XXV. (A jószivű teremtés.)

Tiz nap a lázroham önkivüli állapotban tartá Kamillát. Félrebeszélt, s mindig kebelrázó dolgokat: haldokló atyjáról, fogoly férjéről, öngyilkosságról, szívtelen bankárról, s mindazon borzasztóságokról, miken rövid idő alatt átment.

Paul elhozta a negyven francot, mit gyógyszertár és orvos felemészte, most már Mathilde filléreihez kelle nyulni, ki kettős szorgalommal dolgozott, mióta így rá nehezült a sors keze. Nappal a műhelyben volt, s addig fivére ápolá a szegény beteget, este Mathilde váltá fel, s munkával kezében virrasztott. Arczának rózsái lassanként eltünedeztek, s nehány nap mulva oly szenvedőn nézett ki, hogy ismerői nem győztek baja után tudakozódni. Végre ereje és erszénye fogyni kezdett, mire könnyekben tört ki, nem magáért, de mi lesz majd e szegény, elhagyatott teremtésből, ha ő is kidől mellőle, vagy szükségeit fedezni többé nem képes?… Apró csecsebecséit kezdé elzálogolni, ebből azonban vajmi hamar kifogyott.

Ép ily küldetésből jött haza Paul; megállt Mathilde előtt, s szomoruan mondá:

– Mathilde szabad nyiltan szólnom? -230-

– Csak beszélj.

– Te túlzod a felebaráti szeretetet. Ki nekünk e hölgy? No magamról nem szólok, nem mulasztván semmit az által, hogy itt betegápolóskodom; tőled is rendén, meg nagyon szép volt addig el nem hagyni őt, míg áldozat nélkül tehetéd, de most tönkre jutsz miatta. Bocsáss meg, de az már esztelenség, a mit te teszesz.

– Igazad lehet, de nem tehetek máskép, öntudatom azt súgja, jó tettet követek el, a miért Istenem meg fog áldani.

– Arra már elég érdemet szereztél. Mondd csak szép kevesedet nem mindig mások emésztették fel?

– Mikor annyi a szerencsétlen?

– És mindnyáján a te kötelességed segíteni?

– A mennyin csak birok.

– Nagyon szép. De többet teszesz, mint bírsz, és mindig többet tevél, mint erődtől telt, azért nem boldogulsz, s azért nem tudtál segíteni rajtam szerencsétlenségemben.

– Paul! Te nekem teszesz szemrehányást, ki mindenkor kész voltam és vagyok falatomat veled megosztani.

– Isten mentsen szemrehányástól, arra se okom, se jogom. De belátásra akarlak hozni. Te szépen állhatnál azzal az ügyességgel és szorgalommal, azonban örökké szükségben vagy mások miatt; előbb biztosíts magadnak kényelmes életet s aztán törődjél mások bajával, ha ez már annyira szenvedélyeddé vált, de így, érjen téged baj, vagy betegség, mi lesz belőled? -231-

– Ha az a szerencsétlenség érne, engem se hagynának el a jó emberek.

Paul keserűen rázta fejét.

– Nem hiszed?… Én igen. Mi lenne a világból szeretet és irgalom nélkül? Mi lett volna mi kettőnkből könyörület nélkül? Mint tehetlen gyermekek, valahol az utczán vesztünk volna el. És lásd Paul, azért tartom kötelességemnek segíteni ott, a hol lehet, mert azzal jótevőink iránt adósságom egy részét képzelem leróni. Én az, a mi vagyok, s a mit tudok, se nem öröklém szülőinktől, se magam ereje által nem szereztem, következőleg istentelenség volna azt önzőül felhasználni.

– No, te nagyon jó vagy másokhoz, de annál rosszabb magadhoz.

– Ne hidd, nekem élvezet, boldogság, másokon segíteni.

– Bízd azt gazdagokra.

– Gazdagokra? Hát ismerik azok a nyomort? Felkeresik-e a szenvedést?… Nem, nem! ők gyönyört, élvet és örömöket vadásznak a magasban, a nyomor pedig alant jár, útjok ritkán téved össze, s akkor is hidegen fordulnak el tőle, mert semmi közük hozzá.

E beszélgetés folyama alatt Mathilde többször nézett betegére, ki aludt ugyan, de szempillái alól nagy könnycseppek szivárogtak le, s halavány arczán megilletődés látszék.

