XXVI. (Az ég is megszánta.)

Első pillanatra, midőn ismét fedél nélkül, s mindenkitől elhagyatva az utczán látta magát Kamilla, szívét szorulni érzé, s lélegzete akadozott, de csakhamar a gondolat: Kázméron segíteni kell, s ezt kívüle senkitől a világon nem várhatja, bátorságot és erőt önte belé. Elindult felkeresni az olasz dalszinház művezetőjét, mert az eszme, melyet Mathilde ébreszte benne, megérlelődött lelkében, s úgy ragaszkodott hozzá, mint az egyedüli boldogító hithez. Nem látott más ösvényt, nem talált más utat, mely őt a bálványozásig szeretett férjének boldogító karjai közé vezesse; pedig e vágy, e remény tartá őt az életben csak.

Mire nem képes az égető szükség, kétségbeejtő helyzet vezetni az embert? A mire jobb körülmények közt irtózattal gondol, a mit hajmeresztő eszmének vél, sőt kivihetlennek képzel, azt két kézzel ragadja meg a sors üldözései közepette, ha abban csak valószínüsége is mutatkozik a vigasztalásnak. -239- Kamilla az ő véghetlen szerénységével, azzal az ártatlan egyszerűséggel, áldott bátortalan szívével most egyszerre bátorságot nyert e világvárosban oly művezető elé lépni, kinek alkalma van a föld nevezetességeit maga körül gyűjteni, de ő nem rettent vissza, mert minden léptét az a gondolat vezérlé: Kázméromért teszem.

Bámulatos határozottsággal lépett a tekintélyes úr termébe.

A művezető meglepetéssel fogadá Kamillát, s szemeit úgy rajta feledé, hogy csak későn jutott eszébe látogatónőjét üléssel kínálni.

Sok szenvedés, hozzá súlyos betegség, a legszebb arczokat megfosztá bájaitól, annyira, hogy a legkikiáltottabb szépséget, ha ily körülmények után látjuk először, képtelenek vagyunk felfedezni, miben rejlettek kecsei, hol tanyázott az érdekeltség, s ragadhatta el annyira az embereket? Más jellemet nyernek a vonások, más kifejezést az arcz, más tekintetet a szemek, más színt a bőr, más mosolyt az ajkak és majd minden esetben a szépség hátrányára. Kamillánál mindez előnyösen ütött ki, úgy hogy az eltűrt csapások és átszenvedett kínok után nem szenvedélyeket gyújtó, hanem áhitatra indító lőn. Olyan volt, mint egy szent, ki még földi szenvedések nyomása alatt van, de mosolyog, mert az eget látja megnyilni, hova tiszta lelke felszálland, s az ember szemei akaratlan homlokára estek, a dicskört, a szentek e mennyei koronáját keresendők. Szépség volt, de nem oly mindennapi, ki gyönyörre igéz, hanem üdvösségre emlékeztet. -240-

– Uram – szólt Kamilla van ideje engem meghallgatni?

– Szolgálatára vagyok.

– Szándékom a szinpadra lépni.

A művezető visszahökkent.

– Van hozzá hangom – folytatá Kamilla – tanulmányoztam a zenét és éneket.

– Ha szabad kérdenem, tőn-e már valahol kisérletet?

– Soha.

A művezető mosolyogva rázta fejét, s szünet után mondá:

– Ismeri kegyed a párisi itészet és közönség igényeit? Itt asszonyom, elismert nagyságok felett is pálczát törnek s gyakran oly müvészeket, kik másutt ünnepelt egyének voltak, kiket más nagy színpadokon lelkesedéssel fogadtak, s nagy névvel jöttek ide, itt elbuktatták. A párisi szinpad a müvészet napja, mely mindenfelé elárasztja fénysugárait. Ha feltünik itt-ott egy csillag, elhomályosul, mihelyest e fénytenger köréhez közel ér. Elébb nevet kell szerezni másutt, aztán nyitva áll dalszínházunk a kisérletnek, a siker mint mondám, még akkor sem biztos, de ha igen, megállotta a tűzpróbát, s a valódi művészet csarnokába jutott.

– Én nem álmodozom nagyságról, világraszóló névről, nem diadalokról és milliókról, mert engem sem hiuság, sem dicsvágy, vagy kincsszomj nem csábitott e lépésre, nekem a kényszerűség adá e tanácsot. Én egy szegény teremtés vagyok, kit a sors üldöz; nekem az önfentartási kötelességen -241- felül még más, egy igen szent tartozásom van, én a legszerényebb állással is beértem volna és – tevé hozzá szívmetsző sóhajjal, – hálával fogadnám, ha valaki képességemet felhasználhatná.

