III.

Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben imádkozókat üdvezítse.

Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors léptekkel föl s alá járkált.

– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára felkutatására.

– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a rendőrségnek díjt igért, de hasztalan.

– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.

– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.

– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.

– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát megnevezni.

– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri

– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze baj – de csakhogy veszély nem ért.

– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem pisztolyim!

Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még szólandnak együtt.

A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák. Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün nélkül bizalmas suttogásban tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő hangulatba hozá lelkét a zenészet

Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát. – Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő titka.

Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá, zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete feléje tévedt, az ifju hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt, csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.

A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés közt oszlott el. –

* * *

Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.

Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b. Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá, s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.

– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.

– Mert férfiu vagyok.

– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.

– Jövetelem okát tudja?

– Gyanítom.

– Ön engem fattyúnak nevezett.

– Mert akkor megérdemlé.

– S a mellett marad?

– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat elhagyná.

– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell maradnom.

– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm van Bőgőzy úrral.

– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a sértést, vagy

– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.

– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.

– Keress hát más segédet – mond Garády erősen csapva be maga után az ajtót.

Áldányi a pamlagra mutatott – Feri nem fogadá el.

– Csak röviden, – mond ez.

– A mennyire lehet – felelé a megszólított.

– A dologra hát.

– Azonnal – kezdé Áldányi: önnek egy bátyja volt.

– Igen – mit tartozik ez a dologhoz?

– Ő szinte…

– A becsület mezején esett el. Ez engem el nem rettent.

– Van-e atyjának több fia?

– Nincs.

– Önnel nem víhatok.

– Úgy szavát fogja visszavonni.

– Mihelyt ön azt cselekszi.

– Én ismétlem, – kiálta Feri.

– S én még sem vívok.

– Mert gyáva!

– Állitása mellett marad még akkor is, ha szavamat adom, hogy az emlitett „bélyeg“ önt még távolról sem illette.

– Igen.

– Ugy önt megvetem.

– Nevetséges módja az elégtétnek. Ön mátul fogva bizonyos lehet felőle, hogy bárhol találjam, megpiszkolom. Evvel kalapját minden illedelem ellenére föltette, s kirohant; kevés percz mulva lakásán volt, hol Janka nyugtalanul várta, sokat akart vele szólani; de komoly tekintetétől visszarettent.

Feri atyja után kérdezősködék, s honn nem létéről értesülvén, őt legénye által haza kéreté.

– Édes Feri – rebegé Janka tartózkodólag, ki volt azon ifju?

– Mellyik? – dörgé a kérdezett ingerült hangon.

– Kivel a hangversenyen beszéltél.

– Ismered?

– Ha ismerem-e? – mond Janka, ujjai közt hervadt rózsalevelet morzsolván szét – hisz ő volt.

– Ő volt!? – vágott közbe Feri, – ő volt a nyomorult!? – nem kétszeres, százszoros boszú érje a czudart!

Garády báró épen a perczben toppant be, midőn az elsápadt Janka szólásra nyitá ajkait.

– Feri távozásra kérte nővérét, s ez engedelmeskedék azon esdéssel, hogy mielőtt Feri elmenne, egy rövid perczet szánna vélei igen fontos magánybeszédre. Feri megigéré.

– Nos – kérdé Garády, midőn háborítlanul valának – mire mentél?

– Megöl átkozott hidegvérüségével.

– Tehát megtagadá?

– Makacsul.

– Előre tudtam, hanem tőlem egy szó, s elég őt rá birni, hogy akármellyikünkkel kilépjen. Lovagias uton nem végezhetünk vele, szükség kényszeritő eszközhöz nyúlni.

– Derék – most bánom, hogy atyámért küldék.

– Miért tetted azt?

– Tanácsát ohajtám.

– Hát gyermek vagy? ha ha ha! atyai tanácsot ilyes ügyekben! jőjj, még ma vért kell látnunk, s szinte erővel vonszolá.

– Várj! – Jankának adott igéretemet…

– Később teljesítheted.

– Nem – felelé – s magára hagyá Garádyt, ki egykedvüen kezdé nézdelni a falra aggatott festvényeket.

– Egy óranegyed mulva mellére lankasztott fővel lépett ki Feri, s gondolkozni látszék.

Garády a teendőre figyelmezteté; de ő tagadólag rázta fejét.

A báró épen hatályos beszéddel készült barátját ezen előtte fejthetlen helyzetből kiemelni, s alig esett át az előzményeken, midőn roppant bosszuságára el kelle némulnia Bőgőzy közbejötte miatt; arcza haragszint ölte, s néma hajlongás után atyjával hagyá Ferit.

– Atyám! esde Feri – tégy jóvá mindent, én azon férfit, ki mindnyájunk tiszteletét, háláját érdemli – sértettem meg.

– Kit!

– Ki családunk becsületét, atyám reményeit, Janka boldogságát minden önzés nélkül megmenté. Oh! én pirulok viseletem miatt, de az átkozott bor, és társaim izgatása vittek oda, hogy alacsony sértéssel halmozzam őt, ő bánásomat hasonlóval torlá vissza, én következetes akarván maradni, lakába toltam magam, hol minden jogról megfeledkezve, illetlenkedém, s egy szócska Janka ajkiról elég volt, hogy megbánjam tettemet, hogy enmagam előtt piruljak.

Az ősznek elég volt, hogy fia lelkébe egy vizsgáló pillanatot vessen, s szemében köny ragyogott, nemesb indulatot látván a szenvedély fölé emelkedni. Szeretettel szoritá meg az ifju kezét, s azonnali kikocsizásra rendelést tőn.

Áldányit roppant zavarba hozá az öreg Bőgőzynek fiávali megjelenése, s bármint iparkodott is annak eltitkolásán, összefüggés nélküli beszéde őt elárulá. Az ősznek szigoru tekintete elől lesüté különben merész szemeit, arczszine elváltozék, s kebléből elnyomott sohaj tört fel.

– Tudom – mond, miután vendégei helyet foglaltak, – tisztes férfiu! mit jött ön tőlem követelni.

– Barátságát – viszonzá az ősz oly hangon, melly a szivet megrázza.

Áldányi kérdőleg veté föl szemeit, s Feri állott előtte, ki nemes szavakkal esde bocsánatot méltatlanságiért. Áldányi egyiknek jobb, másiknak bal kezét nyujtá, s mintha iszonyu súly zuhant volna le szivéről, oly lelkesült lön hirtelen s e meglepő szerencse okát tudakozá.

Az öreg hálatelt kebellel köszöné meg azon szolgálatot, melyet lányának s általa mindnyájoknak tön. Feri ugyanazt ismétlé, és Áldányi szerény kitérésekkel válaszolt, figyelmeztetvén őket, hogy ez kötelesség volt. Rövid társalgás után az öreg ur kikéré Áldányit házánál gyakran üdvezelhetni, s a felhivottnak sok ellenzés után a szives meghivásra hajolnia kellett.