XIII. (A nagy világban sok a komédia.)

A bárónő izgatottan gyűrt össze néhány lapot, s türelmetlen pillantásokat vetett az ajtóra, hol egy inas nyitott be ezen jelentéssel:

– A méltóságos úr még sincs itthon.

– Már harmadszor kerestetem. Ha megjön, azonnal ide küldjék.

– Mondtam Jeannak.

– Elmehet.

A szolga visszavonult.

A bárónő Angeliquehez fordulva mondá:

– Atyád rejtélyes kezd lenni előttem. Hol tölti minden idejét? Hova költi a pénzt? Hiszen irányunkban a nevetségig fukar kezd lenni, és még sincs pénz soha.

– Valóban – jegyzé meg egész természetes egyszerüséggel a szende Angelique – oly fordulatot kezd venni minden, de minden házunknál, hogy őszintén bevallva, alig várom az órát, melyben elhagyhatom. -117-

– Jó is lesz, a mennyire lehet, sürgetni az egybekelést, nehogy úgy járjunk, mint Kázmérral.

– És te hiszed – mond büszke pillantást vetve anyjára, s száját kicsinylőleg elgörbítve – hogy Kázmér hagyott el engem? Úgy valóban szánandó volnék. Arra a kis komédiára, mit eljátszottam, szükség volt, hogy Valeria birtokát ki ne szalaszszam, de Kázmérnak magam adtam utat, mert nem szerettem, és ő szeretett, tehát egy nyugtalan életnek, kész boldogtalanságnak néztem elé. Zárait sem szeretem, de ő sem szeret, és így reménylem, szabad és boldog életem lesz. Ha már áruba kell adni kezemet, a vevő ne kivánja lelkemet is bírni, s még kevésbé tartson igényt szívemre.

– Vigyázz, vigyázz, még Záraival is megjárhatod.

– A világért sem, ő ravasz, tudja, mit nyerhet általam, s mit veszthetek én általa. Emelkedésünk és bukásunk csak közös lehet, de ő emelkedni akar, s mivel nem oly ostoba, mint Kázmér, hát engem semmi áron el nem szalaszt.

– Saját történetemet látom a tiedben – mond elérzékenyülve a bárónő – én is így voltam atyáddal.

– Azért nem ártott volna vagyonunkat kissé megőrizni, hogy egyetlen leányodat hasonló szomoruságtól megóvd.

– De ha atyád tékozló volt.

– Miért nem gondoltál leányodra, s tartóztattad volna vissza? -118-

– Gyermekem, gyermekem! Ha te tudnád, mily boldogtalannak érzém magamat az első években!? A világot felforgathatták volna miattam; és midőn kissé ébredezni kezdtem, a fényűzés, zaj, nagyszerű háztartás és örökös vendégség volt, mi szórakoztatott s helyzetemet elviselhetővé tette, s így ez ellen tiltakoznom annyi lett volna, mint saját fejemre kimondani az örökös gyászt.

– De hogy a magadéról e csapást elhárítsd, egy cseppet sem restelted leányod fejére mérni.

– Angelique! Te merészelsz velem így beszélni?

– Én, kinek joga van tőled számon kérni boldogságomat, melyet a ti és az én jövőmért most áruba bocsátottál, holott módodban állt volna, azt örökre megalapítani.

– Tán megőrültél?

– Meglehet, ha többet és régebben gondolkoztam volna felette, de most már késő, átlátom szükségét, és belenyugszom; azonban ezt el akartam mondani, nehogy azt gondoljátok, mintha terveitekbe nem látnék, s nem tudnám, minő méltatlanság történt rajtam.

– Vádold a sorsot, és ne engem – mond elérzékenyedve a bárónő, s leánya nyakába borult, mert érzé, hogy rá fog szorulni.

E pillanatban lépett be Pálmay.

A bárányból egyszerre farkas lett; a bárónő felegyenesedett, s oly magasra nyult, hogy alig lehete szemmel utólérni, vad tekintetet lövelt férjére, és megvetéssel mutatott egy székre. -119-

A szegény méltóságos úr egészen össze volt esve, s úgy nézett ki, mintha sulyos betegségből lábbadozna.

Angelique olyat billentett bájos fejével, mintha egy első rendű szolga üdvözletét fogadná.

Pálmay leányára és nejére bizalmatlan tekintetet vetve, szemeit földre sülyeszté.

