha így áll a dolog, tudd meg, hogy szándékom megnősülni.

– Az nagyon épületes dolog, de nem hiszem, hogy csupán ez szülné a nagy változást.

– Nem, édes öregem, de készülnöm kell szegény emberré lenni. Értesz?

– Nagyon homályosan.

– Miután kedves néném kiutasított, valószínű, hogy ki is fog tagadni.

– Az a vén…!

– No – kiálta bele Kázmér – ne merészelj róla tiszteletlen szólni. Én becsülöm és szeretem őt.

– De én nem. Annyiszor csókoltam neki kezet,… dejszen, tudtam volna csak.

Nem fejezheté be elmélkedését, mert az előszobában zaj támadt, s mielőtt kiért volna az ajtón, néhány fiatal ember rontott be.

Kázmér tisztelettel és nyugodtan fogadá őket. -111-

– Eljöttünk – mond az egyik – nézni, mi lett belőled?

– Oly ember – felelé Kázmér – ki nektek többé nem viszonozhat semmit, ki veletek nem versenyezhet semmiben, ki jövőre kénytelen kenyérkereset után látni, következőleg társaságtokba nem való.

Egyik hosszabb képet csinált mint a másik; ki jobbra, ki balra talált valami piszmogni valót, s ki egyebet nem, saját körmein bibelődött.

A társalgás darabig élettelen és szaggatottan folyt. Mihelyt az illem engedé, mindeniket valami foglalkozás elszólítá. Csak Kázmér volt derült, jókedvű, s midőn barátai egyenként eltávoztak elégülten gondolá:

– Ezeket leráztam nyakamról.

Egy érdekes szőke ifjú, kiről elbeszélésünk elején már megemlékeztünk, s kit csak futólag volt alkalmunk látni itt Kázmérnál, társaitól visszamaradt.

Báró Ujfalvy Vilmos, társai és a világ előtt csak mint a társas körök oly tagja, ki mindenben részt vesz, volt ismeretes; ő lovagolt, vívott, tánczolt, játszott és estélyeket adott, mindenütt ott volt, de ha valahol elmaradt, nem hiányza; szerették társaságát, de nem vala nélkülözhetlen; a hölgyek jól mulattak vele, de nem epedtek utána. Lelkének tisztább világításáról, szivének mélyebb érzéséről senki sem tudott, nem is érdekle senkit, pedig e tulajdonok őt ünnepeltté teszik vala, ha azokkal fényleni vagy csak méltánylást aratni akart volna, de ő lelke és szíve nemességét legtöbb esetben -112- szerette a könnyelműség bő palástjába burkolni, s ha valóban a megindításig szép tettet hajta is végre, úgy tünt fel a világ előtt, mintha öntudatlan követné el, s nevetség tárgya lőn. Ezt ő jól tudta, s néha mulatságára szolgált, leggyakrabban pedig fel sem vette.

– És téged, Vilmos – mond Kázmér hallgatag vendégéhez – nem szólít el valami kötelesség?

– Én csak egy kötelességet ismerek, barátomat a bajban el nem hagyni, jó és balsorsában osztozni, s ha erőmtől telik, segítni rajta.

Kázmér melegen szoríta kezet az ifjúval, s megindulással mondá:

– Ismerem jó szivedet, s abban soh’sem kétkedém. Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy igazoltad azon szép fogalmakat, mikkel rólad bírtam. És most Isten veled, utaink ezután külön válnak, téged a nagy világ magával sodor, én messze messze elmaradok, de e távolból édes lesz rád gondolnom.

– Kázmér! Én szerettelek, nem azon állásért, melyet a társas körökben elfoglaltál, nem a vagyonért, melynek birtokába jutni még most is tőled függ, de szerettem szellemedet, szívedet, gondolkozásodat; szerettem nemes tulajdonidat, mik téged palotában és gunyhóban tiszteletre méltóvá tesznek. Állásod változhat, de szíved és lelked nem, következőleg szeretetem sem. Én ezentul is barátod maradok, ha bizalmadra méltatsz, azt mondanom sem kell, hogy erszényem rendelkezésedre áll, mihelyt körülményeid úgy kivánják. -113-

– Áldott, jó szív! – kiálta fel Kázmér, s míg két kezével megindulva rázá Vilmos kezeit, szemében könny csillogott. – Hálátlan volnék, ha ily nemes kebel elől elzárkóznám.

Döme belépett, s előre hátra rendezgetéséből látszék, hogy valamit akar.

– Mi lelt öreg – kérdé Kázmér.

– Kérem, itt az ideje.

