Leküzdött Szenvedés

Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.

A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.

– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.

– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem! számitásom nem csalhat.

– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.

– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.

– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.

– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az időt, hanem lásson dologhoz.

– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy percz mulva az ifju egyedül állott.

Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit; rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom, bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.

Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.

Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart bizonytalanságnak láttatá.

– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.

– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – kedves mamám megérkezett; de – folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.

– Megtörte kissé az utazás.

– Engem magához kiván.

– De e nedves, hideg időben.

– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.

– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. – Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai szeretetnek.

Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de most hallgatag Sára mellé.

– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet után a kecses leányka.

Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.

– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.

– Atyám is megjött?

– Nem.

– Bátyám tudja már anyám ittlétét?

– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de mindemellett igen türelmetlennek látszék.

– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka.

– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.

Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát; saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.

– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő Sárától.

– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.

A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.

Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s ájulás környezé.

– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju a gyöngélkedőt.

– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes tulajdonosával együtt sárban fetrengett.

– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres elégtételt fogsz adni.

– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben féregként tiporlak össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e szegény hölgy ijedtségének.

A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve rohant el.

Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.

– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?

Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon mondá:

– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.

– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.

– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn értem, s én nem tehetek önért semmit.

– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.

– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.

A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a kocsisnak, ki e szóra gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s elsietett.

A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket, itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el, miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel mindjárt a gaztény után elillant.

Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt, vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd ismét csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.

Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.