– Háromszor kerestettem – mond a bárónő, roppant felsőbbségi hangon férjéhez.

– Meglehet – viszonzá Pálmay – nem voltam itthon.

– Tán megint valami koldus rokonát fedezé fel, kiről gondoskodnia kell, s kinek pénzét oda dugja, mit tőlünk elvon, mint annál a hálátlan Kamillánál tesz.

– Ha még annyit dugnék is Kamillának, mit nem teszek, mert, fájdalom, nem tehetek, ezred részét sem rónám le annak, mivel neki tartozom, mert azon százezrekből, miket kegyed, asszonyom, eltékozolt, a legszentebb igazság szerint nagy rész őt illette volna, de atyám szigora, igazságtalan törvényeink, s az én önzésem, anyját, az én jó nővéremet, mindentől megfosztották; most hát engedjétek meg, hogy leánya iránt, midőn már egyebet nem tehetek, legalább jóindulatomat nyilváníthassam.

– Hahaha! – kaczagott Angelique – milyen megindítón szónokol a papa.

– Ám tegye – mond vállvonítva a bárónő – csak nekünk most pénzt adjon.

– Nincs. -120-

– Teremtsen.

– Nem lehet.

– De itt – hebegé a bárónő indulatosan mutatva az összegyűrt lapokra – ötezer forint árjegyzék kifizetésre vár.

– Nem tehetek róla.

A bárónőt szédelgés környezé, s egész testében reszketve lépett Pálmay elébe e szókkal:

– Hát ez egy férj válasza?

– Igen, oly férjé, kit huszonkét év óta a legtulzóbb kiadásokkal terhelétek, ki soha semmi követelést vissza nem utasított, semmi vágyadat teljesítlen nem hagyá, s most végkép ki van merülve.

– De nyomorult tízezer forintot…

– Még nyomorultabb százat sem.

– Jaj, élhetetlen! – kiálta fel kétségbeesetten a bárónő.

– A papa már nem gondol velünk – sohajtá bele Angelique.

– Tudja-e – mond a bárónő egész aristocratai büszkeségét összeszedve, miről csak imént is oly nagy mértékben elfeledkezett – tudja-e, hogy születésemnél, állásomnál és nevelésemnél fogva nem illik hozzám ily kérdés felett vitázni. Én megmondom: kell, és önnek kötelessége adni.

– Úgy volt, még bírtam.

A bárónő magas állásából megint visszaesett a közönséges perlekedő asszonyok sorába; a méreg elfutotta, s összeszorított fogakkal sziszegé:

– Már tízezer forint ára ékszert zálogítottam el. -121-

– Nincs egyéb hátra asszonyom, – felelé szomoruan Pálmay – mint a többit is elzálogítani.

– És belőle eltartsam önt?

– Nekem mindig kevés kellett, s ezentul még kevesebbre szorítkozom.

– El szemeimből.

– Nagyon szívesen – sóhajtá Pálmay, s kapott az alkalmon távozhatni.

És mindez Angelique előtt folyt le.

Szép példa e leánynak; épületes dolgokat hallott, s a mama lelkiismeretesen előkészíté, hogy hű nő, jó anya és szeretetreméltó asszony váljon belőle.

Ily körülmények közt alig csodálkozhatni a megbotránkozásig nyilt beszédén, melyet Pálmay érkezte előtt édes anyjával folytatott.

Hosszu szünet állt be, melyet a bárónő szakíta meg:

– Most láthattad, édes gyermekem, mily égető szükség Zárait, s illetőleg Valeriát családunkba vonni. Tudom én felfogni, hogy minő áldozat ez; értem én, mit tesz az észnek és nem a szívnek szavára hallgatni, de… de…

– De – esék szavába Angelique – mire az a sok igazolás? A vásár megtörtént, most csak az van hátra, hogy a portékát kifizessék és elvigyék.

– Mindig oly epésen szólsz.

– Még az van hátra, hogy akkor is mézes szavakat válogassak, s boldog arczot hazudjak, midőn négyszem közt beszélünk a dologról.

Valeria érkeztét jelenték. -122-

Midőn egy szép tájt legkomorabb sötétség borít el, s a sürü felhők mögül a teli hold előbukkan, hogy mosolygó fényben világítson meg mindent, hasonlíthat csak az átmenet ezen arczokhoz, melyek Valeria nevének hallatára pillanat alatt kiderültek, s a legkomorabb hangulatból a legvidorabba átszökkenvén, derült szemekkel s mosolygó ajkakkal siettek az érkező elé. A bárónő majd agyon szorította ölelésivel, s Angelique alig birta ajkait elvonni a kedves kéztől, melyet neki csókolni oly édes.