– Minek?

– Hogy az ebédet elhozzam.

– Úgy hát készítsen két terítéket – mond Vilmos – mert ma Kázmér vendége leszek.

Döme elkészíté az asztalt, s negyed óra után feltálalta az egyszerü ebédet.

Számtalanszor ebédelt együtt e két ifju oly asztaloknál, hol a különösségekben válogattak, s a legnemesb borokat fitymálták, de soha kedélyesben nem találták magukat, szivélyesben nem beszélgettek, s nagyobb étvágygyal nem étkeztek mint ma.

A fekete kávét Kázmér az ujonnan rendezett szobában szolgáltatá fel.

Midőn e kis tündérkertet meglátta Vilmos, tele kellemes meglepetéssel kérdé:

– Mit jelentsen ez?

Kázmér bizalommal vonta maga mellé a pamlagra, s feltárta előtte szivét.

– Hölgyednek – mond Vilmos – felesleg szerencsét kivánni, ő megtalálta a legnagyobbat nemes szívedben, ohajtom, hogy méltó legyen rá.

Kázmér elmondá terveit a jövőről. -114-

Vilmos mindenben segélyét ajánlá.

E szerint a társalgás a legbizalmasbbá vált, s a két ifju azon vette magát észre, hogy az ismeretség köztük, mely a játékasztal, poharazás és estélyek élvei közt szövődött, nem vala pusztán pajtáskodás, hanem kölcsönös rokonszenv kifolyásából támadt őszinte barátság.

A barátság ma-holnap csak szó lesz, melynek értelme van ugyan, de értéke a multra szorítkozik, vagyis elszánt baráti tettet egy költeményben vagy regényben meg fognak csodálni, de gyakorlására képtelennek érzendik magukat; olyan lesz, mint egy görög isten valami régiségtárban, akárki megnézi, mint remeket, de előtte leborulni senki sem fog; vagy középkori lovagöltözet, elismerjük, mily fényes, férfias és tulajdonosát mennyire diszíté, de viselni senkinek sem jut eszébe. – Mióta az anyag a szellemet minden térről leszorítani törekszik, a barátság, sőt még a testvérek közti viszony is – értéktelen semmivé lőn; szívtelen önzéssel siet kincset halmozni a szükkeblű nemzedék, utjában széttép minden köteléket, ragadozó kezét kinyujtja a legszentebb után, s ha legközelebbjei vesznek is bele, ő czélja után tör; siket marad az árvák ‚jaj‘-kiáltására, könyörtelen a szerencsétlenek iránt, megveti a szeretet mennyei érzését, sőt a családi tüzhelyet is hidegvérüen áldozza fel, csak hasznot lásson belőle. – Az anyagi törekvés kiirt a kebelből minden szentet, a lélekből minden költészetet; a barátság, szerelem, vallás, csak üzlet, s minden, a mi szent, az aranyborju. Mióta az -115- emberek mindent gőzgéppel hajtanak végre, maguk is érzéketlen gépekké kezdenek válni.

Annál édesebb jelenet, ha ily uralkodó eszme mellett, mikor még az irodalom tekintélyesb része is a pénzkérdés körül forog, emelkedettebb szívekre akadunk. Igaz, vannak ifju emberek, kiknél a szív még nem kérgesedett úgy meg, de, fájdalom! a ragály ezeknél is annyira elharapódzott, hogy az önzéstelen barátságot, mint ritkaság említjük fel, s ne vegye rosz néven senki e nehány sort, melyet egy elhaló legszebb emberi tulajdonnak szenteltem. Tán lesz még orvos, ki e nagy beteget felgyógyítja, s ezzel az emberiséget az élet legmagasztosb költészetébe visszahelyezi; ha nem, legalább azon kevesek, kiknél eltévedve megmaradt: őrizzék és ápolják, tán eljön az idő, midőn a szeretet drágább lesz a kincsnél, s akkor a megőrzött mag uj, termékeny szívekre találand.

Sok szép eszmét megvitatott a két ifju, s fényesen bebizonyíták egymásnak, hogy egyébhez is értenek, mint lovat hajtani, agárdíjt elitélni, vagy nőt megszólni.

Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy alkonyodik; elrepült az idő kártya, poharazás, vagy futtatás nélkül.

Elváltak.

Midőn Vilmos távozott, Dömének a felszolgálásért két aranyat nyomott kezébe e szókkal:

– Aztán Döme! Ura, az én benső barátom, mindig itthon legyen nekem, tudniillik ha itthon van.

-116-

Share on Twitter Share on Facebook