II.

P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran koczczantva poharaikat.

– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig szoktad volt színi.

– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s azonnal tettleg bizonyitá.

– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori borfogyasztó erődben.

– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.

– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek a jó pajtások!

– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.

– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött végig.

– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég.

– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.

– Meglehet.

– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt ülnél.

– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett, bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.

A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.

– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!

– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…

– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.

– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam ugrani, megcsúsztam… és… és…

– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.

– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk pezsgőt, – de a javából ám.

– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.

– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.

E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett, ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen átfutá, s kirendelé vacsoráját.

A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“ azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el, másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.

– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.

A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn, szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté: Uram!

– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?

– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.

– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi – az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?

– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen kalandját.

Ezt harsány kaczaj követé.

– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek önök közül gazbélyeget sütne homlokára.

E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket, megtámadásra állottak készen.

– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire irányozvák szavai.

– Ma nincs hozzá kedvem.

– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.

– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.

– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit Áldányi fejéhez sujtandót találni.

– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, – velem leend baja.

– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.

– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai verekedésre?

Ezt általános helyeslő morgás követé.

Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.

– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon elbocsátani.

– Persze – igazolák mindnyájan.

– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.

– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.

Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, s miután a fönebbi kérdést valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem hozand szégyent. –

Fél óra után a többiek is elszéledtek.