Valeria könnyezett örömében, hogy ennyire szerettetik, mire oly nagy szüksége volt, mióta a hálátlan Kázmér szívétől elszakadt.

Biztosította is anya és leány, hogy soha úgy szeretve nem volt és nem lesz, mint szeretik őt, szerették mindig, és szeretni fogják, akár füzze családi kötelék hozzájok, akár nem.

S miután a megerősítés és elismerés megindító ölelésein átestek, bizalmasan szivélyes csevegés folyt köztük, azaz, hogy Valeria részéről őszintén, az anya és leány részéről pedig oly művészi színléssel, minőért akármelyik elsőrendű szinésznőt megtapsolnák.

Zárai Gyula is megérkezett; ez aztán nagyon kedves volt. A bárónő örömfelkiáltással, s Angelique szerelemittas szemekkel fogadá; kezeit az ifju kezében feledé, s fejét oly közel lehajtá Gyulához, hogy ez, ki karszékben ült, lehelletével az elbájolón szép fürtöket ingatá. Édes hangon susogtak, egymás szemeibe mosolyogtak, s gyönyörben -123- olvadoztak. Remek játék volt! Egyik oly jól tudta, mint a másik, hogy nem szerettetik, ellenben azt is mindkettő tudta, hogy egymás által érhetik el a czélt, mely után egyenlőn sóvárognak, tehát játszani kellett, és játszottak oly hatással, hogy Valeria boldog elragadtatásában felugrott, összeölelé és csókolá őket, sírt, nevetett, haza siete, ügyvéd után küldött, s elkészítteté a házassági szerződést, mely másnap aláirandó. Ez volt az első esete, hogy Kázmért feledé.

Egykor a szinészetet művészi nagyságnak tekintém, nem ismertem a világot és embereket, rendkivüli adománynak képzelém az alakoskodást; nem tudtam, hogy az emberi ajkak hazudságra teremtvék, s az arczok a színlés művészetében versenyeznek; nem tudtam, hogy a sima gazember sokszor a népek bálványa, s az áruló a hazafi szerepét játsza, nem tudtam, hogy vallás nélkül lehessen imádkozni, s szív nélkül szeretni. Mióta látom, hogy ez a világban így megy, a szinművészet előttem becsében alászállt, mert hisz az életben nagyobb szinészekkel találkoztam, mint azon a szinpadon, hol szöveg, sugó, fodrász, diszítmény és lámpafény segélyével képesek egyedül hatásosan szerepelni, míg az életben mindezen segélyeszközök nélkül hazafit, hőst, nagylelküt, szenteskedőt, szerelmest jobban eljátszszák, mint a szinpad megkoszoruzott művésze eljátszaná.

Tele van a világ szinészekkel és komédiával.

Mily érdekes jelenet folyt le Angelique és Gyula közt; oly olvadékonyan szerelmeskedtek, -124- oly kedvesen mosolyogtak, oly szépen esküdtek egymásnak, hogy az ember azt hinné: élnek-halnak egymásért, pedig komédia az egész.

De ők remekül játszottak, minek eredménye az lőn, hogy harmadnap Pálmayéknál oly estély volt, mely a világért sem engedé gyaníttatni, miszerint tegnap a második szállítmány ékszer vándorolt zálogba.

A nagyszerű estély nagyszerű ünnepélylyel volt összekötve, mert Valeria elhozta a házassági szerződést, melynek értelmében, míg él, az ifju házasoknak évenként tizenötezer forintot ad, holta után pedig minden fekvő vagyonát Zárai Gyula és neje, Pálmay Angelique örökli. Ez «éljen»-ek közt felolvastatott, érzékeny nyilatkozatok kiséretében aláiratott, és szerencsekivánással meghitelesíttetett.

Valeria ez órától kezdve kerülte a magányt, mintha önmagától félne, s társaságban is – ha csak kissé nem foglalkoztak vele – azon vette magát észre, hogy szemei nedvesülnek. Nehezült valami az ő lelkére, mi magányát szomoruvá tette; üldözte őt egy rém estétől reggelig, s e rémet maga idézte elő, – elűzni már késő volt. Zárai és Angelique birták a kötlevelet, és Kázmér ki volt zárva.

-125-