Arcza, szemei elárulták, hogy lelke mélyéig meg van rendülve a fájdalomtól. Úgy kelt fel üléséből, mint ki utolsó reményét is elveszté. – Mélyen meghajtá magát és távozni akart.

A művezető meg volt hatva a bánatos alak lesujtott kinézésén. Érzéssel nyult Kamilla keze után, s visszatartóztatá őt.

– Várjon asszonyom. Végszavai változtattak a dolgon; ha kegyednek nincs nagy igénye, ha nem akar ragyogni és feltünni, akkor tán kivihetünk valamit.

Kicsibe mult, hogy Kamilla térdre nem esett e férfi előtt. Kezét melegen megszorítá, s oly hálásan tekinte rá, hogy a művezető szemeibe könnyek nyomultak.

– Ha nincs nagyon terhére – folytatá a művezető – kérem, üljön zongorához, s énekeljen valamit.

Kamilla zongorához ült s kérdé:

– Mit tetszik parancsolni?

– A mire kegyed legjobban elkészült.

– Fájdalom, nem készülheték, mert azon nap, mikor erre határozám magamat, rosszul lettem, s tartós betegség után ma tevém első kimenetelemet.

– Őszintén sajnálom.

Kamilla elismeréssel hajtá meg magát és szólt:

– Kegyeskedjék tehát előmbe adni valamit. -242-

A művezető egy halom hangjegy közé nyult, néhányat félre lökött, s aztán egyet Kamilla elé tőn.

– Jó lesz? Hangjában fekszik ez?

– Gondolom igen – felelé Kamilla, s ujjai végig repültek a billentyűkön – aztán énekelt.

«Luciá»-ból az őrülési jelenet volt, mit előadni kapott, tehát nemcsak hogy hangjában feküdt, de kedélyével is összehangzott. Éneke a művezetőnek minden izét összejárta. Állát tenyerébe rejtve, szemeit átjárón függeszté Kamillára, s elgondolta, hogy ezen alak ezzel a hanggal minő Lucia lesz. Nem szólott, nem tapsolt, nem mosolyga, hanem minden hangot ellesett.

Kamilla oly bensőséggel, annyi érzéssel énekelt, mintha szomorú sorsát panaszolná el, s mellette könnyei egyre hulltak.

Már rég elhallgatott, s a művezető még mindig rászegzett szemekkel és mozdulatlan állt, úgy, hogy Kamilla már nyugtalankodni kezdett, pedig e műértő férfi még mindig a remek előadás utóhatását élvezé. A gyönyörű hang, szabatos előadás, bájos alak, egészen ábrándba ringaták. Egyszerre felrezzent, meghajtá magát Kamilla előtt, s órájára tekintve, mondá:

– Most tíz óra, még intézkedhetem ma; legyen szíves délután fél ötkor a dalszinház teremébe fáradni. Addig is fogadja szerencsekívánatomat, s a biztosítást, hogy én egészen meg vagyok nyerve a kegyed részére.

Kamilla hetek óta e pillanatban érzett először valami kellemes érzést szívén átvonulni, a bánattól -243- elcsigázott lelke is beborult, szellemi egén a komor fellegeket szakadozni látta, egy csillagot is vélt észrevenni, de még homályban, ez reménycsillaga volt.

«Luciá»-ból az őrülési jelenet volt…

Megköszönte a művezető nyájasságát és türelmét, azután búcsut véve távozott. Egyenesen a «Rue de Clichy»-be ment, megállt a nagy kőfal előtt, s szerette volna rajta átkiáltani: «lelkem Kázmérom, itt vagyok! Imádkozzál, mert életünk sötét világába egy fénysugár tört be, e sugár az égből jön. Kázmér, nemsokára az enyém leszesz ismét.» Azután fel s alá járkált, tervezgetésekbe és gondolatokba mélyedve, de szemei örökké a kőfalon függtek. Több óra telt el, őröket is többször váltottak, de Kamilla még mindig ott időzött, sírt, sóhajtott, Istenhez fohászkodék, és ismét járkált. Ez így tartott fél tizenegytől három óráig; étlen és szomjan volt egész nap, de ő ezt nem is érzé. Elindult, az utcza sarkán még egyszer visszapillantott a végzetteljes épületre, s mintha varázs vonná, lépteit ismét oda irányzá; nem tudott tőle megválni, könnyebb volt lelkének, ha szemeit ott pihenteté, s ott maradt volna megint, míg a kimerültség lábairól leveri, ha a sorsukat eldöntő óra nem várná, de a fél ötre közelgett és ő elszalaszthatná szerencséjöket? Tehát menni kell.

