XXIV. (A kit a sors üldöz.)

Fojtó gőz, pipafüst és pálinkaszag, vagy pedig hangos beszéd, iszákosok lármája s játékosok garázda kiabálása hozá eszméletre Kamillát, de ébredése új veszélylyel járt, mert a büzhödt légtől fuldokolni kezdett.

– Levegőt, levegőt! – kiáltá elrémült hangon.

– Azzal nem szolgálhatok – mond durva hangon egy félszemű, burgonya orrú, ripacsos ember, kinek fején hegyes hálósipka volt, s kötényének bal sarka jobb oldalán feltüzve, kulcsköteget rejte el – hanem jó pálinkával, hamisítatlan borral, vagy édes szeszekkel tessék parancsolni, de levegőt itt nem mérünk.

– Hadd látom, miként néz ki oly teremtés, ki csapszékbe jár levegőért? – jegyzé meg egy széles vállú kamasz, s az imént szólóra könyökölvén, röhögve nézett annak vállain át Kamillára.

Kamillában a vér megfagyott, mert látta, mily barlangban környezik e félelmes egyének. Irtózattal -218- emelkedék fel a gyékényről, min eddig feküdt, s mintegy magában tünődve kérdé:

– Hogy jutottam ide? Hol vagyok?

– Valami jóféle levegő eszétől és erejétől megfosztá – mond a hálósipkás – aztán egy derék vendégem ide hozá.

– Egyébiránt – tevé hozzá a másik – biztosíthatom, hogy igen jó helyen van. Ez a gazember hamisítja ugyan italait, de hitelez.

– Irgalmas isten! légy velem – sóhajtá Kamilla – én megőrültem, s mind az, a mit látok és hallok, nem való, sem pedig azon rettenetes dolgok, mikkel küzdék, nem történhettek meg.

– Még nem aludta ki a mámort, – mond a hálósipkás.

– Pedig már szeretnék vele ismerkedni – röhögé a másik, s míg szemeivel kétértelműen hunyorga, könyökével pajtását úgy oldalba lökte, hogy az hármat botorkázott tőle.

Kamilla nem birt szólni, hanem kezeit összekulcsolva, esengve tekintett a félelmes emberekre.

Ekkor egy hajszállal sem különb kinézésű férfi lépett oda a játékasztaltól, s rádördült a két szemtelenkedőre:

– Nem látjátok, hogy úrhölgy? Pusztulj innen te méregkeverő, vagy kivájom a másik szemedet is; te pedig Maurice, ülj félre békével, mert ha meg nem mérkőzhetem is veled ökölre, be bírom vágni az utadat más módon.

A két hős morogva vonult vissza; az imént szóló -219- pedig illedelmesen, s mondhatni részvéttel közeledék Kamillához, mondván:

– Örvendek, hogy állapota javult. Az este aggódtam ön miatt. Bocsánat, ide kellett hoznom, mert szállásom nincs, de őrködtem ön felett.

– Miért hozott ide, e borzasztó helyre?

– Mert halottként feküdt az utczán.

– Most már jól vagyok, egészen jól, kérem szabadítson ki innen!

– Hova kisérjem?

– Csak az utczára.

– De sok utcza van.

– A «Rue de Clichybe.»

– Az csak néhány lépés.

– Annál jobb.

– Furcsa, ép ott találtam.

– Oh az nem furcsa, az nagyon szomorú.

A jelen voltak legaljasb megjegyzései közt vezetteté ki magát Kamilla e barlangból. Undor, irtózat és félelem közt haladt a lépcsőkön felfelé, s csak most látta, hogy éji szállása földalatti lebuj volt. Midőn a napvilágot meglátta, majdnem nyakába borult kisérőjének, úgy hálálkodott.

– Ön jobbnak látszik, mint a többi – mond Kamilla kisérőjéhez – mi viszi azon bűnfészekbe?

– A nyomor, asszonyom, ha még egyszer mesterségemhez láthatnék!… de szerszámaim lezálogolvák…

Azután szótlan haladtak.

– Itt a «Rue de Clichy».

– Köszönöm uram, pénzem nincs, hogy szívességét -220- megjutalmazhatnám, de hálám jeléül fogadja e gyűrűt, s levonta ujjáról.

A férfi gondolkodva, s mozdulatlan állt.

– Ön értem sokkal többet tőn, mint megfizethetném, de a mit adhatok, hálás szivvel adom. Fogadja el kérem.

– Mit érhet e gyűrű?

– Negyven frankot bizonyosan.

