XXIII. (Reggeltől estig Párisban.)

Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tűkör előtt a tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami komornyik-féle kinézésü fehérnyakkendős egyéniség jelenté:

– Az étkek felhordvák.

– Atyámnak be van jelentve?

– A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.

– Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal – ezzel lomha lépteit az ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s hozzálátott a pusztításhoz.

A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a függönyök rózsái vert aranyból készültek. -209-

Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St. Julien-jét, midőn inasa belépett e szókkal.

– A bankár urat egy nő keresi.

– Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.

– Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.

– Vezesse be – s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és öltözékén végig.

Rövid idő mulva Kamilla megjelent.

Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.

Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható, és e nagy kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy arczának egy részére árnyékot vetettek.

E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert, minőtől a márványszívek is megrendülnek.

Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.

– Uram – kezdé Kamilla – én nagyon szerencsétlen vagyok.

– Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de -210- nem maradhat sokáig az, ha emberi hatalom segíthet kegyeden.

– Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak. Én kérelemmel jövök.

– Legyen nyilt.

Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt; nyiltan bevallá, hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.

– Az igaz – szólt Pager úr – atyám üzlete kissé megingott, de az én gazdagságomon ez mit sem változtat.

– Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.

– Szerencséje, hogy nem ő hozzá. Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy mutatja, úgy cselekszik. Velem hamarébb boldogulhat.

– Hogyan?

– Úgy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc lefizetésére.

– Lehetséges-e?

– Akár e pillanatban.

– Mily nagylelkű ön!

– Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.

– S az?

– Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist. -211-

– Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.

– Kérem, csak egyedül.

– Ki?

– Ő.

– És én?

– Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és ötvenezer franc évi tűpénzt.

– Nem értem.

– Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.

– Azért szóljon világosabban.

– Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kivánok: naponként egy látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s páholyában együtt üljünk.

Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé. E pillanatban úgy nézett ki, mintha őrjöngni kezdene.

– Mit akar? – kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.

– Mit akarok? Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak pénzt rabolnak, de ezek itt pénzt és becsületet. Mit akarok? Megmondani, hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb, ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.

– Istenemre, így még szebb! – mond Pager -212- csodálkozással legeltetve szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte. A kitörés, a becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta volna.

Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.

Pager úr hajlongva kérdé:

– Szabad lekisérnem?

– Maradjon.

– A mint parancsolja.

Kamilla távozott.

Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve mondá:

– Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet. Sok ilyen szegény bohóra akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni; egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám. Bizonyos vagyok benne, hogy ez is el fog jönni.

E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.

A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni, fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna. Ha itt-ott nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül elgázolják.

Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem rohan annyira, bizonyosan -213- egyik-másik követte volna őt. Volt olyan, ki kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett. Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts»-on találta magát. Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő maga. Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé… még egy pillanat, s ő a habok közt van… ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:

– Mi lesz Kázméromból?… nem, soha! – ezután keresztet vetett magára, az Istent segítségül hívta és tovább ment.

De hova?

Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig, annyival lassabban ment tovább. Ha még sokáig nem pihen, valamelyik utcza közepén összeroskad. Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki, hogy alakja hangosan kiáltá e szót:

– Megsemmisültem!

Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, -214- ha kiváncsi, vagy résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban megriasztott madár, s tova repült.

Falhoz, vagy kapuhoz dőlt.

Végre a «Jardin des Plantes»-be jutott. Nagy szerencsétlenségében jó csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt megszünt a zaj és tolongás, mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé. Egy kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott, hogy még Pálmay bárónő is megszánta volna. Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.

Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani működése elmeháborodásnak mondható.

Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány minden tekintet nélkül, boldogok és boldogtalanok felett egyiránt elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.

Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.

A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép -215- és mikor jutott ide, nem is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?

– Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, – sóhajtá, s elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most kezdene lábbadozni.

Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok fogháza.

– «Rue de Clichy» – nyeré válaszul.

– Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt megmondani – esdekle Kamilla.

Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre jut a Seinehez.

Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül haladván, könnyű volt a «Boulevard des Capucines»-re találni.

Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a végromlás veszélyével fenyegeté.

Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon átvezetvén, a «Chaussé d’Antin» sarkán azon végig haladni utasítá, honnan a «Rue St.-Lazare»-ba tért, s végre a Clichyben találta magát.

A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s fel ballagó őrt. -216-

– Ez az – kiáltá szívszaggató hangon – drága, egyetlen Kázmérom! itt vagyok, itt akarok meghalni. – Azután nem látott semmit, a föld lábai alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott szívéhez… még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.

Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.

-217-