– A viszontlátásig Kázmérom – sóhajtá – ezentul ha szenvedni kell is, együtt fogunk szenvedni; veled a szenvedésben több boldogság van, mint nélküled a legnagyobb szerencsém lehetne. Isten veled! – és minden erejét megfeszítve, elrohant. -244-

Negyed ötre volt, midőn a «Boulevard des Italiens»-ből a «Rue Lepelletier»-be fordult, hol azonnal maga előtt látá az épületet, melyben sorsa el fog dőlni. Mesés félelem lepte meg; tagjait zsibbadozni érzé és melle szorult. Most látta át, minő könnyelmüséget tőn, hogy magát egész nap annyira fárasztá; most érzé csak, hogy az éhség miatt tagjai lankadoznak, s a betegség szülte bágyadtság leveri lábairól. Kétségbeesetten sóhajtá:

– Irgalmas Isten! könyörülj rajtam, és ne hagyj el e válságos órában – ezzel a csarnokba lépett.

A teremben kis társaság várt.

– Tünemény – állítá a művezető – mondom önöknek, valóságos tünemény, s ha alakja hidegen hagyna is valakit, hangja meghódítja.

Kamilla megjelent.

A művezető elébe sietett, megfogta reszkető kezét, s a társaságnak bemutatá:

– Im, védenczem, kiről szerencsém volt önöknek beszélni.

Általános mozgalom és suttogás.

– Asszonyom – mond a művezető Kamillához – sikerült e befolyásos tekintélyeket megnyerni rá, hogy kegyedet meghallgassák.

Kamilla hálásan hajtá meg magát a férfi előtt, aztán a társaság felé.

Nehány szokásos kérdés és felelet után a karnagy zongorához ült, s Kamilla hangjegygyel kezében remegve állt mellé.

Rövid előjáték után minden szem Kamillára lőn irányozva… feszült várakozás… mély csend… -245- most… most kell megereszteni hangját, a karnagy fejével int, a hallgatóság kézzel lábbal ütenyt ver.

Kamilla mély lélegzetet vesz, melle megszorul, a hang torkába vész, a hangjegyet elejti, s két kezével arczát elfedve, zokogni kezd.

– Nem bírok – fuldoklá – ki vagyok merülve!

– Gyüjtsön előbb erőt, aztán jőjjön kisérletet tenni – mond a karnagy, hideg vérrel hagyva el a zongorát, mialatt a művezetőre kicsinylőn tekinte.

Kamilla a szégyen és fájdalomtól csaknem eszméletét veszítve tántorgott az ajtó felé; lábai alatt a föld ingott, a falak keringtek vele,… tovább nem bírt, össze kellett roskadnia. E pillanatban érzé, hogy izmos kéz támogatja, tovább folytatá lépteit, mig a szabadba ért, itt kissé magához tért, fejét hátra fordítá, hogy a férfinak, ki segélyére jött, köszönetet mondjon. Szemei két égő fekete szembe ütköztek, édes meglepetés volt, mert bár alacsony, de erős termetü hölgy tartá karjai közt.

– Hála önnek asszonyom – rebegé Kamilla.

– Kegyed nem bír saját erejéből elmenni, itt van kocsim, majd kisérője leszek. – Ezzel grófi koronás czimerű kocsihoz vezeté, hova ezüst bérruhás szolga mindkettőt felsegíté.

– Hol van lakása? – kérdé az asszonyság.

– Nincs – felelé Kamilla.

– Tehát hová vigyem?

– A hová akarja.

– Haza – kiáltá a kocsisra, azután Kamillához mondá – legyen ma ebédre vendégem. -246-

Kamilla lekötelező tekintettel köszöné a szívességet.

– Ön szenvedni látszik – mond a hölgy.

– Rettenetesen.

– És kicsoda ön?

– Egy szerencsétlen teremtés.

– Szegény! Még oly ifjú és szép. Melyik ország a hazája?

– Magyarország.

E válaszra a hölgy szemei megvillantak s arczát lelkesedés kifejezése árasztá el.

– Boldog idők! Szép emlékek! – kiálta fel, s kis vártatva Kamilla kezét megragadá e szókkal – nekem az ön szép hazája igen drága, vésznapjait megsirattam. Sajnálom, hogy ön segélyre szorult, de ha már lenni kellett, köszönöm a gondviselésnek, hogy közelében voltam. Pest feledhetlen nekem, ott arattam első babéraimat, ama tűzlelkű közönség tapsviharai közt mertem nagyokat kisérleni, ők ismerteték meg erőmet és tehetségemet, diadal-koszorúimban a pesti virágok hervadhatlanok, mert viharos tetszés közt tűzte homlokomra egy bátor, egy nagylelkű közönség. És, mint az első szerelem, ha ábrándos és rövid volt is, örökké feledhetlen marad, úgy egy művésznőnek első diadalai legértékesbek maradnak, és én azokat Pesten arattam.