– S kegyed ezt nagyon könnyen adhatja?

– Oh igen.

– Istenem! Mentő angyalomat küldéd el. Köszönet asszonyom, én elfogadom a gyűrűt; nőm halála által okozott adósságimat lefizetve, szerszámaimat kikapom, s dolgozni fogok, dolgom mellett pedig mindig kegyedet áldani. – Megcsókolá Kamilla kezét, könnytelt szemeit hálásan éghez emelé és távozott.

– Dolgozni fogok, ezt mondá, s én ne dolgozzam? Igen, én is dolgozni fogok, ha másért nem, érted, drága Kázmérom. Legyen vége e czéltalan elcsüggedésnek, erőmre és képességemre most nagy szükség van. Isten! légy velem.

Bánatteljes pillantást vetett a szomorú kőfalra, melynek kapuja felibe rémes betűkkel írvák e szavak: «Adósok fogháza». Egy «Isten hozzád»-ot sóhajta, s mint küzdőknél a gyengébb, midőn magát már-már veszve látja, összeszedi utolsó erejét, hogy kétségbeesett rohanásával ellenét legyőzze, úgy szedte össze magát Kamilla, s mintha kicserélték volna, szilárd, bátor lépésekkel ment tovább. -221-

Szerény alázattal nyitott be egy fehérnemű tárba, s munka után tudakozódék.

Tetőtől-talpig nézték, megmosolyogták, udvariasan beszéltek vele, bókot mondtak neki, de munkát nem adtak. Elment másikhoz, ott sem volt szerencsésb, megkérdezték: hol dolgozott eddig? s a válaszra: «sehol», tovább küldték. Ő, szegény, tovább ment; másutt is ezt kérdezék tőle, s midőn mondotta: «sehol», szintén elutasíták.

– De az istenért, valahol kell hogy kezdjem.

– Az igaz, de csak ne nálunk.

– Dehát tegyenek kisérletet velem.

– Arra nem érünk rá.

Kamilla mélyen sóhajtott, de türelmét nem vesztve, tovább kisérle szerencsét, fájdalom! mindenütt eredménytelen. Itt bőven ellátvák munkásokkal, ott későbbre biztaták, s ő mindenütt üres kézzel távozott. Benézett a nőszabókhoz, himző-boltokba, műkereskedésekbe, ha nincsenek-e másoltatni való hangjegyek, vagy nem adhatna-e zongora- és énekórákat? Sehol semmi!

A sok futkosás, éhség és reménytelenségtől elcsigázva, könyekbe tört ki, s látván, hogy már sehova sem fordulhat, kétségbeesetten mondá:

– Istenem! te tudod, te láttad, hogy mindent elkövettem… én többet nem bírok, történjék meg az, a minek történni kell, végzetem ellen nem küzdhetek.

Lehetséges-e, hogy ily tenger nép, gazdagság, fényűzés közepette egy ifjú teremtés, ki dolgozni akar és tud, elveszszen? -222-

Már két nap óta egyetlen falatot sem evett. És hova fogja az éjjel hajtani árva fejét?… mire virrad holnap?… mi lesz Kázmérből?… iszonyú gyötrelmek! rettenetes sors.

Lesujtott lélekkel és megtört szívvel állt a «Madelaine» terén, mintha a reggeli virágvásárkor egy szép kameliát feledtek volna ott, mely most már hervadásnak indul. Délutáni öt órát verte; a műhelyekből haza siető munkás lánykák víg csevegés közt haladtak el mellette.

Kamilla nem figyelt rájok, nem semmire a világon, ő sötéten merengett maga elé. Egyszerre karját gyöngéden érinteni érzé, felpillantott, s szemei két mosolygó szembe ütköztek. Magas termetű fiatal hölgy volt, ki őt elmélyedéséből felrázta.

– Ha nem csalódom – mond nyájas hangon – kegyed ma munkát keresett.

– Igen, de mindenütt elutasítottak.

– A szívtelenek. Ah! én szemeiben könnyeket láttam, midőn raktárunkból távozott, s azon könnyűk, mintha csak én okoztam volna, azóta mindig lelkemen égtek. Úgy kértem magamban Istenemet, hogy kegyeddel valahol összevezetne, mert e rokonszenves arcz nekem feledhetetlen fog maradni, és a jó Isten nem sokáig várakoztatott.

– Köszönöm a barátságos hangot.

– Mit szép hang, édes szó, abban mindenütt bővelkednek, én munkámat akarom önnel megosztani, következőleg keresetemet is.