– Ne vitázzunk – mond szünet után Mathilde – hanem most van pénzünk, siess, hozd el az új gyógyszert. -232-

Alig lépett ki a szobából Paul, Kamilla Mathilde kezét görcsösen megragadá, s ajkaihoz vonva sóhajtá:

– Angyal!

– Miként érzi magát?

– Nem tudom megmondani, de várjon kissé, majd rendbeszedem eszméimet… Mintha mélyen és hosszasan aludtam volna; álmaim gyötrők, kínosak, rettenetesek voltak! Szenvedtem és küzdöttem, míg emberi erőm kimerült… Aztán beállt a halálküzdelem; meghalni nehéz, de maga a halál, oh! az jóltevő volt!… Egyszerre tágulni éreztem magam körül a földet, a lég mindig üdébb és üdébb lőn, míg a föld mélyéből a föld színére jutottam… Lelkem tovább akart szállni, de egy varázs leköté, e varázs a kegyed hangja volt, melyet meghallván, eszméim tisztulni kezdtek… Mathilde! én mindent hallottam, mindent értettem.

Mathilde roppant meglepetésében szólni sem tudott, csak ott állt és hallgatá betegét, míg a gyenge teremtés egészen kifáradt, ekkor jutott eszébe, hogy fékezni kellett volna, mert a hosszú beszéd nemcsak erejét, de lelkét is megtámadá, miről nem volt nehéz meggyőződnie, miután Kamilla szemei ismét lecsukódtak, keze visszahanyatlott, s összefüggés nélküli dolgokat beszélt.

– Ah istenem! – sóhajtá Mathilde – már úgy örvendettem javulásán és csalódás volt. – Az egész jelenet úgy rémlett előtte, mint midőn koromsötét felhők borítják az eget, valahol azonban kis rés szakad, melyen pillanatra néhány napsugár előtör, -233- hogy aztán még sötétebb, még komorabb legyen. Azt vélte, már a lélek utolsó fellobbanása volt, mi nem kis félelembe ejté. Szerencsére megjött Paul, kinek mindent elbeszélt, ez aztán futott a hírrel az orvoshoz.

Az orvos nem késett eljönni, figyelmesen megvizsgálá Kamillát, megtapintá üterét és fejét, minden körülmények iránt kikérdezé Mathildet és Pault, végre mindnyájok leírhatlan örömére határozottan nyilvánítá, hogy tetemes javulás állt be, hogy e rövid visszaesés után egész valószínűséggel öntudatnál fog maradni a beteg, s e fordulat után gyors haladással menend előre a javulás, mi meg is történt oly mértékben, hogy maga az orvos is meg volt lepetve.

A minő mértékben üdült, úgy nőttön-nőtt vágya Kázmérjáról valamit hallani, s bizton hitte, sőt érezte is, ha ez meg nem történhetik, visszaesik súlyos bajába. Sokat töprenkedett ezen eszmével, míg végre sok faggatás után bevallá Mathildenak, mikor hárman együtt ültek.

– Ha csak ez kinozza – mond Mathilde – segítve lesz az ügyön.

– Lehetséges volna!?

– Bizonyosan. Én kieszközlök engedélyt és Paul besétál kedves férjéhez.

– Örömest – egyezék bele Paul – a járást már ismerem ott.

– Oh mi jók önök! – sóhajtá Kamilla – még lelki gyógyulásomról is gondoskodnak. Ha Isten módot adna ezt valaha meghálálni!… De lehetlen, -234- ennyi jóságot, ennyi feláldozást, ennyi testvériességet emberi tehetséggel eléggé meghálálni még akkor sem lehet, ha kincsek hevernének lábaimnál.

– Hát kell nagyobb kincs, mint ily szép életet megmenteni és hol édesebb jutalom, mint a felüdülést látni?

– Elhiszem, mert mindent, mi angyali, elhiszek kegyedről.

– Már az igaz – erősíté Paul – ő még másokat is képes megtérítni, s ha rajtam van egy hajszálnyi jóság, ez az ő érdeme.