Kamilla kérdőleg tekinte a hölgyre.

– Nem ismer engem? Én Alboni vagyok.

– Ah! minő leereszkedés! Mivel háláljam meg e kegyet. -247-

– Azzal, szép gyermekem, hogy mondja el viszontagságait.

– Az nem okozhat kegyednek szórakozást, nagyon sok benne a szomorú.

– De tán kegyednek szerezhet enyhülést; azért csak tartózkodás nélkül.

– Ha parancsolja a grófné…

– Kérem.

Kamilla röviden, szakadozva, de ép azért drámai hatással elmondá: hogy hol és minő állapotban találták atyját, mint veszett el pénzök, férje elfogatását, a sikeretlen dologkeresést, betegségét, szóval mindent, mi őket Párisban érte.

– És férjének neve?

– Vizeki Kázmér.

Alboni feljegyzé, azután azt is, hogy hol halt meg atyja.

– Ekkor a kocsi az «Avenue des Champs Elysées» egyik fényes palotájába robogott.

Kiszálltak, Alboni parancsolá, hogy a kocsi várjon. Felkiséré vendégét, s kérte, helyezné magát kényelembe, s nyugodjon ki, mert erre nagy szüksége van.

– Az ebéd – folytatá – kissé későn lesz, de addig szolgáltatok valamit kegyednek. És most a viszontlátásig, nekem üzleti dologban távoznom kell, kérem, találja magát nálam egészen otthonosan.

Ezzel elhagyá a termet, kocsira ült és elvágtatott.

Kamilla nem tudta ébren van-e vagy álmodik? -248- Oly sötét mindenféléhez volt darab idő óta szokva szeme és lelke, hogy az itt uralkodó fényt bűvészetnek képzelé. Növelte csodálkozását, midőn gazdag terítéket, s mindenféle különösségekkel megrakott asztalkát toltak elébe falatozás végett; nem sokat élvezett belőle, mert étvágyánál nagyobb volt fáradtsága, hiába küzdött, hasztalan erőködött, a kényelmes butorok oly csábítón hatottak rá, hogy akarata ellenére elszenderült.

Sokat tesz az álomra az, hogy minő benyomások közt alszik el az ember. Kamilla álma valóságos vegyülete volt a mennyei szépnek, s a pokol kegyetlenségeinek; hol tündérek vendégelték meseszerű palotában, s oldalánál kedves Kázmérja ült; majd pedig boszorkányok kergették tüzön-vizen át, s látta, mint tépik izekre imádott férjét, majd angyalszárnyakon rózsás felhők közt emelkedett a magasba, a léget égi zengzetű dallam tölté el, egyszerre férjét pillantá meg, ki tüzes oszlophoz lánczolva, irtóztatón szenvedett, s szívszaggató hangon kiáltá:

– Kamillám, lelkem!

A hang minden idegein át csontig hatott. Rémülettel ugrott fel… már ébren volt, látott, de nem hitt; homlokát végig simítá, egy lépést visszatántorgott; azután reszkető két kezét égfelé terjesztve, a fájdalom és öröm kitörésével fuldoklá:

– Nem, nem! ez nem képzelet, Kázmérom!

– Drága üdvem, Kamillám!

– Ah! – sóhajtá Kamilla, s félholtan omlott férje karjai közé. -249-

Kázmér fejét Kamilla fejére hajtá, a mentő angyal, a nagylelkű művésznő pedig örömben uszó szemekkel állt mellettök. Gyönyörű kép volt!

A halálcsend perczekig tartott, s eleinte csak egyes sóhajok szakíták meg, azután zokogás lőn hallható.

Ezen életjel után Kázmér tenyerét Kamilla homlokára illesztvén, fejét gyengéden felemelé, hogy azon szemek közé nézzen, a melyekért annyira epedett. Kamilla kinézése meghatotta; olyan volt, mintha a sírból kelt volna fel.

És Kázmér?

Ő tíz évet vénült, hajában nem ősz szálak, de ősz fürtök mutatkoztak.

Egyik sem mondá a másikának, mit lát és mit érez, de egy sóhajban s rá a forró ölelésben minden ki volt fejezve.

– Tisztelt vendégeim – mondá Alboni egyik kezét Kázmérnak, a másikat Kamillának nyujtva – ebédhez, ha úgy tetszik.

A két hálás szív áhitattal voná ajkihoz az oda nyujtott kezet, s együtt rebegék:

– Megmentőnk!

-250-