– Oh mily jó! -223-

– Lássa, engem mindenfelől elhalmoznak munkával, s én sokkal többet elvállalok, mint megbírnám, aztán akad mindig kereset nélküli ügyes leány, azzal elvégeztetem, s ha az én és a tulajdonos megelégedésére üt ki, beszerzem őket a műhelyekbe. Ezért társnőim jószivű Mathildenak neveznek.

– És így óhajt rajtam segíteni?

– Mindenesetre. Jőjjön, vezessen szállására, hogy tudjam hol keresni, s hova vigyem az elvégzendő dolgokat.

– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok! szállásom sincs.

– Szegény! én is igen szerencsétlen valék egykor, s azért hamar kinézem mások szemeiből a szerencsétlenséget; de most, hála Isten! jó dolgom van, s másokon is akarok segíteni. Menjünk hozzám ebédre, vendégem lesz kegyed, majd ha teheti, elfogadom a viszonzást. – Választ sem várva, karját Kamilla karjába fűzé, s a Seine felé haladt vele; míg a «Rue de Babylone»-hoz értek, egész élettörténetét elbeszélte. Felvezeté Kamillát padlásszobájába, hol a fényűzés véghetlen tisztaságból állt.

– Beszólok a háziasszonyhoz, hogy vendégem van, addig kérem, találja magát egészen otthon.

Kamilla inkább ledőlt, mint ült, már egy tagját sem birta, oly kimerültnek érzé magát…

– Mindjárt lesz ebédünk, reménylem jó – e szókkal jött vissza Mathilde, s székét Kamilla mellé tolván, bizalmasan folytatá – most, míg asztalhoz ülnénk, mondja el mit tud? -224-

– Varrni, hímezni, csipkét szőni…

– Derék, édesem! nagyon derék.

– Értek a zenéhez, tudok énekelni, s kik hangomat hallották, dicsérettel nyilatkoztak.

Mathilde felugrott székéről oly sebességgel, hogy szegény Kamilla összerezzent.

– Mit – kiáltá Mathilde – ért a zenéhez, tud énekelni és szép hangja van? Ah édesem! ily tulajdonokkal nem padlásszoba az ön helye, hanem palotát szerzünk s fényes fogaton fog járni. Félre a tűvel, önnek a színpadra kell lépni. Szép külsővel, csengő hanggal Párist el fogja ragadni, s fél óra alatt többet szerezhet, mint nálunk egy életen át. El van határozva, kegyedből énekesnő lesz.

Kamilla szemei fellángoltak ezen eszmére, érzett magában képességet e pályára, hajlamot ugyan nem, de a gondolat, kedves Kázmérjáért tehetni valamit, olyanná hangolta, hogy örömmel fogadta az eszmét. Bármennyire bágyadt és elcsigázott volt, a pillanat heve úgy felvillanyozta, hogy tündöklő hangfutam után néhány ütenyt énekelt.

Mathilde kitörő lelkesedéssel üdvözlé vendégét, s el nem mulasztá rózsás ajkait Kamilla liliom arczán néhányszor elcsattantani. Terveket csinált, légvárakat építe, s észre sem vette, hogy Kamilla fokonként szenvedőbben néz ki; néha megrázkódott, mintha hideg borzongatná, aztán homlokát tenyerébe rejté, szemeit összevoná, mint kinek feje igen fáj. A szerény ebédet felszolgálták.

Mathilde büszkén szólítá vendégét asztalhoz.

Kamilla elfoglalá helyét, s daczára annak, hogy két -225- nap óta nem evett, s Mathilde oly szívesen kinálgatá, egy falatot sem élvezett.

– Vigasztalhatlan vagyok, hogy étkeimet érintetlen hagyja.

– Bocsánat, jó angyal, de nagyon rosszul kezdem magamat érezni. Tagjaim zsibbadoznak, a fáradság nyom,… és rettenetes éjem volt.

– Oh mint sajnálom, de pihenje ki magát, mindjárt elrendezem önnek ágyamat.

– És hol fogja ön tölteni az éjt?

– Legyen gond nélkül, majd segitek magamon.

Kamilla hálálkodva foglalá el az ágyat, s néhány percz mulva heves lázban feküdt.

Mathilde kedvetlen ült vissza asztalához, de alig érinté a tálat, étkezésében ismét zavartatott, még pedig férfi által, ki egész otthoniasan lépett be:

– Jó napot Mathildom! beh szép tőled, hogy két teríték van asztalodon, reménylem rám vártál.