– Paul úr! – mond megindulással Kamilla – ön is annyit tett értem, hogy egyszerű hálálkodással csak kisebbiteném érdemeit. Az isten látja és tudja, mikép mindennapi imámban az ön boldogságáért is esengek. Adja nemes szivének még egy tanuságát, keresse fel mielőbb szegény férjemet, s mondja meg neki, mikor és hol látott engem először, ebből ő mindent meg fog érteni, s aztán, ez az, mire leginkább kérni akarom, ezért hivatkoztam nemes szívére, mondja el, de kiméletesen, hogy mi történt azóta?

Másnap Paul ünnepi öltözetben távozott a kis körből.

Kamilla annyit akart neki mondani, de csak könnyei beszéltek.

Idegfeszítő várakozásban folyt le több óra, a sóhajok közé csak itt-ott vegyült valami kérdés, erre egyhangu válasz következék, s ismét csend lőn. Szegény Kamilla minden neszre felrezzent, s -235- feszülten tekinte az ajtóra, végtelen nehezen várta a hírt kedves Kázmérjáról.

Végre megjött Paul.

Kamilla az érkező elé nyujtá mindkét kezét, s megindulástól reszkető hangon kérdé:

– Látta őt, szólott velle, az én egyetlen boldogságommal?

– Igen asszonyom – mond szomoruan Paul – láttam és szóltam vele.

– Hogyan van? – mint néz ki? – mit beszélt? – mikor jön ki? – feleljen már – mit csinált?

– Sírt.

– Sírt?

– Mozdulatlan mereszté maga elé szemeit, s némán hallgatá beszédemet eleinte, épen mintha másról gondolkoznék, egyszerre azonban összerázkódott, nyakamba borult és keservesen zokogott.

– Kázmérom! édes üdvöm – sóhajtá Kamilla – mit vétettünk mi olyan nagyot, hogy annyi kínos könnyet kell ontanunk?

– Azután – folytatá Paul – két kezével megragadá kezeimet, szemem közé tekinte, s bensőséggel szólt: becsületes barátom! óltalmazd és ne hadd el továbbra is szegény Kamillámat, imádott, ártatlan nőmet. Megszabadít engem az Isten e helyről, s aztán számolj hálámra; ifju vagyok és nem képességnélküli ember, tán egykor viszontszolgálatot tehetek. Nővérednek üdvözletem mellett vidd meg azon biztositást, hogy bennem oly barátot kötelezett le, ki barátaiért vérét sem szokta -236- kimélni. Nőmnek, annak az ártatlan vértanunak mondd meg, hogy szerencsétlen tanyámon nem volt még egy órai álmom, mely ne őt hozta volna közelembe, s nem volt egy gondolatom ekkoráig, mely nem ő vele foglalkozott volna. Mondd, kimélje egészségét, s bízzon Istenben, mert ha ki nem fárad is a sors üldözésével, a mennyei gondviselés előbb-utóbb oltalmába veszi az igazakat.

Kamilla zokogott.

– Mit mível? – szólt Mathilde – kegyednek most erőre van szüksége, hogy mielőbb módot leljen férje megszabadítására, de ha így epeszti magát…

– Igaza van, erős leszek, hogy mielőbb felépüljek, mert nekem nem könnyekre, hanem tettre van szükségem. Köszönöm az intést, szem előtt fogom tartani.

Darab idő mulva Paul félreinté Mathildet, s baljóslatu kifejezéssel suttogá:

– Félek, még szomoru eseményeket fogunk elérni.

– Hogyan?

– A fogházfelügyelő, s a benlevő vendégek betegünk férjét a megőrüléstől féltik.

– Szent Isten!

– Pszt! már orvosi felügyelet alatt van. Mióta a magas falakon belül találja magát, maig egy árva szót sem beszélt; ételt, italt csak annyit élvez, mennyi az éhhaláltól megmenti.

– Borzasztó!

– Mi az? – Kérdé Kamilla. -237-

– Semmi, üzleti dolog – viszonzá zavarral Mathilde.

Kamilla mélyen sóhajtott, mert nem képzelhete egyebet, mint azt, hogy miatta okozott költségek és kiadások végett van Mathilde zavarban. Fel is tette magában, mihelyt ereje engedi, elhagyja a házat, s azontúl történjék bármi, egy perczig sem akar e jó teremtés terhére lenni.

Harmadnap már lábbadozott, ötödnap érzékeny búcsut vőn jótevőitől a boldogabb viszontlátásig.

-238-