– Paul, ittas vagy?

– Igen, az örömtől, a boldogságtól. Ne búsulj hugom, már nem kell magad agyon dolgoznod, hogy nekem 37 francot szerez; köszönöm jó akaratod, de már meg van.

– És hogy jutottál hozzá?

– A legbecsületesb úton; az isten küldé legszebb angyala által. Reggel óta műhelyben vagyok, nem kell többé keserves filléreden tengődnöm, mit megvallom, vérző szivvel és pirulva fogadtam e mindenkor.

– Kedves bátyám, még mindig nem értelek. -226-

– Meg vannak szerszámaim és dolgozhatom.

– Csendesebben kérlek, betegem van.

– Nekem is volt egy az éjjel, kivánom a tied is oly szerencsét hozzon, mint az enyém.

– Ülj le, ha még nem ebédeltél tarts velem, s mond el történetedet.

– Nem ebédeltem, mert sietek veled közleni szerencsémet. Tehát, mint afféle kóborló, éji tanyát mentem keresni; utam a «Clichy» utczán vezetett, hol elterülve a földön, választékos gyászban egy hölgyet láttam élet nélkül heverni; karjaimba vettem, s magammal vivém. Oltalmaztam a gazemberek ellen, s másnap, mikor eszméletre tért, bátorságba helyeztem. Ő elismerésül egy gyűrűt adott nekem, ennek ára épen elég volt, hogy magamat helyreállítsam. Ennyi az egész.

– Paul! Félek, hogy nem ily becsületes úton jutottál ez összeghez.

– Esküszöm.

– Bár úgy volna.

– Ugy van, higyjen neki – szólalt meg gyenge, reszkető hangon Kamilla – azon hölgy én valék.

– Mit hallok? – kiáltá Paul, s egy ugrással az ágynál termett.

Mathilde hasonlót tőn.

– Önök méltó testvérek, megmentőim és jótevőim – sóhajtá Kamilla – az isten áldja meg önöket.

– Istenemre ő az – mond Paul.

– És volt annyi lelked – feddé őt Mathilde – szolgálatodért tőle jutalmat elfogadni? -227-

– Azt hittem, könnyen teheti, valami előkelőnek tartottam.

– És most, miután az ellenkezőt látod…

– Egy óra mulva az leszek, ki tegnap valék s békén fogom elvárni más úton, míg Istenem megsegít.

– Jól van Paul – mond Mathilde bátyjának kezet nyujtva – most jer ebédeljünk.

– Nem, megmondtam egy óra múlva, pedig ha időzöm, szavamnak nem állhatok.

Kamilla e beszélgetés alatt rettenetesen küzdött magával, érzé, hogy öntudata mindjárt elhagyja, de ő azt nem akarta; úgy volt, mint kit álom nyom és virasztania kell. A testvérek szavaiba nehányszor bele akart vágni, de nem volt ereje hozzá.

Paul kezet szoritott nővérével s lassu léptekkel, gondolatokba mélyedve távozott.

Mathilde az ágyhoz lépett, s elrémült vendége kinézésétől; nehány percz óta egészen elváltozott. Arcza kigyuladt, lehellete forró, tekintete zavart, s ajka tikkadt volt. Szólt hozzá, de Kamilla válasz helyett sírról és fogházról beszélt, azt is összefüggés nélkül.

Mathilde fivére után kiabálva rohant le a lépcsőkön, ki a kapun, s csaknem az utcza végéig, hol Pault elérte.

– Hozz orvost, de rögtön.

– Mi történt?

– Az a szegény teremtés nagyon rosszul van.

– Gondolod, hogy nagyon beteg? -228-

– És szerencsétlen.

– Orvost hozhatunk neki, de az lelkén nehezen enyhíthet. Térj vissza hozzá, nem sokára ott leszünk.

Mathilde oly sebességgel mint jött, futott haza. Kamillát lázrohamban találta.

Ott volt a jó ebéd, mire a szegény varrónő annyira örvendett, s csaknem érintetlenül hordták el az étkeket; neki is elmult minden étvágya.

Az orvos megérkezett.

– Erős meghűlés, nagy idegrázkódás, s meglehet igen komoly bajnak a kezdete. – Igy nyilatkozván, rendelményezett.

Paul egész éjjel ott virasztott.

Mathilde az éjjelezést varrásra használta.

Ijedelmök fokozatosan nőtt, mert Kamilla óránként rosszabbul lőn.

-229-

Share on Twitter Share on Facebook